Minden forduló egy mini-vb nekem

2017.05.30. 14:07

Kifelé magányosan autóztam a Nürburgringre, de hazafelé Bári Gergő annak ellenére velem tartott, hogy neki a hazaútra is megvolt a repülőjegye. Nagyon örültem ennek, hiszen jó társaság, másrészt így a több mint tízórás úton volt lehetőségünk alaposan kielemezni a hétvége történéseit. Ez azért is volt most különösen hasznos, mert sűrű volt a nürburgringi beosztásom, a németországi Honda hívására sok plusz eseményen vettem részt, aminek következtében kicsit kevesebb nyugodt, pilóta-versenymérnök eszmecserét folytathattunk. 

A jó szereplés kulcsa ezúttal az autó várakozásainkat felülmúló teljesítménye volt. Még a szezon előtt azt mondtam, hogy lesznek olyan pályák, amelyeken a Honda lesz a legerősebb, de lesznek olyanok is, amelyeken küszködni fogunk. Elsősorban Monzára és a Nordschleifére gondoltam, és hihetetlenül jó érzés úgy túl lenni ezen a két versenyen, hogy mindkettőn összejött a csapatnak egy első soros rajthelyMonzában Monteiro lett második az időmérőn, most meg én szereztem meg a pole pozíciót.

Már tény: sokat fejlődött a Honda

Egyértelmű volt, hogy a télen elvégzett motorfejlesztés és a légellenállás javítása hozta meg az eredményt, mert a csapaton belül nem változott jelentősen a helyzetem. Tavaly ugyanúgy körülbelül 2-3 másodperccel voltam gyorsabb Tiagónál az időmérőn, mint idén, ám ezúttal ez a teljesítmény a Honda előrelépésének köszönhetőn elég volt a pole-hoz. Innentől már mondhatjuk, hogy a pályák karakterisztikájától függetlenül versenyképesek lehetünk mindenhol, ám ez még mindig nem jelenti azt, hogy az összes területen eltűnt a lemaradásunk a Volvóhoz és főleg a Citroënhez képest.

A Nürburgringen az első pillanattól azt éreztem, hogy szuperül működik az autó, nem is nagyon kellett jelentősen bíbelődnünk a beállításokkal, szinte csak finomhangoltunk. Talán furcsán hangzik, de én nem szeretem, amikor ilyen flottul megy minden a szabadedzéseken, mert ebbe a helyzetbe könnyen bele lehet kényelmesedni tudat alatt. Próbáltam fejben megelőzni ezt, és az időmérő előtt ugyanolyan alapossággal kielemeztem a telemetriát annak ellenére is, hogy úgy tűnt, egyértelműen én vagyok a leggyorsabb csapaton belül. 

Csak utas voltam az autóban...

Azért nem voltak teljesen izgalommentesek a szabadedzések sem: az FP1-en a pálya egyik leggyorsabb pontján, bőven 260 km/h-s sebesség felett defektet kaptam. Nem kellemes élmény ilyenkor az autóban ülni, óriási szerencsém volt, hogy ép bőrrel és karcolásmentes autóval megúsztam az esetet. Ilyen nagy tempónál, elülső defektnél nem nagyon lehet manőverezni az autóval, félig csak utas voltam, és szinte tehetetlenül vártam, mi lesz a vége.

A nyitófutamon is volt egy defektközeli élményem, vibrációt éreztem a gumikban, ezért visszavettem a tempóból, hogy megelőzzem a bajt. Ha defektet kapsz, mindössze másodpercekkel előtte lehet csak érezni ezt a vibrációt, és olyankor már nem igazán lehet mit tenni ellene, de amikor a csapatrádióból megtudtam, hogy Monteirót defekt érte, minden érzékszervemmel figyeltem a jelekre. Ennek köszönhetően időben érzékeltem a problémát, és még tudtam reagálni rá. Nem volt könnyű elengedni Catsburgöt, hiszen versenyben voltam, de mérlegeltem, hogy megéri-e ekkora kockázatot vállalni a hatodik helyért, vagy inkább a főfutamra is gondolva behozom biztonságban hetediknek az autót. Utólag nem kérdés, hogy megérte.

Ezért úszott el az első hely

Amikor mentem vissza a boxba az első futam végén, éreztem, hogy furcsán viselkedik a kuplung. A főfutam előtt hiába volt kinyomva a kuplung, ahogy sebességbe tettem, megugrott előre az autó. Ugyanez volt a probléma a rajtnál is, kinyomott kuplungnál is alig bírtam a kézifékkel egy helyben tartani az autót, közel voltam ahhoz, hogy kiugorjak… Ezt nem akartam kockáztatni, így nem sikerült jól a rajt, és azzal, hogy Catsburg megelőzött, már akkor tudtam, hogy elúszott a győzelem esélye.

A történethez hozzátartozik, hogy bár az állórajt a Honda erőssége volt, az elmúlt időszakban észrevettük, hogy a riválisok sokat léptek előre ezen a téren, ezért mi is sokat gyakoroltunk a Nürburgringen. A két szabadedzésen mindannyian teszteltük a rajtokat, és emiatt elért a kuplung egy olyan állapotot, hogy újjá kellett építeni. Nem tudom, hogy ez okozta-e a problémát, mindenesetre bár technikai hibáról volt szó, ami miatt először bosszús voltam, utólag látom, hogy nem befolyásolta a futam végkimenetelét.

A lehető legjobb, ami történhetett

Látva Catsburg tempóját az egyenesekben, nagy valószínűséggel, ha eljövök az első helyen a rajt után, előbb-utóbb akkor is megelőzött volna. Ebből most a második hely volt a maximum, amit reálian ki lehetett hozni, és boldog vagyok, hogy ez sikerült is.

A fontos pillanatokban mindkét futamon meg tudtam őrizni a higgadtságomat: az elsőn védve az autót nem mentem bele cikis helyzetekbe, a másodikon pedig gyorsan túltettem magam az első hely elvesztése okozta sokkon, és hibátlanul sikerült védekeznem Huff ellen.

A Hungaroring után nem tagadom, ugyanúgy le voltam törve, mint tavaly. A hazai versenyen a sikertelenség háromszor úgy megérint, mint bárhol máshol... Most nem is jöhetett volna jobbkor a nürburgringi siker, mert még egy rossz szájízzel záruló hétvége elképzelhető, hogy negatívan befolyásolta volna a későbbi teljesítményemet. Így viszont helyrebillent a lelkivilágom, szakmai szemmel nézve a pole pozíció a legjobb, ami történhetett velem. Egy versenyzőnek hihetetlenül fontos, ha a sebességet tekintve ő a referencia, pláne egy olyan pályán, mint a Nordschleife.

A dobogón inkább oda se néztem

Mindez azonban nem változtat a hozzáállásomon, továbbra sem érdekel a bajnokság állása. Amikor a főfutam után felálltunk a dobogóra, lehetett látni a kivetítőkön a Eurosport adását, és pont bevágták a tabellát, de én elfordítottam a fejemet. Azóta sem néztem meg a pontos állást, azt is csak sajtótájékoztatón tudtam meg egy kérdésből, hogy már nem Monteiro, hanem Catsburg az első. Tudom, hogy nehéz lesz teljesen elzárkóznom az információtól, mert az interjúkban folyamatosan emlékeztetnek majd rá, de komolyan gondolom, hogy nem akarok foglalkozni a vb-címmel.

Nekem most már minden egyes forduló egy mini-világbajnokság, és csak az a fontos, hogy mindegyikből kihozzam a maximumot úgy, ahogyan a Nürburgringen tettem. Ehhez pedig szükségem van arra, hogy ne a nagy célt lássam magam előtt, hanem mindig csak a soron következő „kicsit”. Most éppen Vila Realt.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!