Két ország legendája, a szülőföldjén mégis ismeretlen

Felállva tapsolták Szlovákiában, amikor 2015-ben megkapta a Sportlegenda címet. A csehországi Brnóban élő Karol Divín Budapesten született, a háború elől menekült el családjával.

A Városligetben kezdődött minden. Két-három éves lehettem, amikor odajártam csúszkálni. Nem volt abban semmi tudatosság, csak ide-oda, ahogy egy gyerek teszi. Aztán az egész életemet végigkísérte a jég. Akkor még Pesten laktunk, a városban is születtem

– így kezdtük a beszélgetést Karol Divínnel, aki éppen hatvan éve lett Európa legjobb műkorcsolyázója egyéniben.

Egy cikk születésének háttere általában nem érdekes, most azonban kivételt tennék. Amikor megkerestem emailben Divín Karcsit – a lexikonok is megemlékeznek arról, hogy Karcsi volt a beceneve –, írtam neki szlovákul, angolul és magyarul. Ő pedig azt írta vissza magyarul: hogyha már lehet választani, az angolra szavazna, hiszen több mint harminc évet élt Kanadában. A magyart nem felejtette el, hiszen itt volt iskolás, ma is olvas magyarul, a nővére gyerekeivel pedig magyarul is beszél, de fél attól, hogy valami nem jut eszébe. A mai szlenget már kevéssé érti.

„Kérem, engedje meg, hogy a figyelmét a Wikipédia felé vezessem, mert ott az egész sportolói pályafutásomról sok minden fent van, nemcsak szlovákul, hanem angolul is” – írta. Akkor megnyugtattam, ha ilyen a szókincse, mindent meg fog érteni magyarul, nem kell tartania attól, hogy nem tudja magát kifejezni. Ha mégis így lenne, akkor pedig átváltunk angolra. Szpojler: végül egyszer sem váltottunk át, és mindvégig példás gondossággal formálta a mondatokat. Olyan szavak jutottak eszébe, amiket biztosan nem használt az elmúlt harminc-negyven évben, mert magyarországi újságnak soha nem adott interjút. Az édesapja a hatvanas években igen, de ne szaladjunk ennyire előre.

A nagymamája ugyanis Divín néven Plzeňben született, nagypapája Finster néven Aradon, ő lett az ottani cukorgyár igazgatója. Az édesanyja és az édesapja félúton, Budapesten ismerkedett össze, és az édesapja, Finster Antal szenvedélyesen szerette a műkorcsolyát. Később edző lett, a Sugár–Berecz-jégtáncospárt például ő készítette fel a hatvanas években.

„A keresztlevelemen a Finster nevet láttam, de ez a németes hangzású név nem volt jó kicsengésű a háború után, ezért lettem Divín. Ez egy község a Felvidéken, Rimaszombat és Losonc közelében, van egy kis várrom is ott, meglátogattam természetesen, ha már ugyanazt a nevet viseljük” – utaztunk vissza a múltba.

Ahogy a front közeledett a magyar fővároshoz, 1944 őszén menekültek el, Bécsen és Linzen, valamint České Budějovicén keresztül érték el Plzeňt, hiszen a család egyik része ott élt. Édesapja hamarosan Pozsonyban kapott munkát, így a család 1946-ban megint költözött. Tízéves volt, az édesapja látott egy kis tehetséget benne, ezért nem szerette, ha focizott vagy teniszezett.

Engem sokáig nem érdekelt a korcsolya, aztán jött egy gyors változás, és onnantól mindent a sportágnak adtam.”

1954-ben –  18 évesen – már Európa-bajnoki bronzérmes, egy év múlva a számára ismert helyszínen, a Városligetben rendezték az Eb-t, akkor is a harmadik helyet szerezte meg. 1957-ben nagyon jó kűrt futott Bécsben, de az összetettben csak a második helyet érte el, mert a kötelezőkben bizonytalankodott kicsit. Egy év múlva már ő a bajnok, Pozsonyban. Ez a kis részlet fennmaradt az akkori kötelező gyakorlatából. A kötelező lényege az volt akkoriban, hogy egy előre meghúzott íven kellett végigmenni az előírásoknak megfelelően.

A képsorok végén edző édesapja tűnik fel. Úgy értékelt, hogy Pozsonyban gyengébb kűrrel lett első. „1959-ben nagyon jó formában voltam, nagyon kellemes érzésekkel vártam a versenyt, amihez az időjárás is hozzájárult. Már elég érett is voltam ahhoz, hogy nyerjek. A kűrt déltől rendezték, sütött a nap, én pedig meg tudtam védeni az első helyemet. A francia Giletti előtt maradtam. A Kanadában élő fiammal elmentünk Davos városába jó ötven évvel később emlékezni egy kicsit a múltra. A fedett csarnok az én időmben még nem volt kész, a lejtők, a hegyek és a csúcsok persze ugyanúgy megmaradtak. Nem szoktam emlékezni, de akkor azért a hatalmába kerített a múlt.”

A csehszlovák bajnokságon kiváló formában volt, úgy emlékszik vissza, soha annyira könnyedén nem ugrott, a legnehezebb ugrások is magától értetődőnek tűntek. Szárnyalt. A forgásai, a biztonsága, minden rendben volt. Aztán a Tátrába ment szokni a magaslati körülményeket. Itt látogatták meg a tévések, akik közelről akarták rögzíteni, mi történik a tripla Rittbergernél a levegőben. Ő volt ugyanis Európában az első, aki képes volt erre az ugrásra.

„És akkor elestem. Úgy éreztem, megpattant az egyik izmom. Nem volt könnyű lábra állni se, az álmaimat azonban nem engedtem el. Pihentem, Amerika déli részére mentem előbb, ahol melegebb volt, feltöltődtem, és valamennyire felépültem a rajtra. A tripla Rittbergert meg sem próbáltam, arra nem volt alkalmas a lábam, de a duplák jól mentek. Igaz, össze kellett szorítani a fogaimat. Squaw Valley-ban David Jenkins nagyon jó formában volt, már nem tudjuk meg soha, mire mentünk volna egymás ellen, ha én is makkegészséges vagyok. A második hely volt a legtöbb, amit ki tudtam hozni abból a versenyből, a kanadai Jackson elé bejöttem. Nagyon örültem annak az ezüstnek.” Ez lett a végső sorrend: Jenkins 1440 pont, 2. Divín 1414, 3. Jackson 1401.

Az 1961-es vb elmaradt, mert az Európába tartó amerikai csapat gépe lezuhant, a tragédia árnyékéban pedig nem rendezték meg a versenyeket. Egy év múlva a második lett Prágában, ezúttal Donald Jackson mögött.

„Donald akkor ugrott először tripla Lutzot nagy versenyen, nekem gondjaim voltak az Axellel, igazságos eredmény született.” A korabeli Képes Sport cikkírója elcsípett egy beszélgetést a hóviharban a Szabadság téri buszmegállóban, ami jól érzékelteti, hogy a közvetítések már akkor is sokakat érdekeltek, és a sportág beágyazódott a hazai közéletbe.

– Mit szólsz Jacksonhoz?
– Nekem még nála is jobban tetszett a prágai közönség. Arról volt szó, hogy Divín Karcsi is világbajnok lehet, és mégis hogy megünnepelték a kanadait. Nálunk ez lehetetlen volna.
– Miért?
– Mert nekünk nincs Divín Karcsink.

A verseny szoros volt, huszonkét pont választotta el a két riválist egymástól. Jackson edzője Király Ede volt, aki 1950-ben Európa legjobbja lett, de a londoni Európa-bajnokság után már nem tért haza, és Kanadában telepedett le. „Egyszer, amikor már én is edző voltam Ontario környékén, találkoztam Királlyal. Meglátogatott, ittunk egy kávét, magyarul beszélgettünk” – mondja Divín.

Az 1964-es világbajnokság után abbahagyta, az olimpián negyedik lett, a világbajnokságról bronzérmet hozott el. Még abban az évben állásajánlatot kapott Finnországból, amit elfogadott. Pár év múlva Kanadába szerződött, és 2001-ig nem is tért vissza. A leghíresebb tanítványa az a Brian Orser lett, aki az 1984-es és 1988-as olimpián is a második helyet szerezte meg.

„Brian kiválót futott mindig a kűrben. Ragyogó volt az előadásmódja, de a kötelezőkkel meggyűlt a baja.

Ezért a szarajevói játékok előtt mutatta be nekem az edzője, Dough Leigh, akit még anno én tanítgattam. Szerettem vele dolgozni, három vagy négy éven át tartott a kapcsolat, ő is a második helyet érte el, ahogy én magam is

– emlékszik vissza. Miután visszatért a csehekhez, Michal Brezína lett a tanítványa, akinek az édesapját ismerte, és nagy jövőt jósolt a fiának is. A szocsi olimpián tizedik lett.

Divín 2014-ben protézist kapott, ma már nem megy a jégre, nem érzi biztonságosnak. Brnóban él, az egyik unokája Kanadában korcsolyázik, vagyis továbböröklődött a hagyomány.

A sportágtól nem szakadt el, a minszki Európa-bajnokságon is árgus szemekkel figyelte, mi történik, önmagában gyakorta elemez is. Fernandez hetedik Eb-aranyát is nézte a tévében. Úgy gondolja, egy igazi táncos, szebben táncol még Pljuscsenkónál is, és az ugrásai hasonlóan tiszták.

„83 éves leszek februárban, a gyerekkorom elmúlt rég, nem jön vissza az álmaimban. Van egy kép előttem, egy íven haladok. Inkább Clint Eastwood meg a western jön vissza. Kíváncsi vagyok a Városligetre, tudom, hogy nagyon szép környezetben volt a pálya. A magyarok szeretik a fröccsöt, apám nekem is azt javasolta, inkább azt igyak, mert a sör nem tesz jót a lábaknak. Czakó Gyuri, Vida Gábor, Szenes Pista, csak néhány név, akikkel együtt voltam gyerek, pontosabban ők már sokkal jobban korcsolyáztak nálam '44 táján. Ha jól emlékszem, mindannyian olimpikonok lettek.

A háború mindent átírt, és elkerültem Budapestről. Ha a származásomról kérdeznek, mindig azt mondom, bennem testesül meg Közép-Európa.