Judit, Xénia
18 °C
35 °C

Lehet humorérzéke egy mikrocsipnek?

2013.03.29. 11:36
Futurológus és vezető mérnök – áll Brian David Johnson névjegyén, de ez nem teljesen fedi a valóságot. Az Intel jövőkutatója ugyanis igazi polihisztor. Vezető mérnökként részt vesz az új hardverek fejlesztésében, egyetemeken tart előadást, és hosszú távú technológiai prognózisokat készít. A fejlődés megszállottja, mégis elsősorban az emberközpontú technológia híve. Két rövidfilm és számos grafika is fűződik a nevéhez. A budapesti TEDxDanubia 2013 konferencián a James H. Carrottal közösen írt steampunk regényéről tartott előadást, de sok másról is kérdeztük őt.

Mikor döntött úgy, hogy futurológus lesz?

Az Intelnél vezető mérnökként és tervezőként is dolgozom, tehát alapvetően a gyártással, csiptervezéssel foglalkoztam. Néhány éve megkérdezték tőlem, hogy szeretnék-e a cég futurológusa lenni, de nemet mondtam. A kollégákkal akkor még nevettünk a dolgon. Nehezemre esik jövőkutatónak nevezni magam; nekem ez kényelmetlen, inkább engem neveznek annak. Egyébként az Intel technológiai vezérigazgatója jött oda hozzám, és megkért, hogy legyek a cég jövőkutatója. Akkor visszautasítottam, de miután megjelent egy könyvem, az összes újságíró azt kérdezte tőlem, hogy én vagyok-e az Intel jövőkutatója. Szóval visszahívtam a vezérigazgatót, és azt mondtam, hogy elvállalom.

Pontosan min dolgozik az Intelnél?

Az a feladatom, hogy 10-15 évre előre tervezzek; hogy körülnézzek a világban, és megpróbáljam kitalálni, milyen érzés lesz embernek lenni egy-másfél évtized múlva. Ezután visszamegyek az Intelhez, és a begyűjtött információt felhasználva tervezzük meg az új generációs hardvereket. A napi munkám része, hogy megtervezzem a specifikációkat azokhoz a csipekhez, amiket tíz év múlva fogunk használni.

Mesélne a munkamódszeréről? Hogy épül fel egy-egy jövő-előrejelzése (futurecasting)?

Az előrejelzés tulajdonképpen az összegyűjtött információk szintézise. Először mindig az emberekkel foglalkozunk, róluk gyűjtünk adatokat. Ehhez társadalomtudományi, etnográfiai és antropológiai kutatásokat is végzünk: az embereket azért kell tanulmányozni, hogy jobban megértsük őket. Ezután kísérleti kutatásokat végzünk, felmérjük a lehetőségeinket – nem csupán azt, hogy ma mire vagyunk képesek, hanem azt is, hogy tíz év múlva mire leszünk képesek. Fontos, hogy megértsük, az emberek mit akarnak; tudnunk kell, hogyan vásárolnak, hogy élnek, hogy kommunikálnak és miért rajonganak.

Szóval megpróbáljuk elképzelni, hogy a technológia hogy tehetné jobbá az életüket. Ezután számításokat végzünk: megvizsgáljuk az egyes országok gazdaságát, a népességnövekedést, a GDP-t, és ebből próbálunk arra következtetni, hogy milyen lesz a világ tíz év múlva. Először tehát meg kell értenünk az embereket, majd a technológiát, végül a világot. A munka csak ezután kezdődik: meg kell próbálnunk elképzelni, milyen érzés lesz embernek lenni egy évtized múlva.

Az időm nagy részét a cégtől távol töltöm, az Egyesült Államokon kívül. Nem tudhatunk mindent, ezért mindenhová el kell utaznunk. Egyetemekre kell járni, tárgyalni a kormányok képviselőivel, beszélni az emberekkel, hogy megtudjuk, milyennek képzelik el a jövőt, és milyen az a jövő, amit el akarnak kerülni. Ez ad egy hozzávetőleges képet arról, hogy milyen lesz a jövő, ami jó kiindulópont ahhoz, hogy a kutatásokon alapuló science fictiont készítsek belőle; ennek a segítségével az átlagemberek is betekintést nyerhetnek abba, hogy a munkámnak milyen fontos része az emberi tényező.

Úgy véli, a jövő megjósolható a múlt és a jelen eseményeiből?

Én olyan jövőkutató vagyok, aki nem jósol. Elzárkózom a jóslatoktól.

Azt tudom, hogy szívesebben hivatkozik a munkájára jövő-előrejelzésként.

Igen, mert a jövő-előrejelzés inkább egy lehetséges jövőképet mutat, a maga határaival. Ez komplex dolog, és aki azt mondja, hogy a jövő egy konkrét dolgot jelent, nem érti, hogy a jövő mennyire összetett lehet.

Tehát ez a lehetőségek vizsgálatáról szól?

Szerintem ez bizonyos határokról szól. Megérthetjük, hogy merre halad a technológia, és átfogó ismereteket szerezhetünk az emberekről, mert az emberek nem változnak olyan sokat. Az előrejelzésben az jelöli ki a határokat, hogy mi az, amit akarnak, és mi az, amit szeretnének elkerülni. A jövő nem megjósolható, de készíthetünk egy átfogó előrejelzést arról, hogy merre haladhat, és ennek ismeretében hozhatunk döntéseket arról, hogy milyenné akarjuk formálni.

Mennyire megbízhatók az összegyűjtött információk? Hogy védhető ki, hogy felismer egy látszólagos összefüggést, de az nem eredményez ok-okozati következményt?

A jövő-előrejelzés fontos része, amiről minden munkatársamnak és minden együttműködő partnernek elmondok, az, hogy két dolgot vehetnek száz százalékig biztosra. Az egyik, hogy a kutatási eredményeinkből felépülő modelltől százszázalékos pontosságot kell elvárnunk. A másik, hogy ez százszázalékos bizonyossággal meg fog változni. Úgy látom, szükséges némi alázat ahhoz, hogy elfogadjuk a munkánkkal járó bizonytalanságot, de továbbra is kitartónak kell lennünk. A jövővadászat, ahogy nevezni szoktam, erről szól: a kutatás során olyan emberekkel találkozom, akik nem értenek velem egyet, megpróbálják megcáfolni a felépített modellt. Mindig keresem az olyan embereket, akik nem értenek velem egyet – az eredmények csak így finomíthatók.

Hogyan tévedhet egy jövőkutató? Nyilvánvaló, hogy nem jósolhat meg semmit százszázalékos biztonsággal, de mi történik, ha téved?

Megpróbálom kideríteni, hogy miben tévedtem. Az előrejelzéseimben mindig arra törekszem, hogy megértsem, hol van a hiba a képben. Már az is sokat segít, ha a téves előrejelzésről beszélgetek másokkal, mert ez helyrehozhatja a hibát. Nem félek attól, hogy leírjak dolgokat, és attól sem, hogy rámutatnak, hol tévedtem.

Egy technológiával foglalkozó cég sokszor épp a kiszámíthatóság elkerülésével lehet sikeres, mint a Nintendo a Wii-vel, vagy az Apple az Ipoddal. Senki nem látta előre, hogy ezek a termékek ilyen sikeresek lehetnek, de a tervezőik a kereteken kívül gondolkodtak, így nem volt kiszámítható a következő húzásuk.

Nem biztos, hogy így van. Piaci vagy fogyasztói szempontokat vizsgálva talán nem lehetett látni, de az Ipodhoz hasonló termékek, mp3-lejátszók már korábban is voltak a piacon. A Wii esetében a fejlesztőknek nemcsak egy víziójuk volt arról, hogy az emberek mit szeretnének, a sikerét több tényező is befolyásolta. Ilyen például a technológia fejlettségi szintje, a jó időzítés, a piaci lehetőségek vagy az ökoszisztéma.

Valaminek a megalkotása összetett dolog. A jövőkutatás arról szól, hogy valaki képes bemutatni, hogy milyen érzés lesz a jövőben élni, de azt mindig szem előtt tartottam, hogy nem elég, ha az embernek van egy víziója. Lehet, persze, de azt meg is kell valósítani. Ezért töltöm az időm nagy részét az üzlettel, mérnökökkel, gazdasági szakemberekkel: mert egy dolog elképzelni valamit, és más megalkotni azt.

Egy jövőkutató hogy kezel egy paradigmaváltást? Példaként említhetném az űrversenyt a hatvanas évekből, amikor sokan hitték, hogy az űrutazás lesz a következő nagy dobás, és még a terraformálás is lehetségesnek tűnt.

Fontos, hogy ezekre is figyeljünk. Sokat foglalkozunk azzal, hogy fekete hattyúkat keressünk. A jövőkutatás számára az innováció olyan, mint egy katasztrófa: olyan esemény, ami definíció szerint megjósolhatatlan. Akárcsak az innováció, ez sem megjósolható. Úgy látom, az a legfontosabb, hogy ilyenkor gyorsan tudjunk reagálni. A katasztrófának és az innovációnak ez is közös pontja: egy japán cunamira sem egy évvel korábban reagálunk, és nem is egyéves késéssel, hanem pont akkor, amikor történik. Többnyire ezt csinálom: akkor reagálok a dolgokra, amikor megtörténnek.

Most jelent meg könyve, a Vintage Tomorrows. Ahogy hallottam, a regény egy sajátos újraértelmezése a steampunknak.

A Vintage Tomorrows egy kultúrtörténeti kutatási projekt; egy jövőkutató és egy kultúrtörténész víziója arról, hogy mit taníthat nekünk a steampunk a jövőről. A társszerzővel, James H. Carrottal egy kocsmában sörözve beszélgettünk a steampunkról. Carrot több szubkultúrát is tanulmányozott, például a hippiket, a beatnikeket vagy az ellenkultúrát, és ő mondta, hogy a steampunk is egy népszerűvé vált szubkultúra. Az emberek fogták a XXI. századi technológiát, és a viktoriánus korba helyezték.

Ez tulajdonképpen játék a történelemmel, de a technológiáról szól. Számomra a steampunk arról szól, hogy az emberek új kapcsolatot alakítottak ki a technológiával. Generációk nőnek fel okostelefonnal a zsebükben; nekik sokkal intimebb a kapcsolatuk a technológiával. A steampunk számomra egy lehetőség arra, hogy megfigyeljem, hogy bánnak az emberek a múlttal és a technológiával. Ha a steampunk megváltoztatja a múltat, az azt jelenti, hogy az emberek másféle jövőt akarnak.

Igazából ez ragadta meg a képzeletemet. Ez volt a tanulsága annak, hogy jártuk a világot, beszéltünk az emberekkel, és ez a szubkultúra azt tanította nekünk, hogy az emberek alapvetően más kapcsolatot szeretnének a technológiával. Azt akarták, hogy a technológiának legyen humorérzéke, történelme, de ami a legfontosabb, hogy legyen emberközeli.  Olyan technológiát akarnak, amit köthetnek valakihez - elegük van az arctalan technológiából. Azt akarták, hogy a technológia kimondottan nekik készüljön, hogy értse meg őket, mint embert. Azt is szerettem, hogy szórakoztató technológiát akarnak. Az emberek viccesek, van humorérzékük – miért ne nevettethetne meg minket a technológia? A Vintage Tomorrows számomra azért fontos, mert segített, hogy sokkal emberközelibb szempontból foglalkozzak a jövővel.

Úgy tűnik, jobban kedveli a sci-fit, mint a fantasyt.

Igen, imádom a scifit.

Kik a kedvenc regényírói a műfajban?

A korai szerzők közül például Isaac Asimov vagy Arthur C. Clarke, akik még a XX. század első felében írták a regényeiket. A maiak közül Cory Doctorow, Bruce Sterling vagy Vernor Vinge; azok a szerzők, akik arra használják a scifit, hogy a jövőről gondolkodjanak. Nekik határozott véleményük van a jövőről, és a scifi segítségével tárják föl a lehetséges jövőképeket. Egyesek, mint Cory Doctorow aktivistaként használják a műfajt, hogy rámutassanak azokra a lehetséges jövőképekre, amiket érdemes elkerülni. Ezt sci-fi rajongóként is roppant izgalmasnak találom, de jövőkutatóként is hasznos.

Hisz a szingularitásban?

Imádom a szingularitás ötletét! Vernor Vinge, aki a barátom, megírta a NASA-nak a technológiai szingularitásról szóló tanulmányt, és Ray Kurzweil vitte tovább az ötletet. Mint jövőkutató, csak az előttünk álló 10-15 évvel foglalkozom, szóval nem tudom, mennyire reális az elképzelés – egyelőre még nem tartunk ott. Mindenesetre fantasztikus dolog, mert felkelti az emberek érdeklődését, és elgondolkodhatnak rajta, hogy milyen lesz, ha a mesterséges intelligencia összesített számítási teljesítménye meghaladja az emberekét. Ez számomra azért sokatmondó, mert ilyenkor az emberek mindig sötéten látják a jövőt. Szerintem nem érdemes. Én úgy látom, hogy ha már megtervezzük a technológiát, miért ne tervezhetnénk a legjobbra? Ha már mi építjük a jövőt, csináljuk úgy, hogy fantasztikus legyen.

Ha már a technológia jövője szóba került: egyesek úgy vélik, hogy Moore törvénye túlhaladottá vált. Vannak olyan vélemények, hogy a miniatürizálás miatt a hardverek teljesítménye egy bizonyos ponton túl nem növelhető.

Moore törvénye eredetileg abból indult ki, hogy hány tranzisztort préselhetünk rá egy szilíciumlapra, de az évek távlatából elképesztő megfigyelni, hogy a törvény mennyire időtálló volt. Olyan az egész, mintha egy természeti jelenséget vizsgálna. Pedig a Moore-törvénynek nincs tudományos alapja, mint a termodinamikának vagy a newtoni törvényeknek, csak egy elképzelés volt arról, hogy mi az, amit elérhetünk – egyfajta iránymutatóvá vált, ha úgy tetszik. Még akkor is érvényes maradt, amikor a hardverek egyre kisebbek lettek, és úgy néz ki, 2020-ig nem is fog elévülni. Maga a törvény azonban alapvetően változtatta meg az elektronikus eszközökről alkotott elképzeléseinket – elvégre, ha a hardverek egyre kisebbek lesznek, olyan aprók is lehetnek, hogy már majdnem eltűnnek.

Ez azt jelenti, hogy bármit számítógéppé változtathatunk, és bármiből készíthetünk okos eszközöket. Kérdés, hogy Moore törvénye ezen a szinten is érvényes marad-e. Amikor a törvény megszületett, a csipek nagyok voltak, az asztali számítógépek pedig hatalmasak. Mindig azon gondolkoztunk, hogy meg tudjuk-e csinálni ezt vagy azt. Belefér-e egy asztali számítógép egy laptop dobozába? Elfér egy laptop számítási teljesítménye egy okostelefonban? Meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk rá? Most, hogy a jelentős számítási teljesítményhez szükséges hardver mérete a nullához közelít, szinte bármit számítógéppé változtathatunk, és innentől fogva nem az lesz a kérdés, hogy meg tudjuk-e csinálni, hanem az, hogy mit kezdjünk vele.

A miniatürizáció miatt az anyaghasználat is meg fog változni. Ezért érdekelnek az új anyagok, és az olyan dolgok, mint a kvantumszámítógépek. A torontói D-Wave nemrég bejelentette, hogy szerintük hamarosan elkészülhet a kvantumszámítógép – ők már kvantum-összefonódást is létrehoztak. Ezek az új területek és az olyan új anyagok, mint a grafén, továbbra is érvényben tarthatják Moore törvényét, amire továbbra is érdemes lehet iránymutatóként tekinteni.

Milyen trendek fogják meghatározni az életünket a következő évtizedben?

Az egyik épp Moore törvényéhez, pontosabban a számítási teljesítmény növekedéséhez, illetve a hardverek méretéhez fűződik. 2020-ra ez meg fogja közelíteni a nullát. Egy számítógép mérete 14, vagy akár 7 nanométeres is lehet – ez utóbbi csak 21 atomból áll. Ez mindent meg fog változtatni. A technológia innentől fogva már nem az eszközökről fog szólni, ahogy arról sem, hogy létrehozhatjuk-e ezt a technológiát, hanem arról, hogy mit akarunk kezdeni vele. Akár ezt az asztalt vagy a zakómat is számítógéppé változtathatjuk, sőt, az emberi testet is. És nemcsak az a kérdés, hogy mit kezdjünk vele, hanem az is, hogy miért. Miért csináljuk azt, amit?

Ez az a pont, ahol a jövő-előrejelzés, a jövővadászat, a scifi és a művészet összehozza az embereket, hogy kitalálják, mit kezdjenek a technológiával. A technológia sokáig az eszközökről szólt, így újra kell értelmeznünk, fel kell tennünk a kérdést, hogy milyen lesz az a jövő, ahol számítógépes intelligencia vesz körül minket. Mit akarunk, milyen legyen ez a jövő?

Úgy látom, erre még nincs közös válaszunk, és a világ nem tud mit kezdeni ezzel. Még mindig eszközökben gondolkozunk: a következő remek platformban, a következő gyilkos applikációban. De ez rossz nézőpont: az életünkre gyakorolt hatását kell figyelembe vennünk.