Két bajnok, akiket üldöztek, nem becsültek
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!További Kajak-kenu cikkek
-
Két szövetségi kapitány irányítja a jövőben a magyar kajak-kenu válogatottat - Újabb két magyar érem született a Szuperkupa-viadalon
- A magyar edző, aki ismét olimpiai éremhez segítette szobafestői mesterségére büszke tanítványát
- Egy magyar arany és három érem a világbajnokság első napján
- Pénteken rajtolnak a magyarok az év utolsó gyorsasági versenyén
Az 1968-as volt az első olyan olimpia, amikor Magyarország két aranyérmet is nyert kajak-kenuban. Előbb Hesz Mihály kajak egyes 1000 méteren, fél óra múlva Tatai Tibor kenu egyes 1000 méteren.
„Azért örültem Misa aranyának, mert a zenekar be tudta gyakorolni a Himnuszt, nekem már nem hamisan játszották, mint neki” – Tatai Tibor fanyar iróniáját nem könnyű visszaadni, ez a mondat talán jól érzékelteti, milyen finomsággal fogalmaz.
Hesz Vácon, Tatai Szentendrén kezdte, előbbi a Fradiban, utóbbi az Előrében teljesedett ki, és persze a válogatottban. Megesett, hogy
egy pesti versenyre Hesz Vácról kajakkal indult el, mert úgy volt a leggyorsabb, hogy odaérjen.
Bemelegítésnek nem is volt rossz az a pár kilométer evezés.
A sorsuk Mexikóban, egészen pontosan Xochimilcóban kapcsolódott össze. Festői pályán versenyezhettek, egy kicsit Rióra emlékeztet, hogy egy hegy védi a széltől, de persze a tisztítás nélküli víz árnyalja a környezetet, akkor még inkább jellemző volt a bűz, mint most.
Hesz második, egyben utolsó, Tatai első, egyben utolsó olimpiája volt az ötven évvel ezelőtti. A müncheni névsorban már hiába keressük a nevüket, nincsenek benne.
Nem fordult elő azóta egyszer sem, hogy mindkét királyi számban a magyarok nyerjenek az olimpián. Sőt, Hesz óta a kajak egyest nem is nyerte meg magyar, manapság már a döntő is nagy kihívás, pedig sikersportágról van szó. Tatai számában is 40 évet kellett várni, amíg megérkezett Vajda Attila.
Misával, úgy látszik, nem szerettük a társas csónakázást, nem bújtunk más mögé, belemarkoltunk a lapátba
- egy újabb örök érvényű idézet Tataitól, hogy mégiscsak az egyéni az igazi.
Hesz versenyéről maradt filmfelvétel, és látható, milyen ellenállhatatlan erővel jön a végén, Tatai sikeréről nincs semmi, a közvetítésben inkább a román Patzaichin félre sikerült robbantásával voltak elfoglalva, miközben komoly fölénnyel, két és fél hajóval nyerte meg az olimpiát a magyar.
Heszről és Tatairól így írt a korabeli Népsport.
"Nyolcszáz méternél még úgy látszott, hogy Hesz a harmadik helyért lesz csatában. Az utolsó 150 méteren azonban szédületes hajrába kezdett a magyar versenyző, óriási csapásszámmal közelítette, majd előzte meg összes ellenfelét. Ötven méterrel a céltól már fölényesen, legalább egy fél hajóval ő vezetett. A célig tovább fokozta előnyét."
- 1. Hesz 4:02,63, 2. Szaporenko 4:03,58, 3. Hansen 4:04,39
"Tatai fergeteges hajrába kezdett, egyre inkább sikerült elszakadnia a világhírű Lewétől és akárcsak Hesz, ötven méterrel a cél előtt már biztos győztesnek látszott. Egyetlen centimétert sem adott le előnyéből, a második helyen beérkező Lewe és az őt követő Galkovval szemben."
- 1. Tatai 4:36,14 2. Lewe 4:38,31 3. Galkov 4:40,42
Annyi még a történeti hűséghez tartozik, hogy az akkori híradásokban a verhetetlen jelzőt kivívó NSZK-s Lewe az előfutamban legyőzte Tatait, aki a legjobbkor vágott neki vissza. Akkor még nem itthon rendezték a válogatót, hanem kint, és ezen a tavon legyőzte Wichmannt is Tatai.
Az akkori újságokban még nem volt szokás, hogy a bajnokokat azonnal a sikereikről kérdezzék, ezért azt tudakoltam tőlük, milyen érzelmeket vált ki belőlük a cél látványa, és hogy érezték magukat, miután befutottak.
„Vártam a többieket, hogy célba érjenek. Na, jó, egy kicsit elfáradtam. A nyakam, amit ez a nagy fejem megrántott az előfutamban, szerencsére jól bírta.
A kapitánnyal, 20 dollárban fogadtam, hogy Lewe előtt tudok maradni a táv közben. A táv végére csak sikerült
- így Tatai.
„Nem féltem, hogy vezetnek a többiek, és nem is bántam, hogy egymással vannak elfoglalva, mert a lényeg itt történik, úgy száz méterre a céltól.
A cél felé közeledve pedig én voltam a nyíl hegye. Erős voltam, éreztem, hogy fut a ladik alattam, hát nem akartam lefékezni
- ezek már Hesz szavai.
Mivel az egykor olimpiai pálya fenntartását átvette a helyi tengerészgyalogság, nem maradhattunk sokáig a csónakházak vagy a célvonal környékén, nem volt sok idő az átszellemült nosztalgiázásra, amit az ötven év után ismét élőben látott helyszín okoz.
Máshol kerítettünk sort egy páros interjúra, de előtte rögzítsük, mi mindenen mentek keresztül ők ketten.
Tatai a mexikói verseny után Eb-bronzérmes 1969-ben, 70-ben megnyerte a világbajnokságot, egy évre rá ezüstérmes. Lewe legyőzte őt Belgrádban, gyászos hangulat fogadta, mintha az utolsó helyen szállt volna ki a hajóból. Akkor pedig abba is hagyta, 27 évesen, vagyis a legjobb korban, hiszen ki mert kapni. Azt mondta neki egy újságíró, hogy erre bárki képes. Akkor átadta a helyét egyesben a négy évvel fiatalabb Wichmann Tamásnak, akivel nem volt soha rossz viszonyban, noha olykor rivalizálásukat, mint valami kegyetlen dolgot mutatta be a korabeli média.
Magyarországon sem volt maradása, az 1992-es barcelonai olimpiára ő készítette fel a spanyolokat, ezért megtanulta a nyelvet, és nem okozott gondot neki, ha spanyolul kellett a mexikói tévének nyilatkoznia. Később hazatért, és a 2000-ben győztes Novák Ferenc felfedezője és útnak indítója lett. Nem szeretett volna gyerekverejtékből élni, olyan edző lenni, aki hajcsárkodik, és akinek a füléből süt ki a Nap, neki az volt a legfontosabb, hogy a gyerekek jól érezzék magukat egy-egy edzésen, hogy családias hangulatban teljenek a foglalkozások, ne mint kényelmetlenségre gondoljanak rá a fiatalok. Sem akkor, sem évekkel később, amikor befejezik az élsportot.
Hesz pályája még különlegesebb.
Neki élete nagy győzelme volt Mexikóban, 25 évesen, ha nem vesszük a 71-es vb-n a váltóban elért aranyérmét.
A magánéletében sikeres lett, fogorvosi diplomát szerzett, a korszak legjobb úszónője, Gyarmati Andrea lett a felesége. Gyerekük született, de az álompárról alkotott idilli kép hirtelen megváltozott, amikor kiderült, hogy Hesz 1980-ban váratlanul elhagyta az országot, és Németországba disszidált.
Autója tetejére síléceket pakolt, hogy zavartalanul átjusson a határon, mondván csak egy kis kiruccanásra megy a hegyekbe. Hogy aztán jó tíz évig ne lássuk itthon.
Stuttgart mellett telepedett le, beilleszkedett, miután előzetesen alaposan leellenőrizték a hatóságok, és kiderítették, valóban német származású. Elismert ember lett, magánpraxist szerzett, másodszor is megnősült, családot alapított.
Akik közelről ismerik Böblingenben, tudják, hogy olimpiai bajnok, de mivel Magyarországnak nyerte, a kinti barátokban nem vált ki emóciókat. Magyarországon ellenben még sokaknak beugrik Vitray közvetítése.
Kint egy sikeres ember vagyok, de semmi több, nem vált ki érzelmeket a győzelmem. Ez is ennek az ötven évnek a hordaléka.
Ma már rendszeresen jár Magyarországra, mindkét országban otthon érzi magát.
És akkor a kérdések.
A szorgalom vagy a tehetség fontosabb?
HM: A szorgalomnak adnék 95-öt, a tehetségnek a maradékot. Miért csak ötöt? Mert a tehetség egy állapot. Fontos állapot, nagyon fontos, de nem elég. Sokan születnek tehetséggel, de az is egy tehetség, hogy a fontos pillanatban, jelesül a döntőben, elő kell hozni a versenyzőnek a legjobbját. Azt pedig csak úgy lehet megtenni, hogy előtte rengeteget gyakorolunk.
A szorgalom teszi lazává a versenyzőt, mert tudja, mindenre felkészült már, mindent begyakorolt, és a kellő pillanatban elő tudja hívni azt, amit korábban, egy átlagos szürke délutánon elraktározott.
Nem elég viszont gyakorolni, a fontos pillanatban elő kell tudni hívni a tudást. Szembeszél, csak egy villanás, és máris tudni kell, mit kell tenni, ami ráadásul helyes is. 1964-ben láttam először Ron Clarke-ot. 10 ezer méteren futott az ausztrál, és nem nyert. Én második lettem, ő harmadik. Nyilván mindketten azért mentünk Mexikóba, hogy aranyéremmel térjünk haza. Neki nem sikerült, csak ötödik lett, pedig megvolt az esélye, csak nem észlelte, mit kell tennie. Nem tudta a tudatalattijából előhívni azt a momentumot, amire szüksége lett volna.
TT: Amit említett, csak két szegmens, még nagyon sok fontos dolog van, az alázat, elhivatottság. De folytathatnám: a felkészültség, a tudatosság, a szerencse. Ilyen szerencse volt nekem, hogy szembeszél volt, ami segített. De persze a szerencsét nem szabad túllihegni, egyszerűen csak el kell fogadni, nincs más megoldás.
Ha mégiscsak a kettőt kellene rangsorolni, és visszatérnék az eredeti kérdéshez, akkor 60-40-et mondanék, természetesen a szorgalom javára. És az sem baj, ha a versenyzőt hagyják a maga tudatosságában munkálkodni. Nekem a hosszú húzásaim gyorsabbak voltak, mint másoknak a rövid, kapkodónak látszók. Attól, mert valakiről úgy látszik, többet dolgozik, még nem biztos, hogy gyorsabb. Amikor meg akarták változtatni a stílusomat, és okoskodni kezdtek, nem is értettem, mi történik köröttem.
Melyik volt a legjobb éve?
HM: 1966. Nagyon erős voltam. Akkor új módszereket találtunk ki, a sífutás, az úszás, a súlyzózás erősebbé formált. Akkor nem volt még mindez beépítve a kajakosok felkészítésébe. A következő évek feladata az volt, hogy ezt a megszerzett erőt sebességgé alakítsuk át a vízen.
TT: Már milyen értelemben? Ha a magánéletet nem vesszük bele, akkor sem tudok dönteni, mert a rosszat sose kerestem, a jó pedig mindig megtalált. De ezt nem szabad természetesnek venni. Hullámok persze mindig vannak. Nemcsak a kenuban.
Ha hullámvölgy adódik, akkor becsülettel és tisztességgel ki kell jönni belőle.
Nem tudnék egy évet megnevezni, külön kiemelni. Bár felejthetetlen a tekintet, amikor a tüdőm térfogatát mérik, és majdnem kiakasztottam a műszert. Addig olyat nem tapasztaltak.
Sokszor megfordult a fejében, hogy feladja?
HM: A kis ördög mindenkinek ott ül a vállán, aki ilyen sportra adja a fejét. Az enyémen is ott volt, és a lényéből adódóan állandóan duruzsolt is a fülembe. Ma nem kell 20 kilométert evezni, elégedj meg kevesebbel, jó leszel anélkül is, ha ma nem köpöd ki a tüdődet. Amikor melózol, könnyen keresed a könnyebb utat. De akkor mindig ott volt bennem: dehogy adom meg az esélyt a többinek, aki szeretne legyőzni. Nem szeretném látni a mosolyukat, inkább lássák ők az én vicsoromat. Egy versenyen én csak sokadsorban képviseltem önmagam. Mindig ott volt előttem Magyarország, a Fradi, a sor végén pedig én.
TT: Nem fordult meg. De általában könnyen döntöttem. Amikor abbahagytam, akkor is.
A viszonylag gyors visszavonulásom viszont nem feladás vagy éppen megfutamodás volt, hanem egy racionális döntés.
Én aztán nem kerültem ki senkinek az útjából, épp fordítva, amikor félre akartak tolni, akkor azt mondtam, majd meglátjuk, van-e elég erőd hozzá. Nem volt számomra vonzó egy idő után a sportágat körülvevő környezet. Építkeztem, a családdal is kellett foglalkoznom. Ha nem inspiráló a környezet, akkor menni kell, nincs értelme maradni, mert csak veszítek vele. Önmagam is, aki segít nekem, az is. Nem kerültem sokba az államnak, hiszen 1968-ig azt sem tudták rólam, ki vagyok. Kaptak tőlem egy olimpiai aranyat, a számla ezzel azt hiszem, ki volt egyenlítve. 1972-ben pedig már nem zavartam senkit, jobb volt nekem távol a sportágtól.
Mi volt a jelmondat, ars poetica, ami végigkísérte a pályafutását vagy az egész életét?
HM: Az edző elől el lehet bújni, önmagad elől soha. Lehet hazudni, hogy végrehajtottam a napi edzésadagot, de a saját magunk szeme mindent lát. A jóistené is ilyen, de ebben az esetben a saját magunk értékrendje fontosabb. Magunknak kell a tükörbe nézni tiszta lelkiismerettel. Nekem 20 centi hiányzott a 64-es olimpián. A barátaim tudatosították is bennem, hogy az milyen kevés. Volt aki jóindulattal, volt, aki nem. Még olyan megjegyzést is tettek, hogy Húsz Misa az én nevem. Nekik is meg akartam mutatni, és nem akartam azt az álmot, hogy a sivatagban kapkodok a pohár víz után.
TT: Az apám mindig azt mondogatta, ha már csinálok valamit, akkor azt teljes odaadással csináljam, különben nincs értelme. Nem mondom, hogy mindig tetszett, pláne, ha valami olyat csináltam, amihez nem volt meg a kézügyességem. De ahogy gyakoroltam, egyre szebb és egyre jobb lett. A kenuzással is így voltam. Ha már van tehetségem, akkor teljes erővel csinálom, és meglátjuk, mi sül ki belőle.
A dobogó tetején tényleg lepereg az addigi élete filmje?
HM: Igen. A kis klottgatyás Misa képe is bevillant. Az első siker, a négy évvel korábbi szomorúság. A lobogó zászló megindító. Jelképes is: lobogás és hullámzás.
TT: Maradéktalanul. Minden előjön. Még a nehezebb gyerekkor is, amikor apámat elvitte egy mondvacsinált dolog miatt az ÁVH. Az edzések nehézségei, de a verseny öröme is élénken élnek abban a rövid időben, amíg a Himnusz szól.
Mit szeretnének, hogy emlékezzenek önökre?
HM: Van egy hit, amit beléd vetnek a szurkolók. A hazád. Hogy majd a Hesz nyer. Ennek a várakozásnak én megfeleltem. Szerencsém is volt, mert mindkét olimpia messze volt Magyarországtól, ahogy távolodtunk, nekem az többnyire segített. Valahogy úgy lett kisebb a teher, de egyre nagyobb a vágy, hogy most meg fogok felelni, mert képes és alkalmas vagyok rá. Szóval, hogy ezt a belém vetett hitet én nem csaltam meg.
TT: Sokan igyekeztek engem úgy beállítani, hogy sértett ember vagyok, azért léptem korán vissza. Nem igaz. Igazán jól érzem magam a bőrömben.
Azt szeretném, ha a következetesség jutna eszembe rólam. Az egyenesség.
Én nem akartam kis alkukat kötni, mert annál többre értékeltem az egyenességet. Erre a kis időre már felesleges megváltozni.
A visszaemlékezés első részében szó volt az olimpia előtti sortűzről, és a magyar szálról, hogy egyáltalán megkaphatták. A tőrcsapat tagja, Dömölky Lídia kudarcként élte meg a második helyet, a szintén ezüstérmes Kiss Antal pedig hét kilót fogyott a versenye alatt. A negyedik részben azt néztük meg, mi lett a futballistákkal, hogyan hatott Varga Zoltán disszidálása? Az ötödik részből pedig kiderült, hogy az öttusázók az utolsó pillanatban kibékültek, és megnyerték az aranyat.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
