Natália
1 °C
7 °C
Index - In English In English Eng

A kazetta lesz a hipszterek új kedvence

Egyre több független kiadó fedezi fel a magnókazettákban rejlő lehetőségeket. Az előállítása fillérekbe kerül, a webshopokban kevesebbe kerül, mint a letölthető mp3, a rajongók pedig jobban is szeretik, mert sokkal személyesebb, mint a digitális formátumban megvásárolt zene. A vásárlók szívesen birtokolják a kazettákat, még akkor is, ha nem hallgatják meg; ez utóbbi elé amúgy is akadályt gördít, hogy a legtöbb cég már felhagyott a magnógyártással.

A Kickstarteren tavaly januárban egy csoport közösségi finanszírozással gyűjtötte össze a pénzt egy, a kazettagyártásról és a kazettákról szóló dokumentumfilmre. Mint írják, ironikus, hogy az Oxford Szótárból kivették a magnókazettáról szóló szócikket, mert az ötvenéves formátum, ha a radar alatt is, de újra reneszánszát éli. Joggal gondolhatnánk, hogy ez erős túlzás, és csak a múltba révedő nosztalgia táplálja, és nem is járnánk messze a valóságtól. Ugyanakkor nem is tévedhetnénk nagyobbat.

Tény: a kazetta egykor elképesztő népszerűségének ma már nyoma sincs. A nyolcvanas években még 900 milliót adtak el belőle világszerte, ami a hanghordozópiacnak több mint a felét jelentette. Mára ez a szám lecsökkent: csak Indiában, Törökországban és Afrikában lehet milliós nagyságrendben kazettákat eladni. De a kazetta nyugaton sem tűnt el, és bizonyos értelemben a hanghordozó reneszánsza sem tűnik barokkos túlzásnak (elnézést). A cd-eladások világszerte visszaestek, a digitális terjesztés egyre népszerűbb, de ezzel nem tudnak mit kezdeni azok, akik ragaszkodnak a fizikai formátumhoz. Az egyetlen hanghordozó, aminek nő a népszerűsége, a hanglemez. 2011-ben 14, 2012-ben már 16,3 százalékos volt a piac növekedése, ami 3,2 millió eladott lemezt jelent világszerte.

Bár a lemezek hangzása páratlan – legfeljebb a stúdiómagnók és -szalagok kelhetnek versenyre vele –, egy kis kiadónak a lemezkiadás elérhetetlen álom. A gyártása túl drága ahhoz, hogy a rétegműfajokban utazó független kiadók is megfizethessék; nekik a kazetta jó alternatíva lehet. 2012-ben egyre többen álltak a kazettakiadás mellé: a Lost Tape Collective, a Pinky Swear Records és a Doghouse Records is felvették a repertoárjukba a kazettát. Egy michigani lemezkiadó, az Already Dead Tapes pedig kizárólag kazettakiadással foglalkozik: a kiadott albumok száma nyolcvanhoz közelít, és kellemes, modern darabokat is lehet találni a kínálatukban.

Drága kincset, olcsón

Valószínű, hogy a kazettavásárlókat nem feltétlenül racionális szempontok vezérlik. Justin Collier, a Lost Tape Collective vezetője szerint lehet, hogy az emberek szívesebben hallgatnak mp3-at, ugyanakkor szívesen birtokolnak egy, a kedvenc együttesükhöz kapcsolódó tárgyat is. És hiába, hogy a kazetta egyáltalán nem praktikus formátum – már egy sima számváltás is veszett gombnyomkodással jár –, mégis szerethető. A Pinky Swear Recordsnál dolgozó Lee Burges a kazettákban rejlő variációs lehetőségeket szereti; meg lehet választani a hanghordozó színét, a kazettára nyomott feliratot, kellemes a borítótervezéssel szöszmötölni, és azon túl, hogy a rajongók szívesen gyűjtik, még olcsó is.

Mert a kazetta valóban olcsó: nemcsak a fogyasztói ára, hanem az előállítása is. Richard Heaven a Pornography Cowardstól azt mondja, hogy nagy mennyiségben gyártva még a CD-nél is kevesebbe kerülhet: 110 fontért száz kazettát lehet legyártatni, és ebben már a kazetta feliratozása is benne van. Ezzel érvel a Doghouse Records vezetője, David Conway is: a kazetta olcsóbban gyártható, mint a hanglemez, mert a kazettához nem kell mesterlemezt vágatni, nincsenek járulékos költségei, és az előállítási költsége alig több egy dollárnál.

A Doghouse Records általában 200-300 példányban gyártja a kazettáit. Túl azon, hogy többet nem is tudnának eladni belőlük, a célközönségüknek tetszik, hogy olcsón juthattak valami ritka és különleges dologhoz. A kazettagyártás azonban ennél kisebb piacokat is hatékonyan kiszolgálhat: Collier szerint kazettát már ötven példányban is lehet gyártatni, ami hanglemeznél lehetetlen. Steven Hill, a Sluggertown Records vezetője is megerősítette, hogy míg hanglemezből legalább háromszázat kell nyomatni, addig kazettából ötvenet, vagy akár ötöt is lehet.

Az alacsony példányszám miatt a kazettavásárlás ráadásul jó befektetés is lehet. A Dinosaur Jr. 2011-ben újra kiadta három albumát kazettán; a csinos kis fadobozban tartott válogatást mindössze 500 példányban dobták piacra. A válogatás azóta méregdrága gyűjtői ritkasággá vált, 200-300 dollárt is fizetnek érte az aukciós portálokon.

Még az mp3 is drágább

A kazetta további előnye, hogy még minimális kereslet mellett is könnyen és olcsón gyártható. Az 1989-ben alapított kanadai Analogue Media Technologies többek között ezzel foglalkozik: bár más műsoros adathordozókat is gyártanak, Denise Gorman, a cég társtulajdonosa szerint a forgalom 25 százaléka a kazettákból származik. A kiadóknak kényelmes megoldás, hogy csak beviszik a kész anyagot, ami azonnal sokszorosítható. És olcsó is: míg száz hanglemez legyártása 14,10 kanadai dollárba, körülbelül háromezer forintba kerül darabonként, addig egy kazetta 1,29-ből, vagyis 280 forintból megúszható.

Ez az ár még így is valamivel magasabb, mint a cd-k sokszorosítása, de bizonyos zenei műfajokhoz (lo-fi, punk, hip hop, experimentál) a kazetta mégis jobban illik. A punkbandákat futtató ottawai lemezkiadó, a Bruised Tongue vezetője szerint a punk csináld-magad attitűdjéhez a kazetta jobban is illik. Craig Prolux azt is elmondta, hogy inkább üzleti megfontolásból részesíti előnyben a kazettákat: a lemezkiadás számukra járhatatlan útnak bizonyult.

Néhány száz rétegzenei hanghordozó eladása annyira marginális piacot jelent, hogy talán foglalkozni sem kéne vele. A jelek viszont arra utalnak, hogy a sok kicsi sokra megy, mert egyre több kiadónak tetszik meg a régi-új formátum. A Burger Records is belevágott a kazettakiadásba: idén januárban a Record Store Day mintájára Tape Day Promotiont tartottak, és az év első hónapjában mindennap a piacra dobtak egy kazettát, olyan előadóktól, mint a Masters of Reality, a White Flag, a Lightships, Rikk Agnew, vagy a Nirvana. A Burger Records mára 387, kazetta formátumban megvásárolható albumot tart a webshopjában.

A hisztériához csatlakozott a minőségi, hangos rockzene és a lo-fi apostolának számító Drag City is, akik Ty Segall és a Blues Control útját is egyengetik. Az ő példájuk is mutatja, hogy nemcsak a rajongók és a gyűjtők vásárolhatnak kazettát, hanem azok is, akiknek számít, hogy olcsó legyen a hanghordozó. A kazetta ugyanis, teljesen abszurd módon, még a letölthető mp3-nál is kevesebbe kerül: a Drag City honlapján is látható, hogy a hanglemezek 18 dollárba, a cd-k 14-be kerülnek; a FLAC formátumú album 10,99 dollár, a tömörített mp3 9,99; a kazetta viszont még ennél is kevesebbe, 8 dollárba kerül. Figyelembe véve, hogy a letölthető zenének nincs gyártási költsége, ez minimum megdöbbentő.

Akik nem süketek, sejthetik, hol lehet a kutya elásva: egy tömörített, de jó minőségű mp3 fájl mindig ugyanúgy fog szólni, de a kazetta hangminősége elég gyenge, és az idő múlásával fokozatosan romlani fog. Fernando Baldeon, az Analogue Media Technologies üzleti tanácsadója ugyan azt mondja, hogy a digitális zene mindig egyesekből és nullákból fog állni, és az analóg hangnak nincs párja, de ez az állítás nem teljesen igaz. Sokan állítólag szeretik a kazetta hangját, de amikor arra a bizonyos analóg melegségre hivatkoznak, amitől az szerethető lesz, valójában egy torzítást hallanak – még akkor is, ha az az emberi fülnek jóleső.

A legjobb a háromfejes Nakamichi

Nehéz helyzetben van, aki manapság magnózásra adja a fejét. A legtöbb cég már fölhagyott a magnógyártással, új decket szinte lehetetlen beszerezni, és ha igen, annak a minősége igen távol van a csúcskategóriástól. Vannak persze kivételek: a TEAC például  még ma is árul  az átlagfelhasználóknak megfelelő deckeket. Az Ion Audio  a saját deckjét  USB kimenettel is felszerelte – igaz, ezt inkább azok értékelhetik, akik a régi felvételeiket szeretnék digitalizálni.

A kisméretű, műanyag dobozos, pocsékul szóló rendszerekkel szándékosan nem foglalkozunk; ezeket 10-30 ezer forintért lehet megvásárolni, ennyiért viszont sokkal jobb deckeket kaphatunk a használtpiacon. Ha használt decket vennénk, mindenképpen háromfejes legyen, mert a felvevő fejnek 4, a lejátszónak 1 mikronos mágnesrés az ideális. Ha kombinált feje van, a gyártóknak mindig pocsék kompromisszumot kell kötniük. A kétfejes magnó játéknak jó, de komolyabb zenehallgatásra alkalmatlan.

A háromfejes Nakamichi deckek nemcsak műszaki paramétereik, de hangzásuk alapján is leiskolázzák a többi magnót, akár a 480-as, akár az 580-as, akár az 1000-es, akár a heroinárban kínált Dragon szériákról van szó. A szalagos magnó frekvenciaátvitelét szabvány szerint -10 dB-en mérik, de a jóval gyengébb minőségű kazettáét már -20-on. Ez azt jelenti, hogy -10-en már nem 20-20 000 Hz a jónak mondott deck átvitele, hanem általában csak 20-16 000+ Hz. 0 decibelen a magasfrekvenciás átvitel sokszor 10 ezer Hz alá is leeshet. A Nakamichi azonban olyan deckeket is készített, amiknek a szalagos magnók mérési szintjén is 20-18 000 Hz volt a frekvenciaátvitele.

naka
Fotó: ebay

Fontos, hogy a magnó dual capstan szalagtovábbítású modell legyen: ezeken két tengelycsonk-görgő páros továbbítja a szalagot. Ennek hiányában a szalag nem tud tökéletesen felfeküdni a magnófejre. A GX-fej messze a legtartósabb, de amikor kopik, darabok töredeznek ki belőle, és a hangja elég nyers. A Sendust fej is elég tartós és nagyon homogén mágnesörvény-görbéket tud, szebb a hangja. A ferritfejből nagyon szép hangot lehet kicsikarni, de sajnos erősen kopik is.

A három nagy deckgyártó a nyolcvanas évek közepéig a Nakamichi, a Teac és az Akai volt, tőlük jött a fejlesztések döntő többsége. A Technics és a Pioneer inkább Európában volt népszerű, de ez inkább az információhiánynak, no meg a jó designnak és marketingnek köszönhető, de náluk a Sony és a JVC is jobb deckeket készített. A Denon csak a nyolcvanas évek végén kezdett el komolyabban foglalkozni a deckgyártással; akkoriban nekik is volt néhány jó készülékük.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy a kazettavásárlók nem feltétlenül zenehallgatás miatt szeretik a formátumot. A Bruised Tongue letöltőkódot is mellékel a kazettáihoz, hogy aki akarja, mp3-ban is hallgathassa a megvásárolt zenét. Prolux szerint ezeket százból hetven vásárló fel is használja; ez arra utal, hogy a harminc százalékuk vagy a szemétbe dobja a kódot, vagy van használható magnódeckjük. Paul Kedrosky, a Kauffman Foundation munkatársa szerint az embereknek sokszor az is örömet okoz, hogy valami személyes, kézzelfogható értéket vásároltak, ami a kedvenc bandájukhoz kapcsolódik.

Feltámadás a radar alatt

A kazettának tehát nemcsak múltja, hanem jövője is lehet, de valószínűtlen, hogy úgy uralná a hanghordozó-piacot, mint a nyolcvanas években. Conway szerint 200 darabot mindig el tudnak adni egy-egy, általuk forgalmazott albumból; a kereslet kicsi, de kimutatható, és épp elég ahhoz, hogy megérje foglalkozni vele. Az viszont valószínűtlen, hogy egy népszerű együttes kazettán is kiadja a következő stúdióalbumát: az ő rajongóiknak valószínűleg nincs magnójuk, és igényük sincs rá, hogy eredeti hanghordozókat gyűjtsenek. Ezzel szemben egy kisebb hardcore banda már turnézás közben is eladhat néhány tucat, szerencsés esetben néhány száz kazettát, ami a kiadónak akkor is megéri, ha ezt távolról sem lehet a tömeges érdeklődés jelének venni.

Helena Yli-renko, a Dél-Karolina Egyetem vállalkozástudományi professzora szerint a kazetták tömeges elterjedése az üzleti folyamatok ismeretében valószínűtlen. A kazettakiadást csak a kis kiadók művelhetik igazán hatékonyan, mert a kis cégek gyorsabban reagálhatnak az új trendekre, így eleve előnyösebb helyzetben lehetnek, mint a kiadóóriások. Az olyan kis cégek, mint az Analogue Media Technologies, szép profitot zsebelhetnek be olyan vállalkozásokból, amik betömnek egy rést a kínálati piacon, de ugyanitt nem tud érvényesülni egy olyan vállalkozás, ami a tömeges igények kielégítésével foglalkozik.