A férfikézi-válogatott bizonyította, ott lenne a helye az olimpián

Régi ismerősökkel és új arcokkal vágott neki a 2024-es Európa-bajnokságnak a Chema Rodríguez által vezetett magyar férfikézilabda-válogatott. A csapat már a biztos olimpiai selejtezős kvóta tudatában érkezett Németországba, azonban – mint az mérkőzésről mérkőzésre kiderült – nagyon is komolyan vette a tornát.

Fazekas Gergő, a válogatott legfiatalabb tagja, a Wisla Plock irányítója egyenesen úgy fogalmazott a kontinensviadal előtt, hogy a cél az aranyérem megszerzése. Ezt persze a hozzáértők, de még a kézilabda világát rendszeresen követők is megmosolyoghatták, azonban a játékosok valóban úgy álltak hozzá ehhez az Európa-bajnoksághoz, hogy elhitték, lehet esélyük a torna végjátékában is.

Az érem és a négy közé jutás ugyan nem jött össze – ez egyébként is teljesen irreális elvárás lett volna –, a magyar férfikézilabda-válogatott minden idők legjobb Eb-eredményét érte el, miután a Szlovénia elleni hősies hajrával megszerezte az ötödik helyet.

Emellett a válogatott eddig maximum három mérkőzést nyert meg egy Európa-bajnokságon belül, az új rekord pedig ezentúl már nem is négy, hanem öt győzelem.

Csodálatosan sikerült a csoportkör

Chema Rodríguez nagyon világos koncepcióval küldte az Eb-re a csapatot. A védekezést a Bundesligában játszó Sipos Adrián köré építette, akinek a hármas védőben Bánhidi Bence volt a párja, de előfordult, hogy két, esetenként három cserével is játszottunk.

Nagyon magasan védekeztünk a csoportkörös összecsapásokon. Sipos Adrián jellemzően föllépett egészen 10-11 méterig, míg a gyenge oldali kettes védő is nagyjából ilyen mélységben próbálta zavarni a játékot.

Az elképzelés világos volt:

Emellett viszont a beállósok a szerbeket leszámítva egyik említett válogatottnál sem meghatározóak.

Emiatt engedtük meg magunknak, hogy mindössze az egyik hármas védő – főleg Bánhidi Bence – foglalkozott a beállóval, míg az eddigiekhez képest sokkal dinamikusabb Sipos föllépve zavart, amivel megakasztotta a gyors keresztmozgásokat, és a keresztpasszok szempontjából is nagy fejtörést okozott azzal, hogy növelte a távolságot a belső emberek között. A hosszú passzok megfékezésére pedig a hosszú oldali fellépő kettesünk figyelt.

Támadásban nálunk még messze nem kapcsolódik össze olyan szorosan az irányító- és az átlövőposzt, így  Lékai Mátéra, Fazekas Gergőre, valamint a most kevesebb lehetőséget kapó Hanusz Egonra kiemelt szerep hárult a támadások szervezésében. Itt megjegyzendő, hogy nekünk playmaker típusú irányítóink vannak, akiknek alapvetően ez a feladatuk, de a skandinávoknál például már középső lövők vannak, akik szervezni is tudják a játékot, és átlövésből is ugyanúgy eredményesek.

A taktikánkat egyértelműen a beállójátékra és az átlövésekre építettük, és erre az ellenfeleknek az első mérkőzéseken nem volt ellenszere. Jellemzően

A széleket ezúttal sem nagyon használtuk a klasszikus értelemben. Ezt az ellenfelek is tudták, és jellemzően tömörültek a belső posztokon. Amikor sem a beálló, sem a lövők nem jutottak lövéshez, akkor érkeztek a szélső befutók.

Ezekkel a befutásokkal több variációnk is volt. Egyrészt az egyeseknek ilyenkor beljebb kell helyezkedniük, azonban az egyes-kettes köré állított Bánhidivel itt többször is három-kettes szituációkat tudtunk kialakítani egy-egy előnyszerzéssel, és a falat is jobban meg tudtuk nyitni a betöréseinknek, ami szintén fontos játékelemnek számított.

Ebbe a kategóriába sorolható a hét az öt elleni emberelőnyös játékunk is, ahol a kettes-hármas közé helyezkedő beállóink zárásaiból, általában jobb kéz felé cselezve, „begyalogolt” Lékai Máté vagy az épp pályán lévő irányítónk. Később, miután kiismerték ezt a játékelemet, már csak hat az ötben támadtunk, de az emberelőnyök értékesítésével komoly gondjaink akadtak.

A középdöntőben kiütköztek a hiányosságok

Az emberelőnyös játékunk hibái először az osztrákok ellen mutatkoztak meg igazán, akik viszont a hét a hatos játékot nagyon magas szinten űzték. Itt már nem tudtak úgy fellépni a védőink, amiből Mykola Bilyk és Sebastian Hutecek tudott eredményes lenni, az addig kiválóan védő Palasics Kristóf pedig sokszor került kiszolgáltatott helyzetbe.

Támadásban szintén szenvedtünk, hiszen az osztrákok nagyon tudatosan tömörültek a belső posztokon, Bánhidire kifejezetten készültek, az átlövőinkben pedig mérkőzésről mérkőzésre kevesebb lett a tartalék, ami betudható volt Szita Zoltán betegségének és Máthé Dominik sérülésének is.

A horvátok ellen még sikerült összeszednie magát a csapatnak, és hősies végjátékot követően három góllal, 29–26-ra győzött. Ezzel meglett a negyedik győzelem, és ez jelentette az első Eb-rekorddöntést idén. A siker itt is nagyban a védekezésnek és Bartucz László elképesztő kapusteljesítményének volt köszönhető.

A németek ellen az elődöntőért játszhatott a magyar válogatott, azonban a szoros első félidő és a 90 százalék fölötti lövőteljesítmény tarthatatlan volt, így a második játékrészben kijött a két csapat közti különbség. A franciák elleni rohanást pedig szintén nem mi bírtuk jobban, így négy ponttal fejeztük be a középdöntőt, azonban a szerencsés körbeveréseknek köszönhetően ez harmadik helyet ért a csoportban, ami a legjobb hatba kerülést és helyosztót eredményezett.

Ezen a ponton viszont több dolog is kikristályosodott. A védekezést nagyban építettük a csapat jó fizikai adottságaira, amit a magasan történő ütközésekben, megállító faultokban próbáltunk kamatoztatni.

A németek, de már az osztrákok is tudatosan építettek erre. Utóbbi a hét a hatos, kétbeállós játékkal, míg előbbi a hihetetlenül gyors „tempohandballal”, illetve a befutó szélsőkkel operált. Emellett a védekezésüket is nagyon tudatosan tömörítették belül, és nehezen hagytak beállóból vagy betörésből gólt szerezni. Érdekes adat ezzel kapcsolatban, hogy a németek átlagban 7,4 méterről lőhettek kapura, míg a mieink több mint nyolc méterről.

Ezek fényében ami kicsit érthetetlen továbbra is, az magyar részről a szélsők hanyagolása. Egyrészt a statisztikák is azt mutatják, hogy szélről könnyebb gólt szerezni (ezen a tornán 62 százalékos átlagos hatékonyság), mint átlövésből (ezen a tornán 43 százalékos átlagos hatékonyság), emellett a remeklő Imre Bence és Bóka Bendegúz, valamint a torna elején Krakovszki Zsolt

A szélsőink tehát hatékonyak, azonban a komplex játékhoz ezt aktivizálni is kell, amivel nagyobb helyet tudnánk nyitni a belső embereinknek, és így az amúgy is erősségünknek számító betörésekkel is jobban tudnánk operálni.

Az eltérések azonban egyáltalán nem olyan drasztikusak a középdöntős mezőnyhöz képest, legalábbis a befejezések eloszlását tekintve. Mi valamivel többet próbálkoztunk betörésből és átlövésből, valamint kevesebbet szélről, illetve indításból.

Tény, hogy ez fontos eleme a játékunknak, azonban a középdöntős mezőny 28 százalékos átlagához képest minimálisan nagyobb arányban, 29 százalékban fejeztük be az akcióinkat beállóból. Ez egyébként egyáltalán nem véletlen, hiszen beállóból az egyik legjobb a lövéshatékonyság, a tornaátlag 68 százalékos volt, a miénk 73.

Hol van a helyünk?

A szlovénok ellen a végén már úgy tűnt, elúszik a mérkőzés, és ezúttal is három vereséggel zárjuk a világversenyt. A záró öt percben viszont az utolsó erejét összeszedve úgy fordított a magyar csapat, hogy közben gólt sem kapott, és megnyerte a helyosztót 23–22-re. Ezzel, mint már említettük, története legjobb Eb-szereplését produkálta, és az ötödik helyen zárt.

Ezt az eredményt egyértelműen pozitívan kell értékelni, a mérleg öt győzelemmel és három vereséggel pedig szintén kifejezetten szépen fest. Kijelenthető, hogy

Ilyenkor viszont föl kell tenni azt a kérdést is, hogy hol van a reális helyünk. Az talán kijelenthető, hogy van öt-hat válogatott jelenleg a világon, amelyeken kívül másnak nem nagyon van esélye a négybe jutni. Az ötödik helytől lefelé egészen a tíz-tizenkettedik pozícióig viszont hihetetlenül sűrű a mezőny. Valahova ide tartozunk mi is.

A verseny óriási, és a szerencsén is sok múlik. Erre a mieink is tökéletes példát szolgáltatnak. Ne feledjük, négy évvel ezelőtt, a 2020-as Európa-bajnokságon Izland és Dánia előtt lettünk csoportgyőztesek, majd a középdöntőben egy mérkőzést nyerve négy ponttal zártunk, ami a körbeverések miatt akkor a csoport ötödik helyét, összesítésben végül a kilencediket eredményezte.

A forgatókönyv most is hasonló volt. Csoportgyőzelem, két hozott pont, a három középdöntős mérkőzésből egy győzelem és négy pont a végén. Csak ezúttal a körbeverés úgy jött ki, hogy a négypontos csapatokból nekünk volt a legjobb egymás elleni eredményünk, és mehettünk az ötödik helyért helyosztót játszani. Csakúgy, mint 2020-ban a portugálok.

Persze ez nem azt jelenti, hogy ne léptünk volna előre. Mert az például egy óriási előrelépés, hogy a végletekig elcsigázott magyar válogatott úgy tudott győzni az utolsó mérkőzésén, hogy a végjátékban remekelt, és komolyan megküzdött az ötödik helyért.

A csapatnak emellett nagyon világos koncepciója van. Főállású, szakmailag kiemelkedő szövetségi kapitány, valamint a tapasztalt és fiatal játékosok kiegyenlített egyvelege, ahova hosszú távon is szépen, fokozatosan lehet beépíteni az utánpótlásból érkező tehetségeket.

A legjobb négy azonban továbbra sem reális cél, és ezzel szakmán belül is valószínűleg mindenki tisztában van. Ezen a szinten már nagyon komoly „tempohandballt” játszanak, amiből a németek ellen kaptunk ízelítőt. Erre jelenleg a magyar válogatott nem képes.

Ezt támasztják egyébként alá a statisztikák is, amelyek azt is jelzik, hogy általában a három-öt passzból álló, rendezetlen védelemmel szembeni támadások a leghatékonyabbak. Ezek nagyjából 15-20 másodpercet igénylő akciók, ezért érdemes egy pillantást vetni arra, hogy milyen arányban fejezték be 20 másodpercen belül támadásaikat az elődöntős válogatottak, valamint a mieink.

A franciák a támadásaik 38,4, a svédek 36,1, a németek 35,1, a dánok 30,6 százalékát fejezték be ilyen gyorsan, míg a magyar válogatott az akcióinak mindössze 17,3 százalékát. Ez azért elég komoly különbség, és rámutat a jelenlegi keret hiányosságaira. A torna második felére ezért nincs annyi szufla, mert többet kell birkóznunk egy-egy gólért, mint a topcsapatoknak, így kevesebb energiánk marad a végjátékra.

Mindezekkel együtt viszont óriási siker az ötödik hely, és a hiányosságok ellenére ez az olimpiai ciklus is összességében pozitív, habár a siker egyetlen márciusi hétvégén múlhat. Ami viszont tény, hogy a hazai Eb-kudarcot leszámítva a válogatott a 2021-es vb-5. és a 2023-as vb-8., valamint a mostani Eb-5. helyével stabil szereplője a legjobb nyolcnak, és ezek alapján is abszolút megérdemelt lenne az olimpiai részvétele Párizsban. Már csak azért is, mert onnan sem hiányoznak ugyan a legjobbak, de például egy Eb-középdöntőhöz képest a kontinenskvóta miatt kicsit azért hígabb a mezőny, és múltbeli példa bizonyította (2004, Athén: Koreai Köztársaság; 2012, London: Izland), hogy a negyeddöntős győzelem teljesen más dimenziót nyit.

(Borítókép: A férfiválogatott győzelme a Magyarország–Szlovénia helyosztó mérkőzésén a kézilabda-Európa-bajnokságon 2024. január 26-án. Fotó: Tom Weller / picture alliance / Getty Images Hungary)