Manhercz Krisztián: Könnyű bedőlni annak, hogy kikiáltanak a következő csillagnak

Szeptember óta heti két meccse van, valamint elkezdte az egyetemet. Mennyire fáradt? Azt tudja, hány mérkőzésen játszott az olimpia óta?

Ősszel számontartottuk még, decemberben tartottunk 36-nál. Erőltetett menet volt, mert az OSC-vel Bajnokok Ligája-kvalifikációt kellett játszanunk, Montenegróban négy nap alatt hat meccsünk volt, utána három nap alatt három Franciaországban.

Hogy jut ideje így nappali tagozaton a pszichológiai tanulmányaira?

Budapesten nem volt levelező, én viszont mindenképp itt szerettem volna maradni, és sikerült is bekerülnöm az ELTE-re. Ez az időszak már kicsit nehezebb, én ugyanis nagy barátja voltam az online oktatásnak. Hazaértem, bekapcsoltam a laptopot, és mozidélutánt tartottam. Most azért más, hiszen két edzés között valahogy át kell érnem A-ból B-be, amit nem egyszerű megoldani. Még úgy sem, hogy egy kis szerencsém is van, mert a biológia–pszichológia gyakorlatom közel van a Tüskecsarnokhoz, a legtöbb viszont a belvárosban található. Éppen ezért a gyakorlatokat nehezebb összehozni, igyekszem úgy kimatekozni, hogy két edzés közé beférjenek. Sokáig egyébként pont azért nem kezdtem el a pszichológiát, mert ez is olyan tanulmány, ami 100%-os koncentrációt igényel.

A vizsgaidőszak volt talán a legjobb, mert akkor a bajnokság is szünetelt, úgyhogy volt időm tanulni, és igyekeztem a vizsgákat is letenni a két ünnep között. Meg néha elkap az érzés, hogy jó lenne az igazi egyetemista életmódot élni.

Elnézőbbek önnel az oktatói, különleges bánásmódban részesül?

Három gyakorlatra próbáltam egyéni tanrendet kérni. Nem azért, mert könnyebbséget akarok, csak hát a BL-meccsek időpontja sokszor ütközik. Végül az lett a megoldás, hogy a tanárokkal egyenként kellett egyeztetnem. Akadt olyan, aki engedékenynek bizonyult, és olyan is, aki azt mondta, hogy az adott tárgyban nagyon fontos a jelenlét, de felajánlotta, hogy nem muszáj pont az ő óráján részt vennem, máshoz is beülhetek, csak legyek ott. Számonkérés így is lesz mindenhol, erről folyamatosan kommunikálunk. Az előadás más, ott nem kötelező, csak erősen ajánlott a jelenlét, de azok szinte mind egybeesnek az edzések időpontjával.

Az ön esetében nem is lehet túl egyszerű megkérni egy évfolyamtársat, hogy írja fel a jelenlétire.

Á, nem is merném, ráadásul szinte mindegyik tanárral rendszeresen levelezem, hogy mikor tudok ott lenni, és elég furcsán nézne ki, hogy megegyezünk abban, hogy kedden nem leszek ott, a nevem meg mégis ott van a katalógusban…

Azt mondta, karácsonykor volt ideje tanulni. Teljesen félre tudta tenni a vízilabdát, leült, és megállás nélkül bújta a jegyzeteket?

Volt elég vízilabda előtte. Nagyon furcsa szezon volt olimpiával együtt, és utána is csak három hét szünetünk volt. Nekem annyi jutott egész évben, aztán jött a már említett 36 meccses dömping. Ráadásul azt jól zártuk, legyőztük idegenben a Jug Dubrovnikot, ami után jött 10 nap leállás. Nálunk bevett szokás, hogy december 25-én nálunk, Pilisvörösváron gyűlünk össze, ahol degeszre esszük magunkat, másnap vagy 27-én megyünk a menyasszonyomhoz Szolnokra, aztán vissza. Ilyenkor tudok pihenni és tanulni is, és egész jó jegyek jöttek össze. A menyasszonyom, Bogi – aki jogász – nem is értette, hogyan tudtam megcsinálni egy januári vizsgát négyesre úgy, hogy három napig készültem rá, napi 2×2 órát, ő meg amikor vizsgákra tanult, akkor öt nap alatt kb. 100 órát tett bele. Igaz, más jellegű a tananyag. 

Hozzáteszem, általánosban és gimnáziumban nem voltam a tanulás és a szorgalom legnagyobb híve… Kilencedik osztálytól ez már teljesen más volt, reggel 7-től voltak a Margitszigeten korosztályos válogatott összetartások, utána tömegközlekedéssel vissza Pilisvörösvárra, az iskolába. Nem mindig értem be az órákra, de mindig kellett vizsgáznom, ráadásul úgy, hogy többnyire nem is hallottam a tananyagot, más jegyzeteiből és a könyvekből tanultam. Most viszont a pszichológia érdekel is, nyüstölöm magam, továbbra is érzem a lelkesedést, és ez remélem, ki is tart!

Miért éppen a pszichológiát választotta? Mik a tervei ezzel a jövőben? Esetleg már sportolóként is hasznosítaná a tanultakat?

Édesapám mindig azt hitte, hogy majd a bátyám lesz pszichológus, mert ő jól tud hallgatni, én meg beszélni… Sokáig nem volt arról konkrét elképzelésem, hogy mit szeretnék tanulni vagy csinálni a későbbiekben.

Amikor pszichológushoz jártam, sokféle véleményt hallottam, de mindig azt éreztem, hogy ezek könyvből tanult dolgok. Nem éreztem a hitelt és az empátiát, azért is indultam el ebbe az irányba, hogy így is tudjak ebből profitálni, aztán később mások is.

Az mindig is kőbe volt vésve, hogy akár élsportolóként is továbbtanul?

Igen, pedig, ahogy mondtam, sosem rajongtam a tanulásért. Kellett pár év, mire rájöttem, hogy valamit szeretnék csinálni. Az volt a prioritás, hogy vízilabdában beteljesítsem azt a pályaívet, amit jósolnak nekem. Aztán érettségi után kereskedelem-marketing irányba mentem, de csak azért, hogy csináljak valamit, semmi komoly elképzelésem nem volt.

2015 végén nagyon sokat foglalkoztam pszichológussal, mert nyakunkon volt az Európa-bajnokság, és nekem Horkai György mindig azt mondta, hogy a riói olimpián ott kell lennem, különben valamit nagyon elrontottam.

Előfordult, hogy pánikszerű állapotban nem tudtam mit kezdeni egy adott helyzettel, vagy azt éreztem, hogy nem tudok megfelelni az elvárásoknak, és ezért kértem segítséget.

Addig sosem kételkedett magában?

Én egy végtelenül optimista ember vagyok. Mindenben igyekszem a jót látni, és arra építeni saját magamat. És talán ez volt a legelső olyan eset, amikor nem azt néztem, hogy mit érhetek el, hanem azt, hogy mit veszíthetek, ezzel az érzéssel pedig addig nem találkoztam.

Aztán ezt sikerült végül más szemszögből megközelíteni, és dolgozni ezen. Voltak akkor problémáim, akik közel állnak hozzám, tudják, milyen volt. Végül megoldódtak ezek, bekerültem az Eb-csapatba, és az olimpiára is kijutottam.

Azóta folyamatosan jár pszichológushoz?

Nem, 2020-ig nem is voltam. Akkor megnyertük itthon az Eb-t, ami rendkívül pozitív emlék, de magammal elégedetlen voltam, és Bogi segítségével találtam új szakembert. Nagyjából egy hónapig dolgoztunk együtt, aztán fél évre megállt a világ. 

Akkor alakult újjá az OSC is Varga Dániel vezetésével, vezérré kellett előlépnem, de erre készültem is. Jól ment a játék, a csapattal túlszárnyaltuk az elvárásokat, és a jó forma személy szerint az olimpiáig is kitartott. Ezek olyan impulzusok voltak, amik nemcsak arra ébresztettek rá, hogy van bennem előrelépési lehetőség, de szerettem volna megérteni a dolgoknak a hátterét is. És mire befejezem a pályafutásomat, lesz annyi tapasztalatom különböző problémákkal a sporton belül, amit hasznosíthatok. Nem szeretnék elszakadni a sporttól, szívesen segítenék fiataloknak, edző viszont nem lennék.

Még tinédzser volt, amikor már szupertehetségként beszéltek önről, aki a magyar vízilabda következő világklasszisa lehet. Nyomásként vagy teherként fogta fel, esetleg motiválták ezek a jóslatok?

Eleinte csak mentem az áramlattal, csináltam, mert élveztem. Aztán egy idő után ez realizálódott bennem, onnantól kicsit terhet jelentett, hiszen nőttek az elvárások, ezért fokozatosan szintet kellett lépnem, teljesíteni kellett a kitűzött célokat. Végül a már említett 2016-os Eb-keretbe való bekerülés kényszere volt az, amikor szkeptikus lettem magammal szemben. 

Ön bedőlt?

Nem, én szerencsére nem vagyok olyan, akit elkényelmesítenek az elért eredményei. Sosem értettem azokat, akik bizonyos sikerek után elvesztették a motivációjukat. Nekem olyan a mentalitásom, hogy imádok nyerni, meg lehet kérdezni bármelyik általános iskolás osztálytársamat, ők látták, hogy elsírom magam, mert kikaptunk partizánban. Mindig nyerni akarok, az tüzel, az visz előre, ez a mai napig megvan. Teljesen mindegy, milyen mérkőzésről van szó.

17 évesen úgy döntött, itt hagy mindent, és Szegedre megy a bátyjával. Mi volt a váltás oka?

Egész életemben az volt a tervem, hogy majd a Vasasban fogok játszani. Az utánpótlásból több nagy Vasast is végignéztem, viszont a felnőtt és az utánpótlás között hatalmas szakadék volt, ami érzésem szerint egy billog lett. Volt, amikor 12 másodpercet játszottam, volt, hogy semennyit.

Éppen ebben az évben, pont egy Vasas–Szeged-meccsen kapott infarktust Szivós Márton, aki utána nem is játszhatott. Vissza sem ment Szegedre, hanem a Komjádiba járt le úszkálni meg passzolgatni, aztán az egyik edzés után odaszólt, hogy „Te vagy a Manhercz, nem?”. Teljesen lefagytam, el sem hittem, hogy tudja a nevemet. Megkérdezte, hogy maradok-e vele dobálni, és mivel nekem még akkor nem volt jogsim, mondtam a bátyámnak, hogy mi bizony itt maradunk passzolgatni, és nem megyünk sehova. Akkor beszélgettem vele, és ő kérdezte meg, hogy beajánljon-e minket Molnár Tamásnak. Aztán „Papesz” felhívott minket, hogy külön-külön szeretne velem és a bátyámmal tárgyalni, ami nagyon szimpatikus volt. Nagyon jó ajánlatot kaptunk, nem is tűnt reálisnak az egész, főleg az, hogy elköltözünk otthonról. Utána tárgyaltunk a Vasassal, ahol mondták, hogy játéklehetőséget nem tudnak garantálni, valamint a szegedi ajánlat töredékét mondták be.

Fel is hívtuk este Papeszt, hogy elfogadjuk a szegedi ajánlatot, és ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velünk. Maradtam három évig, még az olimpia után is, pedig sokan azt mondták, hogy el kellene jönnöm. De a klub remek bánásmódban részesített.

Aztán a Ferencvároshoz igazolt, ami eredmények szempontjából jó húzásnak tűnt, ön mégis továbbállt egy év után. Miként emlékszik vissza arra a szezonra?

Megnyertük a bajnokságot és az Eurokupát, rendkívül erős csapatunk volt akkor, de nekem nem jött össze az az idény. Szegeden rengeteget játszhattam, és bíztak bennem. Én akkor érzem magam a legjobban, amikor megkapom a bizalmat. 

De ott volt még Sztefan Mitrovics, ráadásul én egy műtét miatt később kezdtem a szezont. Ebből aztán volt egy kis konfliktus, mert nem voltam játékképes, szerintük én már előtte a nyáron is megműttethettem volna magam. Bennem is és velem szemben is volt feszültség, én azért haragudtam, hogy miért nem játszom, aztán amikor ott voltam, és jól ment a játék, akkor érthetetlen módon megint a padon találtam magam. Ebből aztán lett egy lefelé vezető spirál, amiből nem láttam a kiutat. Két-három perceket kaptam, és most nem mutogatni szeretnék, mert én is tudom, hogy a hozzáállásom nem volt megfelelő. Fújtam mindenkire, és segítséget sem kértem a társaktól. Sokat is buliztam, menekülni akartam a helyzet elől. Hamar kiderült, hogy nem passzolnak a vélemények. Volt egy csapattársam, aki annyit mondott, hogy „Manó, neked innen menekülnöd kéne, mert tönkre fogsz menni!”.

Rossz volt a kommunikáció mindkét fél részéről. Az ob I minden felsőházas csapata megkeresett, mert látták, hogy nem játszom, szerettek volna leigazolni, és végül az OSC-vel sikerült megállapodni.

Hasonlóan érezte magát ekkor, mint 2015-ben, vagy itt nem arról volt szó, hogy nem tartja magát elég jónak?

Más volt a helyzet. Itt harag és dac volt bennem, azon túl, hogy megkérdőjeleztem magamat. Úgy éreztem, hogy én pontosan tudom, miként kell velem bánni, bár utólag belátva ez nyilván nem így volt. Mai fejjel látom, hogyan kellett volna beleállnom azokba a helyzetekbe, szóval kezelhettem volna felnőttesebben. Akkor ez nem volt meg. És ott meg nem akadt egy felnőtt sem, aki segíteni akart és tudott volna.

Azóta felnőtt? Régen szinte mindenhol ön volt a legfiatalabb, de az OSC-nél már vezérként kell helytállnia.

A csapat korából fakadóan ez nagyjából automatikusan jött. A vízilabda nagyban épül az életkor szerinti hierarchiára. Én is ebben nőttem fel, bár a mai fiatalok már kevésbé, erre Vigvári Vince is mindig emlékeztet. Persze az OSC-ben is vannak 30 fölöttiek, de így is van 6-7, nálam fiatalabb játékos, és azért tudják, hogy válogatott vagyok, úgyhogy oda szoktak rám figyelni, persze ennek meg kell felelni.

Akkor beszűkülnék. Nyilván tudok komoly és érett lenni, amikor arra van szükség, úgyhogy dolgozom ezen.

Az is egyfajta érettséget feltételez, hogy egy győztes Európa-bajnokság után pszichológushoz fordult.

Azt éreztem, hogy nagyon hullámzóan játszottam az Eb-n, és annál több van bennem. És ha tudom, hogy több van, akkor miért nem jön ki? Dietetikushoz és pszichológushoz is heti rendszerességgel jártam. Előbbihez úgy, hogy Varga Dániellel közösen dolgoztunk hárman, hogy mire van szükségem, mit kell rajtam fejleszteni, nagyon specifikussá tettük. Minimalizáltam a bulizást, többet pihentem, és szerintem meg is lett ennek az eredménye.

Volt egy konkrétan megfogalmazott cél akkor, amikor belevágott ebbe az „átváltozásba”?

Ez egy hosszú projekt volt, mert közben hétről hétre teljesíteni kellett a bajnokságban. És nyolc hónapon keresztül nem lehet folyamatosan jól játszani. A pszichológussal is megnéztük, milyen meccsek vannak, mire kell építkeznünk, az olimpiát is lebontottuk szakaszokra.

Az olimpián aztán tényleg kijött az, amit tud, legyen szó a horvátok elleni hét gólról vagy az álomcsapatba bekerülésről. Megváltozott azóta itthon a megítélése? Ön más polcra helyezi magát?

Nagyobb az elvárás velem szemben, de nekem is akkora lökést adott, hogy tényleg átraktam magam egy másik polcra, olyan szempontból, hogy mi az, aminek meg kell felelnem, és mi az, amiből meríteni tudok. Úgy vagyok vele, hogy ha a horvátok ellen képes voltam ilyen teljesítményre, akkor ehhez máskor is tudok nyúlni, ha éppen önbizalomhiányom van. 

Vannak arra utaló jelek, hogy mások is másképp néznek rám, volt bennem az olimpia után egy olyan érzés, hogy „valami megváltozott”. De nem gondolom, hogy ennek nagyobb feneket kell keríteni, inkább arra ösztönöz, hogy van egy út, és azt folytatni kell.

25 éves, és már nemzetközileg elismert vízilabdázó. Mennyire motoszkál önben a külföldi karrier gondolata?

Voltak megkeresések, és pont azon gondolkoztam, hogy még fiatal vagyok, szóval mikor, ha nem most?! Végül megállapodtam 1+1 évre az OSC-vel, de van benne külföldi kilépési záradék. Ott van a terveim között, neves európai topcsapatok érdeklődéséről is hallottam, és hát vannak köztük olyanok, amikről fiatalon álmodoztam. Beszélgetések voltak csak, konkrét ajánlat nem, kivéve az OSC-től, de nekik boldogan mondtam igent.

A sorozat első részét Késely Ajnával itt, a másodikat Kovács Saroltával itt, a harmadikat Király-Tálas Zsuzsannával itt, a negyediket Siklósi Gergellyel itt, az ötödiket Csipes Tamarával itt, a hatodikat Mikler Rolanddal pedig itt olvashatja.

(Borítókép:  Manhercz Krisztián. Fotó: Papajcsik Péter / Index)