Meghalt a hős, aki fél lábon vezette bajnoki címre csapatát

Vannak ikonikus pillanatai az egyetemes sportnak. Amikor Bobby Orr, a Boston Bruins hokisa a levegőben úszva a Stanley Kupa döntője negyedik mérkőzésének hosszabbításában győztes gólt üt a St. Louis Bluesnak. Vagy Michael Jordan, a Chicago Bulls zseniális kosarasa kilopja a labdát Karl Malone (Utah Jazz) kezéből az 1998-as NBA-döntő hatodik meccsén, majd Bryon Russellt félretessékelve bedobja a mérkőzést eldöntő tempót. 

Ilyen jelenet volt az 1970-es New York Knicks–Los Angeles Lakers NBA-döntő hetedik, utolsó mérkőzése, amikor a feldobásnál Willis Reed, a hazaiak centere fél lábon sántikálva, combizomszakadással bicegett ki a Madison Square Garden parkettjára. Bár a feldobásnál a 216 centis (!) Wilt Chamberlain elütötte a labdát a sánta Reed elől, mégis utóbbi szerezte csapata első két kosarát, és ezzel olyan löketet adott társainak, hogy a papírformát felrúgva 113–99-re győztek, és megszerezték a Knicks története első világbajnoki címét. (Merthogy akkor még az NBA-döntő világbajnoki döntő néven futott.)

A bostoni korongozó 1970. május 10-én nyerte meg csapatának a Stanley Kupát, a Knicks centere pedig két nappal korábban, május 8-án bicegett ki fél lábon a Madison Square Garden parkettjára.

Az 1970-es NBA-döntőnek egyértelműen a Knicks volt a favoritja, miután az alapszakaszban 60/22-es mérleggel a legjobb eredményt produkálta, és olyan klasszis vezérelte a csapatot, mint Willis Reed, a 208 centis center, a regular season MVP-je. Vezetést is szerzett a Knicks a fináléban 3–2-re, de az ötödik mérkőzés negyedik negyedében a gárda vezéregyénisége jobb combjában izomszakadást szenvedett. A hatodik mérkőzésen a Lakers le is mosta a pályáról a Reed nélküli Knickst 135–113-ra, Wilt Chamberlain az őrzője távollétében azt csinált a pályán, amit akart, 45 pontot és 27 lepattanót gyűjtött.

A hetedik, mindent eldöntő összecsapásnak is a Lakers  volt az esélyese. Nem csupán Reed sérülése miatt, hanem azért is, mert minden idők legjobb kosarasai közül hárman a kaliforniaiakat erősítették: Jerry West, Elgin Baylor és természetesen Chamberlain, a „százpontos” óriás. 

1970. május 8-án 19 500 néző töltötte meg zsúfolásig a világ leghíresebb arénáját, a Madison Square Gardent a hetedik mérkőzésre. A szurkolók és maguk a Knicks játékosai is úgy voltak vele, ezt a csatát Reed nélkül kell megvívniuk. „Az öltözőben ugyan ott volt Willis, be is öltözött, de mi azt hittük, nem tud játszani, mert annyira sántított”, mondta Bill Bradley, a későbbi demokrata szenátor, a New York-iak egyik ásza. 

Reed azonban beadatott magának három Carbocaine fájdalomcsillapító injekciót, és elzsibbasztott jobb combbal kibicegett a bemelegítéshez. Amikor a nézők meglátták, olyan hangrobbanás rázta meg a Gardent, mint amikor a szuperszonikus repülőgép áttöri a hangsebesség határát. 

Amikor megláttam Willist a parketten, valami azt súgta, ezt a meccset megnyerjük – mondta később Walt Frazier, a csapat hátvédje, aki 36 ponttal és 19 gólpasszával a mezőny legjobbjának bizonyult.

Reed elképesztő akaraterővel és fájdalomtűrő képességgel volt megáldva. Később így idézte fel pályafutása meghatározó estéjét:

Nem akartam, hogy húsz évvel később úgy emlékezzek erre a napra, hogy belenézek a tükörbe, és azt mondom, bárcsak játszottam volna. Így inkább játszottam…

Ahogy kibicegett a pályára a bemelegítésnél, minden szem Reedre szegeződött. Elkérte a labdát, és rádobta. Kosár! Megint elkérte, megint rádobta, megint kosár! Chamberlain és a Lakers játékosai elhűlve nézték a szürreális jelenetet.

A feldobásnál ugyan Chamberlain elütötte a labdát, de a meccs első két kosarát Reed dobta. Fél lábon ugrálva is 27 percet töltött a pályán, és bár csapata első két kosarán kívül többet nem tudott szerezni, amikor a parketten volt, folyamatosan nyaggatta Chamberlaint, aki nem is tudta megismételni korábbi lehengerlő játékát, és annyira ideges lett, hogy tizenegy büntetőjéből csak egyet (!) tudott értékesíteni. 

Az 1970-es döntő után az 1973-ast is megnyerte a Knicks, ezúttal is a Lakers volt az ellenfél, most 4–1-re diadalmaskodott a New York, és megint Reed lett a döntő MVP-je, ahogy három évvel korábban is. Apró kuriózum, hogy ekkor már két későbbi edzőóriás is szembe került egymással, Phil Jackson Reed cserecentere volt, Pat Riley pedig a Lakers kispadjáról szállt be a játékba. 

Ennek már éppen ötven esztendeje. Ez volt a Knicks második, egyben mindmáig utolsó bajnoki címe, és nem úgy néz ki, hogy egyhamar megszereznék a harmadik trófeát…

Reed nem bánt kesztyűs kézzel az ellenfelekkel, ahogy azt egy régi felvétel is tanúsítja. 1966. október 18-án a Madison Square Gardenben történetesen a Lakers volt az ellenfél. Rudy La Russo, a vendégek játékosa végig provokálta Reedet, aki megunta a csipkelődést, és az ellenfél fél csapatát kiütötte. Egymaga szállt szembe az egész Lakersszel, és ő győzött!

Reed az utóbbi időben szívével betegeskedett, nem is tudott elmenni a Knicks 1973-as bajnoki címének fél évszázados évfordulóján rendezett ünnepségre a Madison Square Gardenbe. Azon a megemlékezésen részt vettek a régi társak, Bill Bradley, Walt Frazier, Dick Barnett, Earl Monroe és Jerry Lucas, maga Reed előre felvett videóról szólt a tömeghez. 

Halálhírét játékostársa, Bill Bradley közölte kedden a médiával. 

(Borítókép: Vincent Carchietta / Reuters)