Faragó Tamás: Megszoktuk, hogy a pólóban a magyarok nyernek, de most tényleg jók!

Érdemes volt hajnalban felkelni szerdán, mert bármennyire is szoros meccset sejtet a 12–10, valójában fölényesen vertük az Európa-bajnok horvátokat a csoportrangadón a fukuokai világbajnokságon, és ezzel egyenes ágon bekerült a válogatott a negyeddöntőbe. (Hogy ki lesz az ellenfél, azt még nem lehet tudni.) Öröm volt nézni a mieink játékát, így volt ezzel Faragó Tamás, az olimpiai, világ- és Európa-bajnok legenda is, akit egy három évvel ezelőtti reprezentatív szavazáson megválasztottak minden idők legjobb magyar pólósának, ami ebben a sportágban azt is jelenti, hogy az illető egyszersmind a világ valaha volt legnagyszerűbb játékosa. 

Ha most kitört itthon a hurráoptimizmus, az tökéletesen érthető – kezdte a zseniális pólós. – Mi, idősebbek, megszoktuk, hogy pólóban a magyarok mindig nyernek, mert ők olyanok. Igen, én is felkeltem hajnalban, és megérte, mert nem csalódtam. Magabiztos játékkal hoztuk a győzelmet, és ez dicséretes, még úgy is, hogy Loren Fatovic nem játszik a horvátoknál, de ez mindegy, utólag már senkit sem érdekel.

Faragó rámutatott, nem véletlen, hogy Varga Zsolt szövetségi kapitány hangsúlyozza a védekezés fontosságát, bár mindez a vízilabdában alapkövetelmény.

„Aki nem tud vagy nem akar védekezni, az eleve vereségre van ítélve. A mieink tudnak és akarnak is. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy működik a csapategység, és ez jó – húzta alá. – Ha egy játékos saját magáért nem tesz meg mindent, akkor a csapatért hogyan akarna?”

Az edzőként, szövetségi kapitányként is maradandót alkotó Faragó szerint a győzelemnek két oldala lehet: ha átlagosnál jobb játékkal érjük el, vagy ha gyengélkedik az ellenfél.

„Tény, hogy a horvátok az első három negyedre nem lehetnek büszkék. De ettől függetlenül mi jól játszottunk, még úgy is, hogy a hajrában egy kicsit megbicsaklottunk.”

Faragó egy ősrégi igazságra is felhívta a figyelmet, mielőtt tényleg eluralkodna a hurráoptimizmus.

„Amit idáig elértünk, az a kötelező minimum – jelezte. – De nem jelent semmit! Az első héten túl kell jutni, és a kieséses szakaszban kezdődik a világbajnokság. Tavaly Budapesten is minden nagyszerű volt a negyeddöntőig, megvertük Montenegrót, aztán a nyolc között kikaptunk az olaszoktól, és ránk szakadt a világ, még a szövetségi kapitányt is leváltották. A negyeddöntő a legkegyetlenebb mérkőzés, ha azt elveszíted, mehetsz a sóhivatalba. Utána az ötödik vagy a hetedik helyért játszani egy magyar válogatottnak már blamázs.”

Faragó nem volt szégyenlős vagy óvatoskodó, rátért az egyéni teljesítmények értékelésére is.

Nekem az a korrekt mérkőzés, amikor a sztárjátékosaink játszanak jól. Nem igazán arra vagyok kíváncsi, hogy az újonc vagy az outsider mit produkál. Ilyen szempontból ez egy korrekt mérkőzés volt, mert a csillagaink, Zalánki Gergő, Vámos Marci és Varga Dumi ragyogtak. 

Faragó optimistán várja a folytatást, olyannyira, hogy…

„Ne kerteljünk, ez a magyar válogatott megnyerheti a világbajnokságot. A rossz hír az, hogy vannak még egy páran, akikre ugyanez elmondható. Sajnos, mindig ott van a szerencsefaktor, elég régen benne vagyok már a pólóban ahhoz, hogy tudjam, milyen apróságokon múlik a siker vagy a kudarc. Jó ez nekünk, hogy most nem kell a nyolc közé jutásért játszanunk? Árt vagy használ a hosszú pihenő? Nézze, van az a mondás, hogy mindig harc után okos a katona. Majd utólag megmondom…”

Végül roppant sportszerű mondatokkal zárta értékelését a legenda:

Azt szeretném, bárki is nyeri meg a vb-t, jó teljesítménnyel, megérdemelten nyerje meg. Persze az a vágyam, hogy ezt a jó teljesítményt a mieink nyújtsák. De az fájna, ha valaki érdemtelenül, mázlival vagy más egyéb módon lenne világbajnok.