Auguszta
-3 °C
2 °C

Veszélyesen nagyra nőttek a Szilícium-völgy liberális urai

shutterstock 582780436
2017.09.19. 11:26
A Facebook algoritmusa bezárhat egy buborékba, vagy választásokat dönthet el, a valóságot a tech monopolhelyzetben lévő óriáscégei definiálják, ők segítenek eldönteni, mi az „igazi” és az álhír, és Charlottesville után azt is ők határozzák meg, milyen nézeteket kell kicenzúrázni. A Szilícium-völgy egyre inkább állami feladatokat vállal magára, és a Zuckerberg elnöki ambícióiról szóló pletykák közben ma már a techgigászoknak van a legnagyobb lobbierejük Washingtonban. De milyen politikai elképzelései vannak a techguruknak?

Barry Lynn 15 éve kutatott a New America Foundation nevű washingtoni think tanknél, egy ideje főleg a technológiai óriáscégek, mint a Facebook, a Google és az Amazon növekvő befolyását. Egészen a múlt hétig, amikor a csapatával együtt elbocsátották. Szerinte a Google rúgatta ki, mert pozitívan írt az EU rájuk kiszabott 2,4 milliárd eurós trösztellenes gigabírságáról. A magát függetlennek tekintő, de balra húzó agytröszt egyik fő finanszírozója ugyanis éppen a Google volt, és mint egy kiszivárgott emailből kiderül, az alapítvány vezetője nagyon aggódott, hogy Lynn kutatásai miatt befagyaszthatják a támogatásukat.

Éppen megpróbáljuk bővíteni az együttműködésünket a Google-lel néhány kulcsfontosságú területen... Gondolj bele, hogy mások finanszírozását veszélyezteted

– írta Anne-Marie Slaughter Lynnek. Aztán kirúgta.

Lynn főleg a Google piaci erőfölényével foglalkozott, de az esete azt is példázza, ahogy a Szilícium-völgy techóriásai egyre fontosabb kvázi-politikai szereplőkké válnak. Ennek csak egy része, hogy az anyagi támogatások miatt kevesebb helyen mernek szembemenni velük. A Google amellett, hogy az utóbbi években egyre több független szervezetet, alapítványt, think tanket finanszíroz, a kormányzati lobbira is nagyon rámentek. Ők most a Fehér Ház közvetlen közelében építik az annál nem sokkal kisebb új washingtoni irodájukat, miközben a techcégek a nyilvános számok szerint ma már kétszer annyit költenek politikai lobbira, mint az ebben hagyományosan élen járó bankszektor képviselői. De mit akarnak vajon?

Éljen a bal, csak minket hagyjanak

A jobboldaliak szerint a Szilícium-völgy a liberális elfogultság fellegvára, ahol nem tűrik meg az ellenvéleményeket. Sokak szemében ezt támasztotta alá a Google fejlesztőmérnökének kipenderítése: miután ő a belső levelezőlistáján felvetette, hogy a cég ideológiai buborékban él, bírálta a nők pozitív diszkriminációját, és a nemek közötti biológiai különbségekről beszélt, vita helyett kirúgták – amivel azonnal a túlzott politikai korrektség áldozata és az antipíszí mártírja lett. „Liberális cenzúra”, „kettős mérce”, „píszí-diktatúra”: az ideológiai elnyomás víziója szerint a Facebook, a Google és társaik egyoldalú virtuális valóságot építenek, lám, az elmúlt hónapokban hányszor mentek neki Trumpnak is – mostanában a charlottesville-i összecsapások, a transzgender katonák vagy éppen a papírok nélküli bevándorló gyerekek miatt.

Az iparági lobbi és a vezérek személyes politikai szimpátiája két különböző dolog, de azért nem érdektelen, hogy milyen értékekben hisznek a meghatározó techcégek vezetői. Erről most már adatok is vannak: a Stanford Egyetem friss kutatásában éppen a jelentősebb techcégek vezetőinek a politikai attitűdjeit mérte fel. A fő eredmény, hogy a Szilícium-völgy kapcsán gyakran emlegetett liberális alapállás megerősítést nyert. A technológiai elit tagjai majdnem minden kérdésben „szélsőségesen liberális” pozíciót foglalnak el, vagyis a demokrata átlagszavazótól is egyértelműen balra állnak. Azokban az amerikai politikát meghatározó kulturális kérdésekben, amelyeket a „culture war” címke alá szokás begyömöszölni, mind markánsan liberális véleményen vannak: több melegjogot és bevándorlót, kevesebb fegyvert, a halálbüntetés eltörlését és megengedő abortuszszabályokat kívánnak.

Az már érdekesebb, hogy amerikai mércével a legtöbb gazdasági kérdésben is balosok. Bár a legvagyonosabb rétegbe tartozóként a nagyobb újraelosztás őket is hátrányosan érintené, ők mégis kiterjedtebb szociálpolitikát, mindenkire kiterjedő egészségbiztosítást szeretnének, a gazdagoknak (tehát maguknak is) magasabb adóterheket preferálnának. Van azonban egy jelentős kivétel: a libertariánus hagyománynak megfelelően az üzleti szféra bármiféle állami szabályozásával kapcsolatban nagyon szkeptikusak, különösen, ha a foglalkoztatásról van szó. A republikánus szavazóknál is ellenségesebbek a szakszervezetekkel szemben, és szinte mindannyian fairnek gondolják az Uberhez hasonló dinamikus árszabást. Összességében tehát markánsan demokrata világkép, de ha az üzleti élet szabályozásáról van szó, jobboldalibbak a republikánusoknál. A 600 megkérdezett válaszai azt is jelezhetik, a jövőben milyen irányba tolja majd a politikát a szféra: a Demokrata Pártot még inkább balra, a kozmopolita, urbánus értékek felé, ugyanakkor a szakszervezeti érdekvédelemmel szemben, gyengébb állami szabályozást proponálva. Nem egy megszokott kombináció.

A nácik miatt

A Mark Zuckerberg elnöki ambícióiról szóló (általa rendre cáfolt) pletykákon túl a techguruk politikai meggyőződése főleg azért érdekes, mert ezekben a hetekben még élesebben látszik, hogy mekkora hatalom fölött rendelkezik a Szilícium-völgy néhány nagyvállalata. Az elnökválasztásnál felturbózott fake news parában a Facebooknak főleg a liberálisok mentek neki, a vállalatot téve meg az egyik fő bűnbaknak Trump megválasztása miatt, mondván, nem lett volna szabad teret engedniük az álhíreknek, és az algoritmusokkal információs buborékba zárni az embereket.

Azóta Zuckerbergék több mindennel próbálkoznak: háborút hirdettek a hiperkattintékony átverős címek ellen, a kamuhírnek minősített cikkek mellé meg automatikusan hozzárendelnek egy figyelmeztetést vagy cáfolatot, de tökéletes megoldás nincs. Ha szerkesztők ellenőrzik/ajánlják a híreket, elfogultsággal fogják vádolni őket, ahogy az a Trending szekció eredeti verziójával történt (az elnökválasztási kampányban a vádak szerint a demokraták felé húztak, a Facebook tagadott, de végül kirúgták a szerkesztőket), ha algoritmus, azt is emberek írják (egy újat most ráadásul részben Soros finanszíroz, bármilyen lesz, a kritikákat nyilván előre el lehet képzelni), plusz egy csomó hülyeség átcsúszhat a rendszeren.

Az egy dolog, hogy a hír- és álhírtúltermelésben kapacitás sincs tartani a lépést: most napi 1-3 álhírhez adnak ki figyelmeztetést, ennél pedig jóval több, bő 1500 potenciális eset van. Alapvetőbb probléma: aki magára vállalja annak eldöntését, hogy mi az álhír és mi nem az, szükségszerűen belesodródik a szerkesztői szerepbe, most pedig, hogy minden oldal versengve kiált fake newst az ellentábor felé (sad!), döntését valahol mindenképpen politikailag motiváltnak fogják érezni. És akkor is, ha nem dönt: a gyanú szerint a Facebook azért nem aktivált egy korábbi álhírszűrő funkciót, mert a tesztjeik szerint azon túl sok jobboldali oldal akadt volna fent, ők meg nem akartak egy újabb balhét a republikánusokkal.

Ha korábban nem is ez volt a céljuk, a Facebook és társai egyre inkább belesodródnak a direkt tartalommenedzsmentbe. Ebben most a charlottesville-i összecsapások miatt értek el új szintre, amikor a közfelháborodásban a techszféra a Youtube-tól a Spotifyon át a Redditig nagyjából egyöntetűen úgy döntött, hogy nem tűri tovább a fehér felsőbbrendűségi és neonáci oldalakat. Az emberiség normális részének nem a konkrét oldalak sötét webre száműzése fáj, és persze olyanok is sokan vannak, akik szerint ennek már rég meg kellett volna történnie, de látni kell, hogy ezzel most néhány magánvállalat dönti el, hogy mi a tolerálható vélemény, és mi az, aminek nincs joga jelen lenni az interneten.

És a határ képlékeny, a kritériumok sokszor nem nyilvánosak, a döntések pedig túl gyakran problematikusak.

Ma rosszkedvűen ébredtem, és eldöntöttem, hogy kirúgom őket az internetről

írta céges körlevelében a Cloudflare vezérigazgatója arról, miért határozott úgy, hogy ők sem szolgáltatnak tovább a Daily Stormer nevű neonáci oldalnak. Fő indoka az volt, hogy ezek „igazi seggfejek”. Ezzel lehet, hogy kevesen vitatkoznának, de Matthew Prince a döntése ellenére úgy érzi, hogy az ilyesmiről ideális esetben nem neki kellene ítéletet hoznia. Ez, ha valóban jogsértő tartalomról van szó, a hatóságok feladata lenne, nem pedig néhány vállalati vezető jogköre – mondja.

Zuckerberg belenyúl

A vietnami háború ikonikus fotójának cenzúrázása, majd visszatétele csak egy a rengeteg olyan eset közül, amikor a Facebook a nyilvános kritikák hatására visszakozik, de a pontos kritériumokat, hogy mit minősítenek, továbbra sem hozzák nyilvánosságra. Horogkereszt mehet, Pepe, a béka nem. Egy dokumentum szerint a „mocskos menekültek” még elmegy, a „mocsok menekült” már nem, mert az utóbbi dehumanizál. Konkrét erőszakra nem szabad felszólítani, és koncentrációs táborba sem lehet virtuálisan küldeni senkit – kivéve a nácikat, „mert ők úgyis egy gyűlöletcsoport”.

A konkrét moderálási elvek nem nyilvánosak, a példák kiszivárgott dokumentumokból származnak, de az talán látszik, hogy sokszor legalábbis vitatható határvonalakról van szó. A moderátorok munkáját heti rendszerességgel ellenőrzik, ha kell, finomítják, de nekik általában néhány másodperc alatt kell dönteniük, amiben rengeteg hibalehetőség van. Közben egy csomó szituációfüggő, konkrét eset van olyan kis különbségekkel, amelyek végső soron meghatározzák a jelentést – a liberális Wired például azt sérelmezte, hogy gyűlöletbeszéd címén blokkolták azoknak a melegeknek a bejegyzéseit is, akik magukat nevezték „buzinak”.

2014-04-04T190328Z 1109980646 TM4EA4415SD01 RTRMADP 3 INTERNET-P

Ha gyűlöletbeszédről vagy más sértő tartalmakról van szó, a Facebook az amerikai törvényeknél általában szigorúbb, az európaiaknál pedig megengedőbb, de nagyon sok az egyedi döntés. Arról, hogy Trump minden muszlim bevándorlót kitiltó szövegét végül nem törölték, maga Zuckerberg döntött – mivel, attól függetlenül, hogy konkrétan mit gondolunk róla, egy elnök politikailag lényeges kijelentéséről van szó, nem kérdés, hogy jó döntést hozott, az azonban, hogy ehhez személyes beavatkozásra volt szükség, önmagában is komoly problémákat mutat.

Amerikában a közösségi oldalak jogilag nem felelősek a náluk megjelenő tartalomért, Európában azonban más a helyzet: a Facebook a Twitterrel, a Microsofttal és a Youtube-bal együtt 2015-ben aláírta, hogy követi az EU gyűlöletbeszéd elleni kódexét, és 24 órán belül eltávolítja az azt sértő tartalmakat. Erre egy vitatott új német törvény (brutális, 50 millió eurós bírsággal fenyegetve) már kötelezi is őket, ez az álhírek eltávolítására is vonatkozik.

Ezzel is összefügg, hogy a Facebook idén májusban közel megduplázta a tartalomellenőrző állományát. Ők most 7500-an vannak, ezzel valószínűleg a Facebooké a történelem legnagyobb cenzorserege. A törölt posztokhoz a felhasználóknak nem adnak indoklást, nem mondják meg, hogy pontosan milyen szabályt sértettek meg, fellebbezésnek általában nincs helye.

Ez egy normális méretű magánvállalatnál akár rendben is lehetne, de a Facebook más kategóriában játszik. Közel 2 milliárd havi aktív felhasználóval, a legtöbb országban a legnagyobb hírplatformként olyan médiasúllyal rendelkezik, mint korábban soha senki. Bár a Google, az Amazon, a Facebook és a Twitter közös lobbiszervezete, az Internet Association azt hangsúlyozza, hogy  a verseny csak egy klikkre van”, a kívülállóknak elég egyértelmű, hogy ezek a cégek a saját üzletágukban egyaránt kvázi monopolhelyzetben vannak. Akit a Facebookról, a Google keresési találatai közül, a Youtube-ról, a Twitterről törölnek, ma virtuálisan árnyéklétre kényszerül.

Néhány vállalat dönt a globális diskurzus szabályairól

Az alapprobléma nem egyszerűen az, hogy a Szilícium-völgy urai rendelkeznek valamilyen jellegzetes politikai meggyőződéssel (ez így volt akkor is, amikor a közeg még sokkal inkább az ellenkultúrákba volt beágyazva, meg amikor a mainál jóval inkább libertariánus utópiákat nyomtak), hanem hogy közben az egész szféra átalakult, globális méretűvé vált, és néhány nagy iparági szereplő monopolpozícióra tett szert.

Azzal, hogy az egyébként mindenben balra húzó technológiai elit, mint a stanfordos kutatás mutatja, minden, az ő szférájukat érintő állami beavatkozás ellen van, ezt a monopolisztikus struktúrát is megtartaná. Pedig a techcégek szabályozásának kérdése erősen benne van az amerikai politikában: a Demokrata Párt az elmúlt négy évben központi témává emelte a trösztök elleni fellépést, és bár most Trump alatt Mick Mulvaney költségvetési igazgató vív keresztes háborút a minimális államért, a republikánusoknál is vannak más irányú mozgások: a Facebook és a Google kvázi közszolgáltatási funkciója miatt a szektor újraszabályozását maga az alt-right-guru (most éppen kényszerűen kirúgott, a forradalom gyászol) Steve Bannon dobta be – új jelenség, hogy a jobboldalon is pengenek monopóliumellenes húrok.

Nála ez nyilván összefügg a liberális (itt éppen a szilícium-völgyi) elit utálatával, de a nagy techtrösztök nemcsak a jobboldaliakra jelentenek veszélyt, hanem azokra is, akik a neonácikat és az alt-rigthtot utálva most örülnek annak, hogy a Facebook és a többi nagy egyre inkább feladja a korábbi „tartalomsemleges platform” álláspontját. A monopolisztikus viszonyok nemcsak innovációs szempontból meg a minőség és ár miatt nem előnyösek, de a vélemények szabad megjelenítését is veszélyesen korlátozhatják – most az állam vagy a hírfogyasztók helyett néhány nagyvállalat dönti el, hogy mi az, ami belefér, és mi az, ami nem, ez pedig egyesek szerint hosszú távon az álhíreknél is nagyobb veszély lehet.