Botrányos bírói döntés után kifütyülték a rekordbajnokot

A 32 éves MMA-bajnokba hiába tört már bele 12 év alatt 25 próbálkozó foga, hiába tartja ő az összes rekordot a félnehézsúlyban, hiába kezdi megdönteni az olyan legendák UFC-csúcsait, mint Anderson Silva vagy Demetrious Johnson, és hiába hagyta maga mögött az illetékes szervek jóindulatú támogatásának köszönhetően balhéit és a doppingügyeit (azért a tavalyi évre is jutott egy sztriptizbáros balhé), Jon Jones már nem villanyozza fel a rajongókat. 

Pedig Jon Jones az a figura, akiről első meccse óta ordít, hogy mindent meg tud csinálni az oktagonban (ez a magyarul pontatlanul „ketrec”-nek hívott küzdőtér becsületes neve). Eleinte virtuóz birkózásával tűnt ki, utána hosszú kezeit kihasználva (a mai napig övé a legnagyobb elérés a UFC-ben) a földreviteleire rápakolta homlokhasító könyökütéseit, majd edzőinek, Greg Jacksonnak és Mike Winkeljohnnak köszönhetően állóharcát az ellenfél térdeit megtámasztó taposásokkal, forduló könyökütésekkel és egyéb unortodox technikákkal dúsította fel. Jones vált a komplett MMA-harcos ikonjává, akinek küzdőstílusát, taktikáját már száz százalékig a nyitott kiskesztyű, a megengedett (és a meg nem engedett, de nehezen szankcionálható) technikák és a sajátos, zárt küzdőtér formálta.

Csakhogy utóbbi meccsein ez a letisztult küzdőstílus már kevésbé szolgál ellenfelei megsemmisítésére, mint a győzelem mayweatheri értelemben vett biztosítására. 2018 végén hiába fogadkozott Jones, hogy éhes ragadozóként tér vissza az oktagonba. Éhségét azonban gyorsan csillapította régi riválisával, Alexander Gustaffsonnal, azóta viszont leginkább elejtett prédáját mogorván védő öreg oroszlánnak tűnik, aki beéri azzal, ha elhessegeti a trónkövetelőket. Az „Oroszlánszívű” becenevet viselő Anthony Smith tavaly márciusban hiába viselkedett megszeppent kiscicaként, Jones képtelen volt végezni vele, Thiago Santos pedig júliusban hiába szakította el a második menetben a térdszalagját, Jones így is csak nagyon szoros pontozással tudott fölébe kerülni.

Azt nem lehet mondani, hogy nem vette fel a kesztyűt

Ezért is volt érdekes, vajon ezek a vérszegény meccsek csak epizódok Jones karrierjében (mint Anderson Silva középsúlyú uralkodása alatt a Thales Leites és Damien Maia elleni alibizések, melyeket a Vitor Belfort elleni mestermű követett), vagy pedig valamilyen hanyatlás első lépcsőfokai. Persze az igazán jó meccsekhez valódi kihívást jelentő ellenfelekre is szükség van. És a magyar idő szerint vasárnap hajnalban a texasi Houstonban rendezett UFC 247 gálán Jones-szal farkasszemet néző amerikai Dominick Reyes végre valódi kihívásnak tűnt. Reyes amerikai focis és birkózó előélete után nagyon komoly kick-bokszossá vált, aki 2017 óta hat nagyon magabiztos győzelemmel vívta ki a címmeccs jogát – egyedül Volkan Özdemir ellen szenvedett meg. A fordított felállású Reyes magas, erős; bal kezével és bal lábával egyaránt nagyon magabiztosan szokott találni.

Jones elleni küzdelménél viszont a kulcs a lábmunka volt; Reyes folyamatosan táncolt jobbra, táncolt balra, egy pillanatra sem hagyta, hogy ellenfele az oktagon falához terelje őt, és leszűkítse mozgásterét. Ugyanis tudta, hogy a bajnok a világ talán legjobb közelharcosa, aki ha egyszer valakit falhoz szorít, akkor nem csak dobásokkal, hanem könyökütésekkel, testütésekkel, sőt az ellenfél védekező fogását megkontrázó vállfeszítésekkel őrli fel ellenfeleit.

Jonesnak nem volt ellenére a kick-boksz. A két bunyós kemény comb- és testrúgásokat váltott, de Reyes kezei veszélyesebbnek tűntek, a kihívó testre és fejre is egyértelműen többet talált az első menetekben. Azonban a kemény állú Jonest egyik találat sem rogyasztotta meg, és Reyes nagyobb rohamai elől is bajnokhoz méltó higgadtsággal tudott kitérni.

A meccset a harmadik menetig az intenzív, kemény ütés- és rúgásváltások uralták, azonban ekkorra kezdett Reyes elfáradni, lábmunkája lelassult. És a dobásaival hagyományosan türelmesen kiváró Jones amint látta rajta a lomhaság első jeleit, azonnal zárta a távolságot, és megpróbálta földre gyűrni ellenfelét. Azonban hiába járt sikerrel, Reyesnek sikerült kihámoznia magát a fogásból, és talpra állnia – ami önmagában is óriási tettnek számít Jones ellen. Azonban a szorító karok lefeszegetése, a száz marasztaló kilónyi tömeg való kiszabadulás mindig iszonyú fárasztó, és a negyedik menetben már egyértelmű volt az erőnlétbeli különbség a bajnok javára – akit a rutin is segített, hiszen legutóbbi nyolc meccséből haton végig kellett küzdenie az ötször öt percet.

Jones ki is használta frissességét, és megint sikerült a földre döntenie Reyest, aki azonban bravúros módon megint nem engedte, hogy ellenfele a padlóra szögezze őt, és fel tudott állni. A kihívó ráadásul annak ellenére, hogy mozgásán látszott a kimerültség, végig meg tudta tartani az alapmozgását, és folyamatosan tudott dolgozni ütésekkel és rúgásokkal. Így azután Jones hiába talált a meccs végén sokkal többet – eddigi pályafutására nem igazán jellemző boksz-kombinációkat is megvillantva -, mégsem tudta lehengerelni Reyest.

A döntés így a pontozóbírókra maradt (akik a bokszban megszokott menetekre bontott pontozásos rendszert használva) egyhangúan Jonest hozták ki győztesnek.

ugyanis mindenki úgy látta, hogy Dominick Reyest a bírók megfosztották a megérdemelt győzelmétől.

És a népharag teljesen jogos volt, ugyanis a kihívó a pontozás három fő ismérve, az agresszió, a meccs irányítása és a bevitt találatok tekintetében egyértelműen elvitte az első három menetet, míg a bajnok kétség kívül fölényben volt az utolsó kettőben. Ez alapján Jones-t győztesnek hirdetni nagyjából olyan, mintha egy focicsapat három góllal égne a félidőben, utána rúgna kettőt, és a végén ő kapná a három pontot.

Az biztos, hogy a meccsről a kiváló küzdelem és a bírói teljesítmény miatt is sokat fognak beszélni - különösen azért, mert Jones már a Thiago Santos elleni küzdelmet is csak nagyon szűken tudta hozni. Így aztán akkor lennék meglepve, ha a UFC nem kezdené már holnap szervezni a visszavágót, melyen a két harcos valóban eldöntheti, melyikük a jobb.

Borítókép: Ronald Martinez/Getty Images