Nagy árat fizettem a sikerekért, mint ember elvesztem

Július 24-én kezdődött volna a tokiói olimpia. Ha nincs a koronavírus-járvány, most arról kérdezném: milyen érdekes verseny lesz a 2012-es és 2016-os bajnok összecsapása a 400 vegyesen rögtön az első versenynapon. 2012-ben a kínai Je Si-ven nyert világcsúccsal, 2016-ban pedig Hosszú Katinka. Hány hét kemény felkészülés veszett kárba?

A tavalyi karácsonyt beáldoztam az olimpiáért, a dél-afrikai Stellenboschban töltöttem három hetet. Ott úgy edzettem, ahogy egy olimpia előtt kell: mint az állat, és még jól is éreztem magam. Egy cél lebegett a szemem előtt, a tokiói aranyérem. De mindez már nagyon távolinak tűnik, a koronavírus megjelenésével új időszámítás kezdődött mindenkinek, az olimpiát egy évvel eltolták. Ha a régi naptárt néznénk, akkor én ilyenkor már biztos, hogy nem nyilatkoznék: csak a 400 vegyes előfutamán és a döntőn járnának a gondolataim. Tüzetesen vizsgálnám Je Si-ven felépítését, és hogy a többiektől mire lehet számítani, nincs-e egy új titán a mezőnyben, hiszen a kínai 16 évesen robbant be. Jó kis csata lett volna.

Emlékszik, mit csinált akkor, amikor kijött a hír, hogy nem lesz olimpia?

Nehéz rekonstruálni, hiszen már sejtettük a hivatalos közlés előtt, hogy idén nem lesz. Bújtam a híreket, de közel sem éreztem megkönnyebbülést, amikor kimondták, hogy csak jövőre lesz, mindenesetre lezártunk egy időszakot. Azt különösen sajnálom, hogy a március végi országos bajnokságot lefújták, mert ott legalább kiadhattuk volna magunkból azt a hatalmas melót, amit beletettünk a felkészülésbe. Akkoriban nem is hallottam senkitől, hogy beteg lett volna, vagy bármi hátráltatta volna a felkészülésben, mindenki a legjobb erőben volt. A bajnokság eredményeiből lehetett volna arra is következtetni, hogy a legmegfelelőbb úton járok-e az olimpiai felkészülést illetően – ez elmaradt. Belógtam párszor az uszodába a karantén alatt, mert egyik pillanatról a másikra nem szabad leállni, nehezen tolerálja a test.

Honnan szerez most motivációt, amikor most megint egy év van hátra az olimpiáig?

Nem szeretem ezt a szót, én most is motivált vagyok, folyamatosan edzek. Olyan ez, mint amikor a mosógépen bekapcsolunk egy gyors mosást, de nem fut végig, hanem átváltunk egy kímélő programra. Egyelőre persze pontosan senki nem látja, hogy a jövő pénteki magyar verseny után mi lesz a következő lépés, de az ISL (International Swimming League) időpontja nagyon közeledik. Hivatalos információt még nem oszthatok meg az idei ISL-sorozatról, de mindannyian úgy készülünk, hogy lesz. A szervezés, a felkészülés a karantén alatt is gőzerővel folyt, és ez most sincs másként. A vírushelyzet az összes országot érinti, és mindig, minden változik, de mi erre folyamatosan és azonnal reagálunk.

Annál is inkább, mert az ISL nemcsak nekem a szívem egyik közepe, hanem globálisan, az egész világ úszósportjának kiemelten fontos. A tavalyi, az első ISL-szezonban szinte kézzel tapintható volt, hogy a sportolók és a közönség is mennyire ki vannak már éhezve valami másra, valami újra az úszásban is.

Sok néző volt, szinte mindannyian euforikus hangulatba kerültünk, amit nálunk, magyaroknál csak fokozott, hogy kemény munkával, de sikerült elérnünk, hogy itthon, a Duna Arénában rendezzük meg az egyik versenyt. Az összes erőnkkel azon vagyunk, hogy idén is versenyzési lehetőséget biztosítsunk a ligában szereplő több mint 300 úszónak szerte a világon. Bízom benne, hogy pár héten belül már konkrétumokról számolhatok be az idei ISL-szezonról.

A karantén alatt hogyan tartotta karban a gondolatait, mit olvasott például?

Nem is annyira könnyű kérdés. Nadal életrajzi könyvét. Meg Agassiét, és ha már belekezdtem a teniszbe, akkor Sarapováét sem hagytam ki. Már késő, hogy nekifogjak a tenisznek, de biztosan élvezném, hogy a háló túloldalán valaki ellen pontot kell csinálni.

Edzésről érkezett az interjúra. Ki tartotta?

Egyre többször itt van velem Nagy József, akinek az egyik leghíresebb tanítványa az amerikai mellúszó Mike Barrowman, aki az 1992-es olimpián nyert aranyérmet. Józsi egy művész, nem csak a mellúszásban, és egy jó ember. Ez nekem sokat számít. Megesett, hogy másfél órát is beszélgettünk, aztán úsztam is valamennyit – akkor erre volt leginkább szükségem. Olyan élettapasztalattal rendelkezik, amivel nem sokan. Sok mindenben egyetértünk, sok mindenben hasonlítunk, és persze olykor vitatkozunk. Amióta elindultam Bajáról, hat edzőm volt, sokat tapasztaltam: két magyar, két amerikai, két magyar, ez a sorminta. Józsi azt mondta, hogy a legtöbb mellúszó megirigyelné a mellkartempómat. Nem nagyon szokott dicsérni, de ez így is van rendjén, egy edző nem azért van, hogy dicsérgessen. Csiszolt is az úszásomon. Nagyon jól megértjük egymást, mindketten maximalisták vagyunk a magunk módján. Legtöbbször én írom az edzéstervet, de volt már olyan, hogy átengedtem neki.

Volt önmaga edzője?

Minden 30 év körüli úszó tudja már, hogy mit kellene edzenie. Amit magamnak kitalálok, az brutálisabb, mint amit bárki más fel merne írni a papírra.

Pontosan tisztában vagyok vele, hogy mi esik rosszul, mitől szenvedek igazán. Kegyetlen vagyok önmagammal, és elégedetlen.

Ha mellettem van valaki, azt mondhatja, hogy ne hajtsd túl magad, rosszul aludtál, már nincs értelme az utolsó időre úszásnak. De magamtól mindig mindent elvárok.

Megvannak a 2009-es vagy akár a 2016-os edzésnaplói?

A fejemben őrzöm. Leírva nincs. Érzésből vannak meg. Sok mindenre hajszálpontosan emlékszem. Az edzések intenzitására, a regenerációra. Nem kell leirat, ha emlékszik az agyam és olykor a testem is.

És hová teszi a korbácsot?

Nincs korbács. Lehet, hogy kívülről úgy látszik, hogy van, pedig nincs. De önsanyargatás nélkül nincs kimagasló sporteredmény – szerintem ezt mindenki tudja, ha mélyen átgondolja.

A fájdalomküszöbét minden szakember kiemeli, milyen magasan van.

Nekem ez a természetes, én csak annyit látok, hogy sokan ezt nem bírják. Szívesen belebújnék más bőrébe, hogy megérezzem, milyen szerencsés alkat vagyok, nekem az a tök normális, ha kifulladásig úszom. Amikor tizenéves voltam, a gyerekeket be akarták törni. Elmondták, mikor alszol, mennyit eszel, mennyit úszol. Én is lázadtam, de csináltam, az egy olyan világ volt. Partneri viszony nélkül nem megy az úszás, hozzászokik a paraszt a szántáshoz. Ha jönnek a sikerek, akkor könnyebb lesz minden, ha nem jönnek, akkor nehezebb.

Önnek jöttek. My creation. Teremtményem. Shane Tusup ezt a kifejezést használta Rióban. Mit gondol erről?

Mindannyian tudjuk, hogy a szavak csak szavak, félreérthetőek. Amióta az eszemet tudom, nem szeretek feleslegesen beszélni, azt vallom, hogy beszéljenek helyettem a tetteim, az eredményeim. Ha egy csapat elér egy nagy eredményt, lehetetlen megállapítani, hogy abban kinek mekkora szerep jutott.

Örülnénk, ha ki lehetne számolni, kinek hány százaléka van egy aranyéremben – én is töprengtem rajta, hogy magamban tisztába tegyem. De nem lehet.

A tények, hogy világbajnok voltam 2009-ban Salóval, 2019-ben Petrov Árpáddal, 2012-ben olimpiai negyedik helyet értem el, amit én kudarcnak értékeltem, de önmagában jó helyezés. Tehát már voltam valaki az úszásban. A másik fél addig nem volt edző – ha ilyet kijelent, akkor tisztázni kell, hogy milyen szintekről indultunk. Plusz én vállaltam a kockázatot, én vittem vásárra a bőrömet, én kapcsoltam robot üzemmódba. Tudom, hogy ezek általánosságoknak tűnnek, és ráadásul nagyszerű eredmények is lettek, de nagy árat fizettem értük: mint személy elvesztem. Úszóként hihetetlenül sikeres voltam, de magánemberként nem feltétlenül. 2017 végétől már magánemberként is elérek eredményeket.

Hogyan lehet azt érzékeltetni, mi történt önnel 2017 decemberében?

Rám talált a szabadság. Hadd induljak egy kicsivel messzebbről, egy szélesebb értelmezésből. Életem legnehezebb éve a riói olimpia után jött. 2016 végén lehajtottam a fejem, és próbáltam a maximumot kihozni, azt az évet nem magamért csináltam. Örömet akartam okozni a szurkolóknak, Magyarországnak. Nagy felelősség egy hazai vb, máshoz nem hasonlítható nyomás. Azt gondoltam, karnyújtásnyira van, semmiség még egy évet beletenni. O'Connor második lett mögöttem Rióban, azt mondta, majd Budapesten, a saját közönségem előtt ver meg. Ezzel feltüzelt, még keményebben edzettem, mint máskor. Összeszorítottam a fogam, és megcsináltam, így lett magyar aranyérem a Duna Arénában. Iszonyatosan büszke vagyok rá. A világcsúcsom után egyértelműen a budapesti vb áll a második helyen a pályafutásomban. Aztán szakítottunk, és én jóleső egyedülléttel mentem 2017. decemberben a rövidpályás Eb-re Koppenhágába. Kevesebb lett rajtam a teher. Azt ehettem, amit akartam, nem figyelték a lépteimet, nem maradtam a natúr csirkemell, saláta vonalon. Éles helyzetben nem feltétlenül segít, ha valaki jobban stresszel nálam. Szabadságérzettel telve versenyeztem. Feszült Katinka voltam sokáig, de szembesültem vele, és volt erőm rajta változtatni. Nem cáfoltam azokat, akik azt mondták, hogy visszakapták a régi Katinkát.

A robot üzemmódban nem foglalkoztam magammal, nem figyeltem az érzéseimre. Az olimpia előtt meghalt a nagymamám, és az agyam egyszerűen nem fogadta be. Blokkolta. Amikor az olimpia után Bajára mentem, gondoltam, átugrom a nagyihoz, akkor jutott el a lelkemig, hogy a nagyi elment. Nagyon sírtam és szégyelltem magam. Szóval áldozatot hoztam, robot lettem, háttérbe szorítottam magam, de megfizettem az árát. Ki tudja, lehet, még most vár rám az érzelmi evolúció?!

Még egy riói kép: az olimpia dobogón áll. Tényleg lepereg ilyenkor a bajnokok előtt az életük filmje?

Érdekes, de nem – gondolom, épp a robotizáció miatt. Háromszor álltam ott, talán kicsit vártam is a filmkockákat, de nem peregtek. A budapesti vb, az más, ott a könnyeim is feltörtek. Az év eleje óta igazi film forog rólam, egy életrajzi dokumentumfilm. Bemutatja majd a pályámat, az egész életemet, párhuzamosan az olimpiára való felkészülésemmel, ami most a vírus miatt sem egy szokványos sztori. Lehet, hogy az alkotók titkon még egy kicsit örültek is neki, hogy most aztán tényleg történt a forgatás közben egy kiszámíthatatlan esemény. A viccet félretéve, számomra ez óriási megtiszteltetés, tudom, mekkora súlyuk van az ilyen jellegű dokumentumfilmeknek.

Nekem is nagy kedvenceim a sportolókról szóló filmek, kritikus helyzetekben sokszor eszembe jut, erőt ad egy-egy jelenet.

Bízom benne, hogy a rólam szóló film is példát mutat majd a fiatalabbaknak, hogy senki ne adja fel, szorgalommal, alázattal el lehet érni a célt. Az olimpia után, jövő karácsonykor tervezik a filmbemutatót, nagyon várom.

Minden verseny után a sportban levonják a tanulságokat, de mit tanul meg egy sportoló a dévai árvaházban tett látogatáson?

Kívülről rálátni önmagamra. Mi azt hisszük, hogy nap mint nap mekkora drámákon megyünk keresztül, milyen nehéz az életünk, szinte már elviselhetetlen, hogy elveszítek egy versenyt – miközben a dévai árvaház gyerekei azt sem tudják, milyen egy család. Ott aztán szembesültem vele, hogy mi az igazán fontos az életben, hogy szeretet nélkül, egymás nélkül nem megyünk semmire. Rengeteg energiát, tisztánlátást kaptam tőlük, egy életre szóló élmény volt, bízom benne, hogy ők is kaptak tőlem valamit.

Azon túl, hogy edz és készül a hétvégi margitszigeti versenyre, mi tölti ki most a mindennapjait?

Mátéval együtt festjük a szentendrei házat. Nemrég költöztünk be, de már elég profi lettem a falszínekben. Esténként a színkombinációk járnak a fejemben – három szín lesz a házban, és azok variációja –, meg hogy milyenek legyenek a kerámialapok, a konyhaszekrény, a csapok és a többi. Nekem eddig nem volt igazi otthonom. Edzés, verseny, hazaestem, szusszanás, pakolás, edzés, pakolás, reptér, verseny, utazás.

Volt, aki figyelmeztetett, ne híreszteljem, hogy nem sűrűn mostam fel, de nekem eddig erre nem volt időm, most ez az örömöm, hogy kitakarítok. Ez is izzasztó.

Minden rosszban van valami jó: erre sem lett volna időm, ha nem halasztják el az olimpiát. Sokat vagyunk együtt otthon Mátéval, tervezgetjük, mi hogy legyen, a kertet, a házat, a berendezést, a családot. És ott van a kutya, Zeusz, akivel folyamatosan foglalkozunk, sétáltatjuk, kutyaiskolába visszük. Futok is vele, jó lenne menőzni, hogy nem bírja velem a tempót. Csehszlovák farkaskutya. Megkeményedtem mellette, mert oda-odakapott a kezemhez. Le kellett rendezni az erőviszonyokat. A szövetség állatorvos elnöke, Wladár Sándor azt mondta, jó választás ez a fajta, ha neki lesz még egyszer kutyája, ő is ilyet szeretne.

Az érmeknek nem tervez méltóbb helyet a házban?

Engem nem zavar, hogy egy vödörben vannak. Nem tiszteletlenség ez egy fél pillanatig sem, de hogy rangsoroljak? Az egyiket ideteszem, megsértődik a másik. Büszke vagyok mindegyikre, de nézegetni nem szeretem őket, nem nosztalgiázom. Mostanában egyre többször kérdezik tőlem, hogy mi lesz az úszás után. Most még nem tudom. Van időm, semmit sem szeretnék elkapkodni. Az életem most egy kicsit lelassult, nincs minden másodpercem annyira feszesen beosztva. Az Iron Swim úszóklubommal gyerekeket táboroztatunk, jó látni az örömüket, forog a dokumentumfilm – még happy end is lehet a vége.

Magam is kíváncsi vagyok, hogy lesz-e még valami az életben, amit annyira szenvedélyesen fogok űzni, mint az úszást. Sok minden megfordul a fejemben. Aztán nemsokára visszakerülök a jól ismert komfortzónámba,

amikor minden nem edzéssel töltött perc veszteség lesz, újra nyüstölhetem majd magam, hiszen ott lesz előttem a nagy cél. Csináltam már párszor, nem fog nehezemre esni, és még csak korbácsom sincs.