A videojáték, ami befuttatott egy metálbandát
További Godmode cikkek
- Mindent megváltoztat egy új PlayStation-frissítés
- Mindent egy lapra tett fel az új Life Is Strange, de sokan inkább visszapörgetnék az idő kerekét
- ByeAlex extrém karrierváltásba kezdett, erre senki sem számított
- Ez a kisvárosi horror olyan sokkoló, mintha Stephen King agyából pattant volna ki
- Ennél jobb hírt nem is kaphattak volna a Harry Potter-rajongók
Instant nemzeti konzultációval szeretnénk tisztázni, hogy jó játék-e a Full Throttle Remastered.
Köszönjük, hogy interaktivitásával hozzájárult a közmegegyezéshez, most megpróbálom elmagyarázni, miért válaszolt helyesen.
A Lucasfilm Games-játékok közül mindig a Full Throttle a titkos kedvencem. Sosem volt akkora kultusza, mint a Monkey Islandnek vagy a Day of the Tentacle-nek, nem volt annyira szerteágazó és mély, mint a Grim Fandango, és a technikai színvonala is egyfajta átmenetet képzett a Disney-rajzfilm és a pixelgrafika között: még MS-DOS és VGA felbontás, de már CD-ROM, rajzfilmes animáció és teljes szinkron.
Mégis: ha valaki álmomból felébresztve kényszerítene, hogy kezdjem el felmondani a Full Throttle szövegeit... hát, először nyilván széttörném a fején az éjjeliszekrényen lévő 3,5 deciliteres IKEA vizespoharat, hanyatt fekvésből felrúgnám, a fejére dobnám a fiókos szekrényt, majd a hirtelen felindulásból végrehajtott jogos önvédelem után kihívnám a rendőrséget birtokháborítás és nyolc napon túl gyógyuló sérülések megalapozott gyanúja miatt; de akkor is emlékeznék rá, hogy whenever I smell asphalt, I think of Maureen.
Tudom, ez nem érv, hogy emlékezetes, a kisdobosok hat pontjából is emlékszem háromra, de a szocializmus attól még hülyeség. Én is tudom, hogy a Full Throttle nagyobb kedvencem volt, mint amennyire jó játék, de nekem egy igazi kis sleeper hit volt, egy csiszolatlan gyémánt. Egyszerre technikai szárnypróbálgatás, félelmetes profizmus és ösztönös kísérletezgetés azokból az időkből, amikor nyugodtan lehetett mainstream játékokban kreatívnak lenni. Pedig kalandjátéknak nem túl izmos. A feladványok egyszerűek, legfeljebb néhány tárgy lehet nálunk, és a rutintalan játékos is eljut a stáblistáig egy laza hétvége alatt. A profiknak néhány óra elég a boldoguláshoz.
De az a néhány óra milyen lesz, te jó isten.
Pontosabban: milyen volt.
Tim Schafer, a játékipar egyik legviccesebb figurája – akinek tényleg van érzéke a verbális és a képi humorhoz egyaránt (mindkettő fekete) – a Full Throttle-be minden szövegírói leleményét és metálrajongását beletette, és megkapta hozzá az akkori csúcstechnológiát. Ebből keltette életre a fiktív közeljövő mocskos, kőkemény, szelídmotoros-vadnyugatos világát, ahol egy motoros banda, a Polecats vezetőjét, Bent alakítjuk.
Kaminonosok és motorosok, halhatatlan aranyköpések, kemény csávók és kemény csajok – mint az Alkonyattól pirkadatig, csak vámpírok nélkül. Mint a Mad Max, de Rejtő Jenő humorával. Mint egy alacsony felbontású Disney-film, de a kalandjátékokhoz tervezett SCUMM motorral meghajtva, ami annyi mindent kiszolgált a Maniac Mansiontől a Curse of Monkey Islandig. Ez csak a kilencvenes évek végén ment ki a divatból, és csak azért, hogy most újra visszajöjjön.
Csupa nehezen elavuló komponens. Vajon örülnének a rajongók egy felturbózott újrakiadásnak? – költői kérdezhették a jogtulajdonosok. Mit szólnának ehhez:
(Shut up and take my money, gondoltam nem reprezentatívan, mert én speciel egy Nexus tabletre is felhekkeltem a DOSBoxot, hogy végigjátsszam a Full Throttle-t, EGÉR NÉLKÜL BAZMEG, de hát kinek ne érne meg 15 dollárt, hogy ne kelljen virtuális hangkártyák IRQ beállításával szívnia, hanem gombnyomásra játszhasson az egyik legjobb Tim Schafer-játékkal, amiben Mark Hamill élete egyik legjobb szinkronját hozza?)
Tény: kalandjátéknak a Day of the Tentacle sokkal jobb, még mindig, sőt, most jobb csak igazán. De a Day of the Tentacle-ben nem szóltak Gone Jackals-számok. Ennek a játéknak ők voltak a legnagyobb nyertesei: a játék filmzenéjéből, a Bone to Pick albumból több százezret adtak el.
Az eddig felsorolt elévülhetetlen dolgok még mindig működnek a Full Throttle-ben. Az már az én bajom, hogy a Remastered irányítást választva automatikusan nyomva tartottam a bal egérgombot, hogy előjöjjön az akciómenü – ahogy azt 1995-ben kellett. Mostanra már nem kell, de a játék olyan rövid, hogy a végéig sem tudtam megszokni. És igen, annak idején nagy szám volt, hogy a motorozós szakaszoknál a program viszonylag folyamatos mozgóképként töltötte be a háttereket a cd-ről, de az összhatás ma úgy néz ki, mint valami béna vetítés. A végigjátszással megnyitható zenék, a fejlesztői kommentár és az ehhez hasonló apróságok, amikkel az ilyen szerzői kiadásokat kitömik, egy rajongónak igazi csemegék, a többiek valószínűleg leszarják, de a többiek – ahogy egy Louis Pergaud-regényhős vagy Őze Lajos mondaná – le vannak szarva.
Visszatekintve a Full Throttle inkább a CD-ROM technológia és a kalandjátékok házasításának korai, igen jól sikerült hibridje, nem egy játékmechanikailag megkerülhetetlen alkotás. Azt már az első megjelenés idején is felrótták neki, hogy a játék point & click része kimondottan gyenge, a sztori rövid, és nincs miért újrajátszani – de imádták a megvalósítást, a humort, a változatos ötleteket és Tim Schafer zsenijét. A megvalósítás mai szemmel inkább közepes, a humora még mindig frenetikus, az 1995-ös változatossága 2017-ben inkább különcködésnek hat; mégis, hiába ismerem el hideg fejű kritikusként, hogy nulla az újrajátszási értéke, álmomból felébresztve se tudnám megszámolni, hogy hányszor játszottam újra a Full Throttle-t, és hányszor fogom végigjátszani az új kiadást is.
Rovataink a Facebookon