Megfejtettük a Milák-rejtélyt a felhők felett, van kiút a rettegett kiégésből

Nem minden alakult úgy eddig a világkupa budapesti, hétvégi állomásával, ahogy azt eltervezték a sportágban élő, dolgozó szakemberek.

A legszembetűnőbb probléma az esemény plakátjával van, amelyen a központi figura Milák Kristóf, az olimpiai és háromszoros világbajnok pillangózó fenomén, a 200 méter pillangó világcsúcstartója. 

Milák a plakáton, de nem a rajtkövön

Csakhogy kedden kiderült: Milák mégsem indul a versenyen. Előbb a két héttel ezelőtt rendezett berlini vk-fordulót mondta vissza, majd most a budapestit. A magyarázat egyszerű:

Igazából nem is edz, mondta trénere, Virth Balázs, inkább csak úgy edzeget, egyszer-egyszer lelátogat az uszodába.

Ennyi. És mivel világbajnokunk, Kós Hubert sem ugrik haza Phoenixből a vk-forduló kedvéért, nagy valószínűséggel nem lesz magyar aranyérem péntektől vasárnapig a Duna Arénában, ami azért nem megszokott fejlemény egy világeseményen, főleg, ha azt hazai közönség előtt rendezik. 

Így aztán szerda este a MOL Campuson nem is annyira a külföldi sztárok élménybeszámolóira, az esélyek latolgatására voltunk kíváncsiak, hanem az élsportolókat (gondolunk itt főleg a kimondott teljesítménysportokra, az úszásra és az atlétikára) talán még

Erről beszélgettünk először a 22 éves, kétszeres Eb-ezüst- és háromszoros bronzérmes Késely Ajnával, majd az olimpiai és világbajnok amerikai Michael Andrew-val.

A következő témákat érintettük:

• mi is a kiégés, és miért fenyegeti az élsportolót;
• függőség az adrenalintól és a boldogsághormontól;
• segíthet-e a mentáltréner;
• mennyire legyen őszinte legalább önmagához az úszó;
• illetve jó tanácsként elhangzott az is, hogy ne a pénzért és a dicsőségért ússzon valaki, hanem az úszásért magáért!

A kiégés a közelmúltban a világ aktív úszói közül talán a két legnagyobbat, a brit Adam Peatyt és az amerikai Caeleb Dresselt kapta el. Majdnem le is terítette egyben, de itt még nem tartanak, viszont mindenképpen megtörte a pályafutásukat. És hasonló cipőben jár most Milák Kristóf is, aki semmivel sem kisebb klasszis a nevezett olimpiai és világbajnokoknál. Éppen ezért aktuális a kérdés Késely Ajnának, hogy sokan talán azt hiszik, az élsportolók élete valójában dolce vita, az igazi édes élet (persze részben az is): csupa móka, kacagás, miközben...

Ez egy roppant összetett kérdés – mondta rövid töprengés után az úszónő. – Nyilván van bennünk egyfajta adrenalinfüggőség, hiszen az intenzív erőkifejtés, nevezzük élsportnak, folyamatosan adrenalint termel az ember szervezetében, és persze boldogsághormont is. És ez a boldogsághormon, a dopamin nemcsak a versenyek közben és után, hanem sokszor edzésen is termelődik az emberben, vagyis bármennyire hihetetlen, az edzés is tud jó lenni. Én legalábbis így vagyok ezzel.

„Persze, az igazi maga a verseny, ahol az edzésen tapasztalt boldogságérzés százszorosa, ezerszerese is kialakul. Nem is beszélve a sikerről, ha esetleg az ember győztesként csap a célba.”

Én az ifikoromból kiindulva nagyon tudom azt, hogy a sikert is fel kell tudni dolgozni folytatta, a sikerrel, sőt, annak a következményeivel is foglalkozni kell.

„Mert mi van akkor, ha csak rövid ideig tart ez a kegyelmi állapot, vagy az illető sportoló egy bizonyos szint elérése után már nem tud továbblépni, mert egész egyszerűen ennyi volt benne, ennyire futotta a tehetségéből, a lelki és/vagy fizikai erejéből? Na, ilyenkor van szükség szakemberek segítségére, pszichológusra, mentáltrénerre.”

Késleltetett örömérzet

Utóbbi életvezetési tanácsadónak is nevezhető, a hétköznapi életre vonatkozó hasznos tippeket ad, és Késely Ajnának elmondása szerint nagyon sokat segített egy ilyen szakember. Szokások kialakításában, az időbeosztásban, a késleltetett örömérzet előidézésében.

„Hogy mi az a késleltetett örömérzet? Vegyünk egy példát! Ha este elmegyünk bulizni, az egy azonnali örömérzet. De ha nem megyünk el, mert nagy cél lebeg a szemünk előtt, jelen esetben a párizsi olimpia, és annak a kedvéért inkább lefekszünk aludni, az azt jelenti, hogy az azonnali örömérzetet késleltetjük, áttesszük néhány hónappal későbbre, és esetleg akkor már nagyobb is lesz az az öröm, mint egy szimpla kirúgás a hámból. Az én életemben is előfordultak ilyen időszakok, jelenleg is éppen késleltetem az örömérzetet Párizs érdekében.”

Meg kell tanulni felállítani a prioritásokat, de ahhoz, hogy ez sikerüljön, az embernek át kell mennie negatív tapasztalatokon, a saját kárán kell tanulnia. 

A pszichológus, szemben a mentáltrénerrel, nagyon mélyre leás az ember tudatába, mondhatnám a lelkébe, és képes régi sebeket felszínre hozni és begyógyítani. De ezt nem célszerű közvetlenül a világbajnokság előtt alkalmazni, ilyenkor célszerűbb a mentális tréning.

Késely Ajna szerint ez egy soha véget nem érő folyamat, azt mondja: élete végéig folytatni akarja a mentális tréninget, sőt, igazán akkor lesz jelentősége!

„A sportolói lét burokban tartja az embert, alig van kapcsolatunk a külvilággal, a mindennapi élet, a hétköznapi lét ismeretlen. Hallani olyan esetekről, hogy az élsportoló még egy sárga csekket sem tud kitölteni. Sok mindent megcsinálnak helyettünk, ezért kell lennie a tarsolyban egy B tervnek is, ha az A opció, az élsportolói karrier nem annyira sikeres, mint ahogy azt az ember elképzeli. Egyensúlyt kell tartani valahogyan a két opció között, na, ez az igazán nehéz! Volt olyan időszak az életemben, amikor a civil létre összpontosítottam, az viszont az élsportolói karrieremet rongálta. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy amíg úszom, és egyelőre csak a párizsi olimpiáig látok előre, addig takaréklángra csavarom a civil terveimet, és ésszerű megszállottsággal a sportra összpontosítok.”

Mindenkit kapott már el a kétség

Késely Ajna életében is volt már olyan pillanat, amikor elbizonytalanodott abban, hogy van-e értelme az élsportolói karrier folytatásának, és elkezdett a civil élet felé orientálódni. De aztán meggondolta magát.

„Úgy voltam vele, hogy amíg látok benne lehetőséget egy kicsit is, addig csinálom. És most még látok benne lehetőséget. Ez a krízis, amikor a befejezésen gondolkoztam, a tokiói olimpia után kapott el, két éve. Arra gondoltam, nagyon szép az olimpiai kilencedik helyezés, meg a váltóban a hatodik hely, de én ennél többre vágytam. Ilyenkor kell megtalálni az örömöt magában az úszásban, és ez nekem sikerült, mert én szeretek úszni, magát az úszást is szeretem, mint fizikai tevékenységet, nem csak azt, amit általa el lehet érni.”

A fiatal úszónő édesanyja ultramaratonista, barátja országúti kerékpáros, szóval, a családban többen is nagy kitartást igénylő sportokat űznek.

„Nekem az az álmom, hogy egyszer teljesítsem az ironmant, persze majd csak akkor, ha befejeztem az élsportolói karrieremet. Azt mondják, a vízi emberek, úszók, pólósok, nem szeretnek futni, de nálam ez nem így van. A pandémia alatt annyi energia gyülemlett fel bennem, hiszen elmaradt az országos bajnokság, hogy egyszer lementem futni, és amikor apa rám telefonált, hogy már sötétedik, és jó lenne, ha hazamennék, ránéztem az órámra, és láttam, hogy 25 kilométernél tartok, ami négy kilométerrel több a félmaratonnál. És akkor még mindig nem fáradtam el.”

Néha jól jön a robotüzemmód

De Késely Ajna saját tapasztalatai alapján vajon mit tud tanácsolni azoknak a sportolóknak –konkrétan akár úszótársának, Milák Kristófnak –, akiket a kiégés, a „burnout” kapott el, és emiatt veszélybe került a pályafutásuk. 

Azt hiszem, az a titok, hogy mindig őszintének kell lenni magunkhoz. Egy élsportolón mindig ott van az erős külső nyomás, gyakran azért csinálunk valamit, mert a környezetünk, a szakvezetés, a család, a nemzet elvárja tőlünk. Nevezhetjük ezt megfelelési kényszernek is. És ilyenkor van az, hogy nagyon őszintének kell lennünk magunkhoz, hogy ezt másokért csináljuk, vagy magunkért.

„Ezt fontos tisztázni. Ha pedig még mindig megvan bennünk az úszás szeretete, akkor célokat kell kitűzni magunk elé, szokásokat kialakítani, mert a szokások keretbe foglalják az életünket, és nem vesznek el sok energiát a rutinszerű cselekvések. Talán csúnya szó, de néha érdemes robotüzemmódba kapcsolni, mert ez pihenteti az embert. És reális, sokszor apró célokat kell kitűzni magunk elé, lépésről lépésre kell haladni.”

"Valahol ez is áldozat, az unalom elviselése, amit a késleltetett nagy célok elérése érdekében hozunk. Nekem is voltak ilyen időszakaim. 2019-ben a kvangdzsui világbajnokság alatt voltam a csúcson, akkor úsztam a 4:01 perces országos csúcsomat 400 gyorson, és úgy érzem, már közelítek az akkori formámhoz. A budapesti világkupán 200, 400 és 800 gyorson fogok indulni.”

Rövid táv, maximális intenzitás

Michael Andrew igazi kaliforniai srác, pedig a szülei dél-afrikaiak, akik 1997-ben települtek át az Egyesült Államokba, ahogy Cate Campbell szülei is. Szóval, a 24 éves olimpiai bajnok egyszerre különleges és átlagos fickó. Átlagos, mert nincsenek lelki problémái, a vallás komoly támaszt ad neki, ugyanakkor különleges, mert nem úszik sokat, azt viszont roppant intenzíven.

Ez valóban így van. Amikor például a száz gyorsra készülök, akkor 30-szor 25 méteres sprinteket úszom, köztük nagyon rövid pihenőkkel. Az édesapám az edzőm, ő pontosan tudja, mire vagyok képes. Versenyeken csak 50 és 100 méteres távokat úszom, Tokióban indultam 200 vegyesen is, igazából mind a négy úszásnemben jó vagyok.

Andrew egy edzésen 4000 méternél sohasem úszik többet, de azt hihetetlen intenzitással, az esti tréning pedig legfeljebb 2000 méter. No és persze némi súlyzós edzés.

A szakmai kérdések után elővettük a kiégés témáját, hiszen természetesen Andrew is tud Milák Kristóf – reméljük, csak átmeneti – leállásáról, Adam Peaty mentális problémáiról, a hétszeres olimpiai és tizennyolcszoros világbajnok Caleb Dressel pedig honfi- és versenyzőtársa. Utóbbi a budapesti világbajnokságon visszalépett a 100 gyors döntőjétől, és azóta keveset hallottunk róla.

„Van élet az úszáson túl is”

„Nekem hál' istennek még nem volt ilyen mentális problémám, de szerintem a kiégés elkerülhető. Mégpedig akkor, ha egyensúlyt tud tartani az ember az életében. Teljes életet kell élni, ki kell építenie emberi kapcsolatokat, lehet ez akár szerelem, akár barátok, akár család, vagy mindez így együtt. Nem árt, ha vannak hobbijai az embernek, szóval, nem szűkül be az elméje, nem lesz az, hogy csak a sport létezik, semmi más. Persze, nem szabad átesni a ló túlsó oldalára, és elhanyagolni az edzést, túlságosan a sporton kívüli élvezeteknek élni. Egyensúly, ismétlem, egyensúly, ez a legfontosabb.”

Andrew azt is hangsúlyozta, hogy az embernek ismernie kell a testét, és amikor az jelez, akkor ki kell venni egy kis szabadságot.

„Nekem a leghosszabb szünetem, ha úgy tetszik, vakációm, tizennégy hét volt, azt a tokiói olimpia után vettem ki. Ilyenkor rádöbben az ember, hogy az úszás nem minden, az életben azon kívül is vannak fontos, sőt, szórakoztató dolgok. Igen, vannak, de nekem egyelőre nincs értelme az életnek úszás nélkül.”

Az a bizonyos tizennégy hetes vakáció Tokió után úszás nélkül telt Andrew életében, amit értsünk úgy, hogy valójában egy métert sem úszott.

Ebben a tizennégy hétben a kaliforniai aranyifjak életét éltem. Naphosszat röplabdáztam a strandon, szörföltem a Csendes-óceánban, szóval, aktív pihenés volt, nem is szedtem fel egy kilót sem. Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek, ha egyszer befejezem az úszást, attól még nem lesz üres az életem, azaz van élet az úszáson túl is.

Ússzál magáért az úszásért!

Meglehet, most Milák is ezt érzi, persze nem mindegy, mivel tölti az idejét. Ami Andrew-t illeti, ő igyekezett lerázni magáról a mások által őrá gyakorolt nyomást, és teljesen önmaga lenni. És amikor tizennégy hét elteltével újra elkezdett úszni, azt szabad akaratából, nem külső kényszer hatására tette.

„Nagyon jót tett nekem az a tizennégy hét úszás nélkül. Éhesen, energiától duzzadva ugrottam a vízbe, és rájöttem, mennyire fontos nekem az úszás. Igaz, ami igaz, néhány hétbe beletelt, mire visszazökkentem a rendes kerékvágásba, meglehet, Kristóf is ezzel küszködik most. Hogy milyen konkrét tanácsot adnék neki? Ember! Hát ez nagyon nehéz, mivel nincs vele személyes kapcsolatom, csak messziről ismerjük egymást. Azt tudom, hogy óriási versenyző, és nagyon komolyan áll az úszáshoz. Szóval azt mondanám, ne kapkodjon, szép lassan kezdje meg a visszatérést, ne essen kétségbe, ha eleinte nem megy az úszás, mert nekem is nehéz volt visszazökkenni a napi rutinba.

Persze tudom, hogy ezt nehéz bemagyarázni a szponzoroknak, a sportvezetésnek, meg a nemzetnek, hiszen mindenki azt várja tőled, hogy mindig győzzél.”

Végül valami olyasmit mondott Michael Andrew, amit akár kőbe is lehetne vésni, és amit nem feltétlenül várt az ember egy 24 éves kaliforniai beach boytól, aki képes naphosszat röplabdázni a strandon és szörfözni a Csendes-óceánban. 

„Tudja, majd egyszer, a halálos ágyamon, biztos, hogy nem azt fogom kérni, hogy hozzák ide nekem az olimpiai és világbajnoki érmeimet, amiket nyertem a karrierem során. Nem, nekem az lesz majd a fontos, hogy legyenek ott mellettem azok az emberek, akik számítottak az életemben: a családom, a versenyzőtársaim, a barátaim. Ha ezt átérzi Kristóf, akkor magától, saját szabad akaratából fogja újrakezdeni az edzéseket, mert rá fog döbbenni, hogy úszás nélkül lehet élni, csak nem biztos, hogy érdemes.

Persze Andrew-nak biztosan segít az is, hogy hisz istenben.

„Úgy vagyok ezzel, hogy Isten tehetséget adott nekem, és nekem nem szabad ezt a tehetséget eltékozolnom, élnem kell vele. Amúgy nagyon családszerető srác vagyok, rettenetesen hiányzik már a család, számolom a napokat, most éppen 31 napja vagyok távol. Ha vége a budapesti fordulónak, megyünk haza, alig várom már! Hát igen, a család sokat segít, ezért is fog sikerülni Caeleb Dressel visszatérése. Boldogan él Floridában a feleségével, Meghannel és az egyéves kisfiúkkal. Edzésben van, bár még nem versenyez, de szerintem ott lesz az olimpián.”

(Borítókép: Milák Kristóf. Fotó:  Czeglédi Zsolt  / MTI)