Manhercz Krisztián szerint a tökösség hiányzott a pólóválogatottból az olimpián

További Vízilabda cikkek

Manhercz Krisztián, a magyar férfi vízilabda-válogatott játékosa a Magyar Vízilabda Szövetség honlapján értékelte a párizsi olimpián mutatott teljesítményüket, negyedik helyezésüket. Az olimpiai bronzérmes, világ- és Európa-bajnok játékos továbbá beszélt a csapaton belüli konfliktusokról, a jövőbeli változásokról, illetve arról, mit jelentett számára, hogy bekerült a torna All-Star csapatába.

Manhercz egyike volt azoknak, aki már indulás előtt határozottan kijelentette: aranyéremért megy Párizsba.

Nem gondolom túlzónak az akkori kijelentésemet, mi tényleg az aranyért mentünk, főleg annak tükrében, hogy a szakmán belül nagyjából mindenki úgy gondolta: nyolc-kilenc csapat meg tudja verni bármelyik, e körbe tartozó riválisát. Ezt a Párizsban történtek is igazolták, hiszen szerb győzelemmel végződött az olimpia, amit a negyeddöntő előtt senki nem gondolt volna.

Majd hozzátette, nekik is megvolt az esélyük a döntőre és a végső győzelemre, szerinte a büntetőkön és az emberelőnyös szituációkon múlott a negyedik helyük.

„Nekünk is megvolt az esélyünk, ne felejtsük el, hogy a bronzérmet ötméterespárbajban veszítettük el, az elődöntőt pedig egyetlen góllal, és ott is lehetőségünk volt, hogy döntetlenre mentsük az állást a rendes játékidőben. A büntetőinket, az emberelőnyeinket kellett volna jobban kihasználnunk. Abszolút benne volt a levegőben, hogy azon a mérkőzésen legalább egy döntetlent ki tudunk harcolni, nem játszottunk alárendelt szerepet. Mindezek ismeretében az, hogy mi az olimpiai bajnoki címért mentünk, utólag sem értékelhető túlzott elvárásnak, még mindig kitartok ezen állításom mellett” – tette hozzá a 27 éves játékos.

Manhercz elmondta, a felkészülés alatt mutatott játékuk picit őket is megijesztette, de bíztak abban, hogy jól jön ki a formaidőzítés. A csoportküzdelmek során kétszer veszítettek és kétszer nyertek, a negyeddöntőből pedig büntetők után jutottak tovább.

A negyeddöntő nagyon parázs küzdelmet hozott az olaszok ellen. És hát, itt volt ez az ítélet, Condemi brutalitása. Az ilyen helyzeteknek mindig megvan a maguk sajátos pszichológiája, mindenesetre szerintem tényszerűen fogalmazok, ha azt mondom, hogy mindkét csapatnak megvolt a lehetősége a rendes játékidőben elérni a győzelmet. A brutalitásra befújt ítélet minket talán jobban megzavart, mint az olaszokat, őket meg feltüzelte a felháborodás, hogy ilyesmi megtörténik velük.

Hozzátette, ez a győzelem érzelmileg és fizikálisan rengeteget kivett a csapatból, de egyértelműen a támadásbeli nehézségek okoztak problémát a kieséses szakaszban.

„Az elődöntőt is nagyon jól kezdtük, elmentünk két góllal, aztán visszajött az ellenfél, megfordította a mérkőzést. Az amerikaiak elleni bronzmeccsen három perccel a vége előtt 8–6-ra vezettünk és másfél perc alatt ők is visszajöttek döntetlenre. Igazából ez a hullámzás volt az egyik fő probléma, aminek az okait nyilván meg is kell majd keresni, de sajnos összességében elmondható, hogy nem azt a teljesítményt nyújtottuk, amit elvártunk volna magunktól, vagy amit nagyon sokan elvártak tőlünk. Ennek ellenére nem úgy értékelem, hogy 10-15-20 százalék hiányzott ahhoz, hogy érmesek legyünk, hanem azt mondom, öt-hat százaléknyi plusszal olimpiai döntőt játszhattunk volna. Ennek a csapatnak nagyon komoly kvalitásai voltak, egyénileg világszínvonalú játékosok alkották, de valahogy támadásban egyfajta idegesség, görcsösség jellemzett minket, és emiatt bennünk maradtak gólok.”

Arról, hogy mi okozta a vízben a nehézségeket, esetleg lelki eredetű probléma állhat-e a háttérben, Manhercz még nem tudja még a választ.

Kifejezett okot, hogy mi volt az esetleges önbizalomhiány vagy a pontatlanság oka – nyilván az lenne a legegyszerűbb, ha már most tudnánk, és meg is lenne rá a válasz. Bennem ez egyelőre még nincs meg – a csalódottság miatt sem. Valószínű, hogy bizonyos esetekben nem jó döntéseket hoztunk, amikor befejeztük a támadást. Vagy kapkodtunk, vagy hamar lőttünk bele – hogy ennek mi az oka... Egyrészt tud lenni idegeskedés, fegyelmezetlenség, türelemhiányból adódó apró pontatlanság. Ezek egyébként olyan dolgok, amiket minden mérkőzés után ki szoktunk elemezni.

A 27 éves játékos kiemelte: „Az, ami a magyar pólót kéne hogy jellemezze, a felszabadultság, a vagányság, a tökösség és az önbizalom, az abszolút hiányzott a társaságból.”

Egyvalamivel viszont nem volt probléma, a csapatkohézióval. Manhercz hangsúlyozta, a csapaton belül nem volt konfliktus, mindenki rengeteget dolgozott az összhangon.

„Konfliktus csapaton belül nem volt. Mind Zsolt, mind Szili (Varga Zsolt szövetségi kapitány és Jansik Szilárd csapatkapitány – a szerk.) és az egész csapat is nagyon sokat dolgozott azon már Doha utántól kezdve, hogy megoldódjanak régi konfliktusok, és tényleg olyan csapatösszhang jöjjön létre, amilyennek lennie kell. Ez Szilinek rengeteg energiáját emésztette fel, de tényleg azt gondolom, hogy amit lehet, ő megtett. Én nem is feltétlenül azt mondanám, hogy a csapategységben kell a hibák okát keresni. Van olyan válogatott, amelyen belül feleannyira sem működött csapategység, mint nálunk, egyszerűen csak felszabadultabbak voltak, lazábban, kevésbé görcsösen játszva vették az akadályokat, jobban élvezték a játékot – igen, ez a legjobb kifejezés – és azt kell hogy mondjam, hogy ez sokkal jobban ki is tudta hozni a kvalitásokat” – oszlatta el azonnal a kétségeket az olimpiai bronzérmes játékos.

Manhercz Krisztiánt Tokió után Párizsban is beválasztották az All-Star csapatba, ez pedig hatalmas elismerés számára, azonban ezt az egyéni díjat kérdés nélkül elcserélné egy dobogós helyezésre.

Nyilván jóleső dolog volt – hozzáteszem, hogy egy balkezes és öt kapásoldali játékos került az All-Star csapatba... Valószínű, hogy a nyolcmeccses teljesítményemet értékelték, elismerték egyrészt a befektetett munkámat, másrészt azt, hogy bizonyos kritikus pillanatokban (elsősorban talán az olaszok elleni negyeddöntőben) sikerrel vállaltam magamra döntést, és ez szerencsére eredményes is volt. Nagy dolognak tartom, hogy a tokiói olimpia után Párizsban is sikerült bekerülnöm az álomcsapatba, ugyanakkor ezt elcseréltem volna egy éremre.

Varga Dénes búcsúja után természetesen aktuálissá vált a kérdés a csapat összetételét illetően. A világbajnok vízilabdázó elmondta, biztos abban, hogy megváltozik a szerepe, és személyes célja, hogy nagyobb felelősség kerüljön rá.

Azt gondolom, hogy a szerepem biztosan meg fog változni, meg is kell változnia. Ez egyrészt személyes célom is, mármint a sokkal nagyobb felelősségvállalás a csapatban. Dumi távozása után ez egyfajta kötelezettség is kell hogy legyen, de én magam is szeretnék ennek a csapatnak az egyik, ha nem a legfontosabb vezetője lenni. Minden olimpiai ciklus végén vannak, akik visszavonulnak, most nyilván fiatalok jönnek.

Kiemelte, szerinte könnyebb lesz mostantól a helyzet abból a szempontból, hogy normalizálódik a nemzetközi versenyprogram. Továbbá biztos abban, hogy lesznek olyan fiatalok, akik kiharcolják maguknak a válogatottbéli szereplést, de szerinte „kell is, hogy a magyar vízilabdában versenyhelyzet uralkodjon, ne legyenek bérelt helyek a csapatban, mert az hoz el olyan akaratot, tüzet, harci kedvet, ami kell hogy jellemezze a pólónkat”.