100 órája szenvedek az űrben, de hiába

Öt évvel ezelőtt nagyon úgy tűnt, hogy az EA és a Bioware a maga részéről lezártnak tekinti a Mass Effectet, és úgy fejezték be a trilógiát, hogy a csalódott rajongók se akarjanak már folytatást. Azonban a játékipar egyik legértékesebb sci-fi termékéről beszélünk, aminek olyan komoly rajongói bázisa van, hogy az elbaltázott finálé ellenére is elkezdtek dolgozni a folytatáson. Ez lett végül a Mass Effect: Andromeda, egy hatalmas akciójáték, ami ugyanabban a betegségben szenved, mint a legtöbb nagy költségvetésű szerepjáték az elmúlt évekből.

Az első Mass Effect 2007-ben jelent meg a Bioware fejlesztésében, akik a látványos szerepjátékok terén az egyik legmenőbb csapatnak számítanak, és olyan játékokat köszönhetett nekik az emberiség, mint a Baldur's Gate, a Star Wars: Knights of the Old Republic, a Neverwinter Nights vagy a Jade Empire. Ezt a szép sort követte a Mass Effect, ami a külső nézetes akció RPG műfaját kivitte az űrbe. A mindenféle telefonos kiegészítőket leszámítva három Mass Effect készült összesen, de a franchise sikerét az is jól jelzi, hogy rengeteg könyv, képregény, sőt, még egy egész estés anime is készült belőle. Pedig a koncepció mindössze annyi, hogy az emberiség a legújabb fajként bekerült a galaktikus közösségbe, és egy Shepard nevű fickón/nőn keresztül végigkövethetjük, ahogy ennek az egész közösségnek a léte veszélybe kerül.

Ugyan a trilógiának megvoltak a maga hibái, abban viszonylag nagy az egyetértés, hogy a botrányos lezárástól és az út közben az Electronic Arts alá került Bioware nagyon necces üzleti megoldásaitól eltekintve a Mass Effect-trilógia egy igazi klasszikus, amit tényleg érdemes még akár ma is elővenni. Ilyen háttérrel bizony óriási kockázat bármit is kezdeni a branddel, de mégis megpróbálták.

Egy messzi, messzi galaxisnál is messzebb

Az Andromeda 600 évvel játszódik az eredeti trilógia második része után. A galaktikus tanács négy fő faja (ember, aszári, turián, szalarián) egy-egy űrbéli Noé bárkájával elindulnak benépesíteni egy nemrég felfedezett csillagrendszert, ami csak úgy dúskál a kolonizálásra alkalmas bolygókban. Azonban a Heleus csillagrendszer 600 évnyire van a Tejúttól, vagyis az új telepesek az úttal egyben azt is vállalják, hogy teljesen új életet kezdenek. És ezzel a Mass Effect is nyomott egy soft rebootot, hogy az előző trilógiát alig-alig érintve ismét elölről kezdjenek mindent.

Az eredeti trilógiában volt kisebb játékmechanikai változtatások, de nagyjából ugyanarra a rendszerre épült:

• te vagy a hős, aki idegen bolygókon, városokban, űrbázisokon mindenféle emberrel és lénnyel beszélgetve próbálsz segíteni a galaxison, legyen szó egy idegen faj megállításáról, vagy csak egy üveg pia beszerzéséről a hajód szakácsának;
• a hajóddal különböző bolygórendszerek között utazgatva fedezhetsz fel új területeket, küldetéseket, ásványkincseket vagy fontos infókat;
• ezekre a bolygókra leszállhatsz (Mass Effect 1), vagy bányászhatod (Mass Effect 2);
• a missziók nagy része azzal telik, hogy te és a legénységed két tagja fedezékből fedezékbe menekülve lövöldöztök az ellenségre, illetve az időt megállítva parancsokat is oszthatsz nekik;
• több küldetés vagy feladat többféleképpen befejezhető, a döntéseidnek súlya, és nem mindegy, hogy milyen hangnemben beszélsz másokkal, hogyan döntesz egy-egy fontosabb pillanatban;
• a döntések mellett ott volt a renegade/paragon opció, ami plusz lehetőségeket adott ahhoz, hogy a karaktered könyörtelen badass, vagy megfeddhetetlen űrszent lehessen;
• közben fejlesztheted a karaktered és társaid képességeit, illetve fegyvereket is adhatsz;
• és volt multiplayer (Mass Effect 3).

Az Andromeda ezt az akció-RPG hibridet fogta, lekerekítette benne a szerepjátékos részt, és rendesen teletömte tesztoszteronnal az akciót. Az alapok itt is ugyanazok, mint amit előbb felsoroltunk, de azért elég komoly változtatásokat hoztak alapszinten. Mint a Dragon Age: Inquisition esetében, itt is kisebb nyílt világokban mászkálhatunk a Nomad nevű gépkocsinkkal, és ezek a térképek sokszor akkorák, mint egy-egy GTA-játék. Innentől pedig a modern RPG-k rendszerét követik, vagyis a térkép tele van mindenféle jelzőkkel, ahol érdekes karakterekkel, kincsekkel és missziókkal lehet találkozni, miközben haladunk előre a sztorival. A gond csak az, hogy a fő történetszál mellett

Meglehetősen béna dolog azon sírni, hogy itt egy játék, amibe beleöltem 100 órát, és még csak alig tartok a felénél, de pont ez a Mass Effect: Andromeda egyik legnagyobb hibája, ami miatt joggal kap a megjelenése óta iszonyatosan kemény kritikákat.

Fallout: Nincs Vigasz

Maradjunk annyiban, hogy betegen durván imádom a Mass Effect világát. Az eredeti trilógiát jó hatszor vittem végig, elolvastam minden regényt, képregényt, játszottam borzalmas telefonos spinoffokkal, és még az egész tisztességes animét is láttam. Mondhatni, olyan nekem a Mass Effect világa, mint másoknak a Star Wars vagy a Star Trek. Éppen ezért vagyok képtelen elvonatkoztatni attól, hogy a Mass Effect ugyanabba a hibába esett, mint a legutóbbi Fallout. Az írás színvonalának csökkenéséért cserébe látványosabb, jobb, erősebb akciót kapunk. Ahogy a Falloutban redukálódtak a párbeszéddel kapcsolatos lehetőségek, és lettek egyre marginálisabbak a döntéseink, úgy az Andromedában is eltűnt a paragon/renegade opció, a válaszlehetőségek sokszor ugyanazok, vagy éppen az ellentétei annak, amit mi mondani akarunk, és pár kivételtől eltekintve alig érezni, hogy súlya lenne a döntéseinknek. Persze mindezt úgy mondom, hogy 100 óra után 50 százaléknál tartok.

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy a handabandával szemben a Bioware nem azért vette ki a szerepjáték részhez igenis sokat adó paragon/renegade rendszert, mert mélyebb dialóguslehetőségeket találtak ki, hanem szimplán elfogyott az idejük, és utólag megmagyarázták valamivel. Az egyszerűen nonszensz, hogy a beszélgetéseink túlnyomó részénél mindig két opció közül választhatunk, és csak ritkán négy közül. Az sem tiszta eddig, hogy bármit is számít-e, hogy én állandóan kedves vagyok mindenkivel, vagy az, hogy csak a száraz tények érdekelnek. Kinyírták a párbeszédek súlyát, ami úgy sokkal szomorúbb, hogy közben maguk a dialógusok, a karakterek és az egész írói rész nevetségesen gyermeteg, inkoherens és borzalmasan szinkronizált. Értem én, hogy egy fiatal, zöldfülű hőst alakítunk, és ezért mindenki úgy beszél, mintha az Éhezők viadalában lenne, de ennyire alibi, gyatra, átgondolatlan, összefüggéstelen történetvezetést nagyon rég láttam AAA-s videojátékban.

Ez a dialógusok mellett leginkább ott mutatkozik meg, hogy a készítők nem mertek nagyot lépni. Egy új csillagrendszer azt jelenti, hogy új lényekkel találkozhatunk a régiek mellett, ehhez képest a két új faj (kett és angara) ugyanúgy két lábon járó, emberszerű valamik, akikkel a találkozásunk után másfél perccel folyékonyan beszéljük az angolt. Csak úgy, mindenféle magyarázat nélkül. És miközben az egész kolonizáló közösség arról beszél, hogy megvolt az első diplomatikus kapcsolatfelvétel egy új fajjal, órákkal később kiderül, hogy egyes bolygókon már hónapok óta együtt élnek emberek, kroganek és angarák, csak mi valamiért úgy teszünk, mintha ez nem lenne. 

Egyszerűen hiányzik az immerzió, hogy tényleg ennek az új világnak a részeként mászkáljak jobbra-balra, és ne csak egy csúnya fejű, rossz humorú, mindenki által csicskáztatott random főhős legyek, aki ténylegesen most teszi meg azokat az első lépéseket, amiket az emberiség megtett a Mass Effect 1 előtt nem sokkal.

Még mindig a Falloutnál maradva, bizony az Andromedával is az a helyzet, hogy ezt a játékot ideje korán hozták ki. Oké, a Fallout 4 százszor jobb állapotban volt, mint a Mass Effect: Andromeda, de itt sem ok nélkül röhög a fél internet a szánalmas arcanimációkon, buta íráson és kabaréba illő bugokon, glitcheken. Én még ilyet egy AAA-játéknál nem láttam, hogy minden, de tényleg minden pillanatban valami gond legyen. A fejünkbe épített robot megszakítja mások párbeszédeit, beszélgetés közben megesznek az űrbogarak és mi nem tudjuk megszakítani a társalgást, minden sarkon sziklatömbbe ragadt ragadozók nyüszítenek, mert nem tudnak támadni, de ezek még esküszöm a viccesebb problémák. A gond az, hogy rengeteg olyan problémával találkoztam, ami nem egyszer újratöltést vagy konkrét gép-újraindítást igényelt. Pont a cikk befejezése előtt konkrétan úgy lefagyott a játék, hogy újraindítás után a mentés is elszállt, így elvesztettem jó másfél órát.

Mindez kiküszöbölhető lett volna, ha lehetne bárhol, bármikor menteni, de nem lehet, és azt sem tudom pontosan megmondani, hogy mikor miért nem. Például egy településen van olyan, hogy egymástól nagyjából 5 virtuális méterre lehet, majd nem lehet menteni. Nem értem az egészet. Ja, és mindezt a nagy dirrel-durral bejelentett patch után. Teljes joggal írta le az egyébként nem a vitriolos tolláról ismert Polygon, hogy 60 dollárért, jó 20 ezer forintért az ember egy early access játékot kapott az Andromedával, amivel a kisebb játékfejlesztők világában semmi gond nincs (és ott az ár is kisebb), de ez az átkozott EA és a Bioware, nem pedig egy indie stúdió négy emberrel.

Fél életemet egy lakható bolygóért

Teljesen jogosan merül fel az a kérdés, hogy ha ennyire botrányos állapotban jelent meg az Andromeda, akkor hogy a fenébe lehet az, hogy beleöltem 100 órát, és még többet akarok játszani. A válasz egyáltalán nem egyszerű, de valahol mélyen igenis egy nagyon jó játék lapul. A bázisunkként szolgáló Tempest űrhajó csodálatos, a kapitányi hídról látni azt a bolygót, ahol éppen parkolunk. A legénységünk kommunikál egymással, mászkálnak, és sokkal élettel telibb, mint az előző trilógiában. A Nomad meglepően jól kezelhető jármű, és néha tényleg fantasztikus látvány térül elénk, ahogy haladunk a nagy semmi közepén egy ismeretlen bolygón. Egy-egy bolygó gyönyörűen néz ki, máskor meg azon esik le az állam, hogy milyen ötletesen vannak elbújtatva különböző kis települések a térképen. A velünk tartó legénység majdnem mind a hat tagját 100 óra után megszerettem, és konkrétan a legjobb küldetések azok, amikor nekik kell segíteni valami privát probléma megoldásában, és mondjuk egy szétrobbant bolygó romjain kell egyensúlyozni a járgányunkkal, vagy felszökni egy kalózhajóra és kideríteni, ki rabolja el az embereket.

Még percekig lehetne sorolni, hogy mennyire fantasztikus érzés az első idegen földalatti bunkert felfedezni, véletlenül belebotlani egy lezuhant űrhajóba, vagy csak süvíteni a Nomáddal egy olyan bolygón, ahol a háttérben felbukkan egy több emelet magas robotféreg, ami ki-be ugrál a homokból. Az új települések tele vannak látnivalóval, és ugyan nem rendesen benépesíteni okos NPC-kel, azért sokszor magától is megáll az ember, és gyönyörködik az idegen tájban.

De még ez is kevés kevés lenne, ha nem működne ennyire faszán a harcrendszer. Itt óriási változtatásokat eszközöltek, kihagyták az időmegállítást és a társaink képességeinek használatát. Helyette csak azt mondhatjuk nekik, hogy kit vagy hova támadjanak, miközben mi amolyan űrruhás szuperrambóként gyakjuk a nem túl okos ellenfelet. Nincs már fedezékből fedezékbe rohanás (illetve van, ha akarjuk), hanem a hátunkra szerelt jetpacknek köszönhetően bármilyen irányba mozoghatunk és támadhatunk. Ez alapjaiban írja át az eddigi játékmenetet, és a kezdeti furcsaság és ellenérzés után bátran állítom, hogy ebben az Andromeda jelenleg az akciójátékok egyik legjobbja. Rengeteg képességet variálhatunk, saját kezűleg gyárthatunk és modifikálhatunk páncélt és fegyvert, és mindezektől függően találhatjuk ki, hogy hol milyen taktikát alkalmazunk. Én a játék eddigi első felében amolyan arcba mászó szemét voltam, aki messziről az ellenfél mellkasára teleportált, hogy aztán lecsapja, agyon lője shotgunnál, és azonnal ugorjon arrébb a következő célhoz. Azonban később rájöttem, hogy sokkal szórakoztatóbb egyenként leszedni messziről a - sokszor sajnos reakcióképtelen - gonoszokat, hogy aztán a maradék sereget akár a levegőben lebegve kapjam le egyenként. A katasztrofális menürendszert és a hülyén kitalált képességek közötti váltogatást leszámítva az Andromeda magasan a legeslegjobb külső nézetes shooter, amivel valaha játszottam. És igen, minden felháborító hibája, technikai problémája és jól érzékelhető félkészsége ellenére is imádom, mert igazán mélyen, több tucat óra után ugyanazt érzem, mint az eddigi trilógiáknál: még többet akarok megtudni erről a világról, a szereplőiről és arról, hogy mit rejt nekem még ez a galaxis.

Szomorú tanulság a modern játékiparból

A kedves szavak és a franchise-hoz fűződő szoros viszony ellenére nyugodtan ki lehet mondani, hogy a Mass Effect: Andromeda óriási csalódás. Látszik rajta, hogy kiadták egy kevésbé tapasztalt alstúdiónak, ahol jobban figyeltek arra, hogy lehető legtöbb fajú, nemű, korú, szexuális beállítottságú ezredik karakterrel is flörtölhessünk, mint arra, hogy mondjuk rendesen lehessen menteni. Szépen kitalálták, hogy a bolygók közötti utazgatás hogyan lehet lenyűgöző, de abba nem gondoltak bele, hogy a 70. alkalomtól ez már inkább fárasztó, mint hűha. Csúnya az animáció, a környezet néha gyönyörű, néha 10 évvel ezelőtt szintet mutat. Egyes karaktereket még egydimenziósnak sem lehet nevezni, másokkal viszont még órákig el tudnánk beszélgetni. Valahogy semmi sem tűnik olyannak, mint azt tervezték, ezért minden pillanat az Andromedában egy lutri, hogy a pofánkat rángatjuk a kellemetlen pillanatoktól, vagy ténylegesen leszakad az arcunk, amikor egy hatalmas gépszörnyet aprítunk folyamatosan fél órája, és végül az utolsó életünket bespájzolva sikeres gyilkoljuk le. Már ha egyáltalán elindul a küldetés, és nem kell visszatölteni 3 órát.

Nem beszéltünk a multiplayerről, de 2-3 óra játék után meguntam. Ugyanaz, mint a Mass Effect 3-ban, egy valamivel csillivillibb horde mode, telepakolva mikrotranzakcióval és olyan fejlődési tempóval, hogy ha ebbe ölök száz órát a single player helyett, akkor valószínűleg még mindig nem lenne pénzem venni egy rendes shotgunt, csak ha utalok a tényleges bankszámlámról. A multiplayer jópofa, de alig ad valamit a játékhoz. Arról nem is beszélve, hogy random összerak a rendszer nálad sokszor ezerszer jobb társakkal, ami neked nyilván jó, mert Messivel vagy Ronaldóval is jó egy csapatban focizni a grundon, de nekik annyira nem király, hogy kétpercenként újra kell téged éleszteni, mert gyengébb vagy, mint egy űrruha nélkül harcoló quarián.

Ez így kevés egy ennyire erős névtől. A Witcher 3 megmutatta, hogy igenis lehet úgy maratoni hosszúságú akció-szerepjátékot csinálni, hogy minden pillanata tartalmas, izgalmas legyen, akár a harcról, akár a párbeszédekről beszélünk. A Bioware-nek ráadásul volt ideje kitapasztalni, hogy mi nem működött a Dragon Age: Inquisition-ben, ehhez képest pont az írást, a dialógusokat, a szerepjáték érzését bontották le, hogy minden idegükkel az akció felturbózásán dolgozhassanak. Közben olyan alapvető dolgok nem sikerültek, mint a kezelhető menürendszer, normális mentések, vagy az, hogy ha életünkben először lép ember egy idegen bolygóra, akkor

Nem azt mondom, hogy több mint 100 óra játékidő nem ér meg 20 ezer forintot. Én azt mondom, hogy ez az egész így nem érdemel meg 20 ezer fotintot a vásárlóktól, mert azért fizetnek, hogy egy félkész játékot tesztelhessenek egy stúdiónak, ami aztán csigalassúsággal, mindenféle önkritika nélkül igyekszik javítani a hibákon. Ez megengedhetetlen, és borzalmasan rossz irányba viszi a modern játékfejlesztést, ezen belül is a nagy költségvetésű, AAA-s játékok műfaját. Persze ha valaki akkora Mass Effect-fan, mint én, az nyugodtan szarja la a kritikákat, mert a széteső arcmimika, állandó bugok és még ezer irritáló baromság egy idő után megszokássá válik, és utána lehet látni az egész univerzum igazi lelkét, ami egy egészen különleges élmény. Talán a folytatásnál végre rájönnek, hogy igenis a minőség sokkal fontosabb ebben a műfajban a mennyiségnél, de ha abból indulunk ki, hogy a jelek szerint elkezdtek dolgozni a Mass Effect elődjének tekinthető Knights of the Old Republic felélesztésén, akkor nem fűznék túl sok reményt ahhoz, hogy a franchise valaha visszatér oda, ahol még a legnagyobbak között emlegették.