Tíz éve még nem beszéltünk arról, amin Milák Kristóf keresztülmegy

Sikeresek, népszerűek, gazdagok – nagyjából ezek jutnak rögtön az ember eszébe, hogyha egy élsportolóra gondol. Legyen az úszó, teniszező, vagy akár egy híres labdarúgó. A sztársportolók élete kívülről tökéletesnek tűnhet, tehetségüknek és kemény munkájuknak köszönhetően számtalan trófeát, olimpiai érmet vagy egyéni elismerést zsebelnek be, a sportkedvelő közvélemény csodálattal és rajongással veszi őket körül, nem mellesleg pedig emberi ésszel felfoghatatlan mennyiségű pénzt keresnek.

Ennek ismeretében elég nehezen elképzelhető, hogy bármi problémájuk lenne a hétköznapokban. Miért lenne, hiszen mindenük megvan. Vagy legalábbis kívülről ez a látszat állhat fent, miközben az élsportolók ugyanolyan emberek, mint bárki más. Ráadásul ugyanúgy küzdhetnek mentális problémákkal, sőt. Ők küzdenek csak igazán...

Nem magyar sajátosság

Mint ismert, hazánk úszófenoménja, az olimpiai, háromszoros világbajnok és hatszoros Európa-bajnok Milák Kristóf élete kritikus időszakát éli a kiégés veszélye, valamint mentális problémák miatt, az sem kizárt pillanatnyilag, hogy soha többet nem látjuk viszont a medencében.

A 23 éves úszó esete nem egyedi, csak a magyar társadalom ilyen közelről még nem találkozott ezzel a problémával.

A két sztársportoló a közelmúltban orvosszakértők társaságában vett részt egy nyilvános beszélgetésen, amelyen saját példájukon keresztül mesélték el azt, hogyan küzdöttek mentális problémákkal, és ami talán a legfontosabb, hogyan jutottak el oda, hogy segítséget merjenek kérni. Mert segítség nélkül elképzelhető, hogy Michael Phelps talán már életben sem lenne. 

A US Open – amely rangos sportesemény idei felvonásán a téma kibeszélésre került – egyébként több társadalmi témában irányadó, példát statuál, így volt ez idén is, mikor a férfi és női teniszezők közötti egyenlő pénzdíjazás 50. évfordulóját ünnepelték. De van egy, még ennél is sokkal fontosabb téma, az élsportolók mentális egészsége, amely hosszú évekig nem kapott elég figyelmet a társadalomban, sőt, mondhatni senki sem beszélt róla.

Ezért hívott össze a tenisztorna szervezőbizottsága egy beszélgetést Michael Phelps és Oszaka Naomi részvételével, akik elmesélték saját történetüket, és mint elmondták, nem várják ettől, hogy megváltsák a világot, de annyit mindenképpen remélnek, hogy erőt meríthet példájukból sok sportoló, vagy akár hétköznapi ember, aki szintén mentális problémákkal küzd. Mert senki sincs egyedül. 

Kezdjük először Oszaka Naomival, a japánok klasszis teniszezőjével, aki – Milák Kristófhoz hasonlóan – rendkívül fiatalon ért fel a csúcsra, és húszas évei elején már négy Grand Slam-trófea birtokosa volt.

„A gyengeségeinket ne mutassuk, rejtsünk el minden negatív dolgot”

A rendkívül szerethető személyiséggel megáldott japán lány a teniszpályán kívül is igen aktív volt, több társadalmi témában felszólalt, aktivistaként tevékenykedett, sőt, nagyon komoly mentális problémákkal is küzdött, amely miatt egyelőre felhagyott az élsporttal. A még mindig csak 26 éves teniszezőnő azt emelte ki először, hogy a sportolók mentális egészsége és jóléte korábban egyáltalán nem kapott elegendő figyelmet – sőt, szinte semmit –, ezen pedig mindenképpen változtatni kell. 

Gyakran mondják az élsportolókra, hogy szívják fel magukat, bírják ki a versenyt vagy mérkőzést, és teljesítsenek tudásuk legjaván, mivel erre kíváncsiak az emberek, a többi nem számít. A gyengeségeinket ne mutassuk, rejtsünk el minden negatív dolgot. Mert attól nem leszel népszerűbb, a szponzoroknak pedig nem lesz több bevétele. Ez a megbélyegzés egyáltalán nem helyes, ezen változtatni kell

– kezdte Oszaka, aki azt a kérdést tette fel, hogy mégis miért kell megbélyegezni azokat a sportolókat, akik mentális betegségeikkel fordulnak szakemberhez. A japán teniszezőnő elárulta, fiatalkorában azt tanították neki, hogy amint felnőtté válik, keménynek kell mutatnia magát, és fejben azt gondolta, hogy csak akkor számít jó sportolónak, ha keménynek mutatja magát. Sőt, hogyha kimutatja gyengeségeit, és még beszél is róluk, akkor gyenge sportolónak gondolják az emberek. 

Phelps ugyanezen a vonalon mozogva mutatta be mentális egészségéhez való kapcsolatát, mármint azt, hogy egyáltalán mikor vett róla tudomást. Nyilván amikor már ő is úgy érezte, hogy valami nem stimmel. Az immár 38 éves úszó – aki a világ legsikeresebb olimpikonja 23 ötkarikás aranyérmével – elárulta, hogy először 2004-ben, az athéni olimpiát követően találkozott a depresszióval, és realizálta: problémák vannak a mentális egészségével. 

Véget ért az olimpia, kijöttem a medencéből, és azt kérdeztem magamtól, hogyan tovább? Csak arra tudtam gondolni, mit csináljak ezek után, hova tart az utam, egyáltalán mihez kezdjek magammal? Mert az olimpiának vége, négy év múlva lesz a következő, ami pedig rengeteg idő. Egyetlen dolog volt, amit tehettem, visszamentem a medencébe, mivel abban jó voltam, ahhoz értettem egyedül az életben

– emlékezett vissza Phelps, aki egyébként hatalmas megdöbbenést váltott ki a társadalomból, amikor a világsztár sportolók közül elsőként tárta nyilvánosság elé életének rendkívül nehéz időszakát. Az amerikaiak klasszisa elmondása szerint ekkor kezdődött utazása mentális egészségével, de az első gondolatait még próbálta ledobni magáról, úszott tovább és nyomta az edzéseket. Az elején még azt remélte, hogy a tréningek majd elterelik a figyelmét gondolatairól, de ez természetesen csak egy ideig jelentett megoldást. Mert ezalatt viszont a gondolatok csak még tovább nőttek és nőttek fejében, ahogyan ő fogalmazott:

Ekkor érezte úgy: elérte a töréspontot, és hogyha sürgősen nem változtat az életében valamin, akkor élni sem akar tovább. 

2014-ben már nagyon kilátástalan volt a helyzet. Eldöntöttem, hogy változtatnom kell az életemben, ezzel pedig sebezhetővé kell válnom. Igen, a sebezhetőség és a változás nagyon ijesztő szavak voltak számomra, mivel korábban nem voltam sebezhető, mindent a saját kontrollom alatt tartottam, azt csináltam, amiben jó vagyok. De tudtam, hogyha nem változtatok, akkor rendkívül nagy bajban leszek. Ez egy tanulási folyamat volt számomra, megtanultam sebezhetővé válni 

– tárta fel mentális utazását Phelps.

Az úszófenomén elárulta, ez a tanulási folyamat megadta számára a lehetőséget, hogy képes legyen beszélni ezekről a dolgokról, célja pedig az volt, hogy saját példáján keresztül megadja az esélyt másoknak, erőt merítsenek belőle. Phelps küldetése az lett, hogy megpróbáljon segíteni a hasonló mentális problémákkal küzdő sportolóknak vagy hétköznapi embereknek.

„Azt ugyan nem tudom, pontosan hány emberhez jutnak el a szavaim, vagy hányan olvassák az ezzel kapcsolatos posztjaimat a közösségi médiában, de bízom benne, hogy sokan segítséget találnak benne.”

Ez a beszélgetés tíz éve még létre sem jött volna

Phelps és Oszaka beszélgetőpartnereivel örömét fejezte ki abban, hogy sor került erre a beszélgetésre, mivel a jelenlegi társadalomban egyre nagyobb figyelmet kell terelni a mentális egészség témaköre felé, aktuálisabb a kérdés, mint valaha. Az élsportolókon kívül orvosszakértők is részt vettek a beszélgetésben, dr. Vivek H. Murthy, amerikai sebész főorvos pedig arról beszélt, hogy a szakmán belül hogyan látja ezt a témát. 

Hogyha belegondolok, akkor a mentális egészség fontosságáról tíz évvel ezelőtt még nem is beszéltünk, ez a beszélgetés létre sem jött volna. Véleményem szerint a mentális egészség legalább olyan fontos az ember életében, mint a fizikai egészség. Úgy írnám le, hogy a mentális egészségünk jelenti az üzemanyagot mindennapi tevékenységünkben, mindenre hatással van. Arra is, hogyan végzed a munkádat, ápolod az emberi kapcsolataidat. Hogyha a mentális egészségünk szenved, akkor az életünk összes többi dimenziója szenved. Ha elvágnánk a létfontosságú üzemanyagot, olyan lenne, mintha fél karral, hátrakötött kézzel élnénk életünket 

– mondta a sebész főorvos, aki felhívta a figyelmet arra, hogy mindenki azt gondolja, teljesen egyedül van problémájával, és ezért is fél beszélni gondjairól vagy segítséget kérni. Murthy a közösségi média hatásairól is beszélt, mint a mentális betegségek egyik kiváltó oka. 

De mit látunk a közösségi médiában? 

Az emberek a tökéletes életüket élik, utaznak, szórakoznak, és ezt posztjaikon keresztül közvetítik ismerőseiknek, barátaiknak. A társadalom ennek hatására rosszabbul érzi magát, és azt kérdezik maguktól az emberek, nekik miért nincs olyan tökéletes életük, mint másoknak. De arról senki nem számol be, ha problémái vannak, azokat természetesen nem teszik ki az ablakba. 

Több betegemmel beszélgettem dolgokról az élet összes területéről, és legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy sokan szenvednek különböző mentális betegségekben. Ilyen például a depresszió, a szorongás, a magányosság és az elszigeteltség, amelyek a világjárvány okozta körülményekkel sokkal nagyobb teret nyertek.

Éppen erről beszélt Oszaka Naomi is, számára a magányosság jelentette a legnagyobb problémát. A japán teniszező kiemelte, hogy ugyanúgy, mint a mentális problémákra átfogó értelemben, a magányosság jelenlétére sem fordítunk elég figyelmet, amellyel ő is megküzdött. Nála leginkább ez a terhessége idején állt fent, amikor korlátozva volt a hétköznapi dolgokban, teljesen egyedül érezte magát, segítséget pedig félt kérni. Hasonlóról beszélt Michael Phelps is, aki azok után, hogy realizálta mentális problémáit, sokáig nem kért segítséget, mert egyrészt félt, hogyan fognak viszonyulni hozzá az emberek, másrészt pedig igazából nem is tudta, hogyan, miként kell segítséget kérni. 

Hogyha a fizikális és mentális egészségünkkel egyaránt törődünk, akkor saját magunk szuperhősévé válhatunk. Egy olyan világot kell megteremteni gyermekeink, unokáink számára, ahol bátran kérhetnek segítséget, és tisztában vannak azzal, hogy mentális problémákkal küzdeni nem szégyen, nem ők a hibások, és van segítség számukra. Csak kérni kell. Nekem ez nagyon nehezen ment, de szerencsére végül megtettem, és a körülöttem lévő emberek mindenben segítettek. Megváltozott az életem, és ez egyben megmentett a tragédiától

– mondta Phelps, aki szerint hatalmas erő kellett ahhoz, hogy segítséget merjen kérni. De mit hívunk igazából erőnek a társadalomban? Dr. Vivek H. Murthy megkérdezte a hallgatottságot, hogy a sztereotípiáknak megfelelően az az ember erős-e, aki senki mástól nem függ, soha nem támaszkodik senkire, nem mutatja gyengeségeit, és sosincs rossz napja? 

A valóság az, hogy az emberek egyszerűen nem ilyenek. Véleménye szerint az igazi erő abban mutatkozik, hogy bátrak és hitelesek vagyunk társaink előtt. Az erő a bátorságról szól, arról, hogy kedvesek legyünk és segítsünk másoknak, még akkor is, hogyha emiatt ki kell mozdulni komfortzónánkból. Ez adja az ember igazi erejét, és ezt kell tanítanunk gyermekeinknek, a következő generációnak, hogy ennek megfelelő szellemben alakítsák a jövő világát, társadalmát.

Fizikai problémáikra gyakran, a mentálisra viszont ritkán kérnek segítséget az élsportolók   

Az élsportolóknak a segítségkérés természetesen nem ismeretlen fogalom, sérüléseik miatt rendszeresen kérnek segítséget orvosaiktól, de amikor mentális egészségükről van szó, már teljesen más a helyzet. Ugyanolyan emberek, mint bárki más, legyen szó akár egy gyári munkásról vagy egy olimpiai bajnokról, a mentális betegségek mindenkire hatással vannak. 

Phepls a magányosságról úgy beszélt, mint egy sötét szoba, amelybe bezárták, és teljesen egyedül van.

„Borzasztó érzés volt. A világjárvány alatt rengetegszer éreztem magam magányosnak, de a különböző elektronikai eszközökön keresztül igyekeztem tartani a kapcsolatot barátokkal, ismerősökkel, akik sokat segítettek átvészelni ezt az időszakot. Ekkor jöttem rá, én is segíteni akarok az embereken, akik hasonló problémáktól szenvednek. Éppen ezért nyíltam meg a témában, és mindenről meséltem, kendőzetlenül. Kipakoltam mindent az asztalra, és elmondtam, ami a lelkemet nyomta, csodálatos érzés volt.”

Oszaka ugyanerre biztatta sorstársait, akinek saját bevallása szerint sokáig rendkívül nehéz volt a magányosságról, elszigeteltségről beszélnie, de éppen azelőtt, hogy feje tetejére állt volna minden, segítséget kért. De miért tartott ez ilyen ennyi ideig, talán a büszkeség miatt? 

Egyszerűen meg kellett értenem azt, hogy egymásra vagyunk utalva a társadalomban, nem attól leszünk erősek, hogy függetlenek vagyunk, mert nem lehetünk teljesen függetlenek sosem. Úgy tekintek magamra, mint egy sportoló, aki egyedül van a pályán, de a teljesítményem nem csak saját magamnak, hanem az egész csapatomnak köszönhető, egy csapat vagyunk, nem egyedül érem el a sikereket. Ezt a felfogást kellett átvinnem a magánéletembe is, és megértenem azt, hogy nem vagyok egyedül, kérhetek segítséget

– fejtette ki Oszaka. A japán sportoló ezzel azt is szerette volna érzékeltetni, hogy nekik, ismert élsportolóknak példát kell mutatniuk abban, hogy nem szégyen segítséget kérni, sőt. A segítségért való folyamodás a példamutatás egy erős fajtája.

„Hallgassuk meg egymást, beszélgessünk a problémákról, ezeket a társadalmi üzeneteket nekünk kell megfogalmazni, ezért vagyunk” – tette hozzá a teniszezőnő. 

Zárásként Michael Phelps is hasonló gondolatokat osztott meg, és elmondta, két dologra kell nagyon odafigyelni a mindennapokban: légy önmagad, és az sem feltétlen baj, ha nem vagy jól. Az amerikai sztársportoló segítségkérése után mászott ki az elképesztően mély gödörből, és azóta azt próbálja kommunikálni az emberek felé, hogy a nyitott kommunikáció a legfontosabb. 

Egyelőre ez a kommunikáció Milák Kristóf részéről nem valósul meg, így csak abban bízhatunk, hogy a magyar úszósport klasszisának problémái hamarosan úgy oldódnak meg, mint történt az Phelps vagy Oszaka esetében.

(Borítókép: Getty Images)