Úgy mészároltam az ókori Görögországban, mint egy kisgyerek

Pénteken jelent meg az év egyik legjobban várt játéka, az ókori Görögországban játszódó Assassin's Creed: Odyssey. Ez sorrendben a 11. játék abban a 11 éves sorozatban, ami arról szól, hogy különleges képességű harcosokkal járunk be egyre nagyobb területeket és városokat a történelem különböző korszakaiban. Ennyi idő alatt rengeteget finomodott a játékmenet, de ha belenézünk a 2007-es első játékba, akkor rájövünk, hogy az a játék még ma is elmenne egy közepes szórakozásnak, és olyan sok minden nem változott azóta. Pedig orrba-szájba jöttek az új játékok, kiegészítők és ígéretek.

De annak ellenére, hogy a legújabb játék zöme meg nagyon nagy részben a tavalyi, közepesen jó egyiptomi Originsre épül, 

Örökkön göröggé

Az új folytatás legnagyobb erőssége az, ahogy a minket körülölelő környezetet, a történetet, a meghatározó témákat, az egész időszakot – azaz a lore-t – kiválasztották. Az ókori Görögországban vagyunk, a Krisztus előtti V. században, Athén és Spárta háborúskodásának az idején. A peloponnészoszi háború pedig rengeteg, viszonylag hihető lehetőséget ad nekünk, mint főszereplő zsoldosnak, hogy egy zűrös időszakban milliónyi küldetést vállaljunk el, vegyünk részt csatákban. Érezni lehet, hogy egyszerre vagyunk a játékot befolyásoló szereplők és apró kavicsok a hadigépezetben. De mindez nem lenne elég, ha nem lenne ott maga Görögország, mert az valami gyönyörű.

Megvan az az érzés, amikor az előre megírt kalandjátékok során eljutunk egy sziklához, és látunk végre valami csodás panorámát? Na, itt ez történik negyedóránként, ráadásul magunktól járhatjuk be a területet. Ez a terület pedig nemcsak hatalmas, hanem gyönyörű és elképesztően változatos. Nyilván egy sűrített Görögországot kapunk, de fantasztikus, ahogy váltják egymást a városok, erdők, hatalmas sziklák, a barlangok, az elsüllyedt kincsek és a lakatlan szigetek.

Amerikai gémerként nem tudom, hogy milyen érzés lehet a harmadik, Amerikában játszódó rész óta várni egy újabb USA-fókuszú részt, de az európai játékosok  az ókori Görögországban  biztosan lubickolhatnak. Folyamatosan ismerős karakterekkel, mítoszokkal, legendás lényekkel, és még egyben lévő épületekkel találkozhatunk, amikről másfél évig tanítottak a gimnáziumban (igen, nálunk ez tényleg sikerült). Hatalmas területeket barangolhatunk és lovagolhatunk be, de bármikor foghatjuk magunkat, felpattanhatunk a hajónkra és elmehetünk az Égei-tenger legtávolabbi szigetére.

Az már más kérdés, hogy sok értelme az elején nem lesz, mert az ott található nehéz küldetésekben pillanatok alatt lekaszabolnak minket, de önmagában csak az, hogy bejárjuk-beússzuk-behajózzuk a játékot, óriási élmény. De ehhez még kapunk egy szerethető főhőst is.

Girl power

Az Odyssey legnagyobb újítása, hogy döntéseket kell hoznunk a játék során, amiknek rövid- vagy hosszútávú hatásai lesznek. Már a legelején is választanunk kell egy testvérpár tagjai közül, hogy kivel akarunk játszani: a férfi Alexiosszal vagy a nő Kassandrával. Én Kassandrát választottam, mert mégiscsak 2018 van, amikor elkél egy egy erős női karakter, meg azért is, mert jól néz ki. Kassandra egy szerethető karakter, aki kellően cinikus, de odaadó is tud lenni, és a figuráját mi magunk is alakíthatjuk.

Ugyan ez már régóta létezik más szerepjátékokban, de az Assassin's Creedben most jött el először az, hogy a beszélgetést mi magunk irányítjuk. Mi döntjük el, hogy jóban akarunk-e lenni valakivel vagy sem, hogy mennyi információra van szükségünk egy témáról, mire vagyunk kíváncsiak, elengedünk-e valakit vagy inkább megküzdünk vele – ezeknek sokszor csak kozmetikai jellege van és végeredményben ugyanoda fut ki a dolog, de miután a főhősünk a mi lelkiállapotunknak megfelelően alakítja a beszélgetéseket, sokkal közelebb érezzük magunkhoz, önazonosabbnak. Amikor viszont nem csak kozmetikai jellege van a dolognak, ott valódi döntéseket hozhatunk, amiknek valódi következményei lesznek a játékra, a történetre – és most ezekből egy poént sem szeretnék ellőni.

Néha meg csak egészen szórakoztató következménye lesz, az egyik kikerülhetetlen eleme pedig az ókori Görögország szabados szexualitása: eleinte hatalmas sikernek könyveltem el, hogy hosszas győzködés után sikerült ágyba vinnem egy lányt Kassandrával, de az utunk során jó pár emberrel lefekhetünk. Akit persze zavar két CGI-ponthalmaz csókolózása, az választhatja azt is, hogy nem gabalyodik bele leszbikus kapcsolatokba, de azért nem kell félni nagy dolgoktól: az érintés és a csók a maximum, ameddig a játék elmerészkedik, miközben az, hogy egy piacnyi civil fején döfünk át véres lándzsákat, az abszolút belefér.

De akár Alexios, akár Kassandra visszük végig, a sztori nagy vonalakban meg fog egyezni –miközben mindketten fontos szereplők lesznek a másik történetszálában. De ettől még érdemes újra végigvinni, akár azután is, ha a benne lévő minimum százórányi lehetőséget kivégeztük, mert az új döntéseinkkel egy félig-meddig új mesét kapunk. Például miután egyikükkel sokaknak segítettünk, másokat pedig megkíméltünk, a másikkal már sokkal önzőbb és kegyetlenebb módon játszhatunk, és így korábban kiírjuk a történetből a számunkra nem szimpatikus szereplőket.

Na meg azért is újra végigjátszhatjuk, hogy egy teljesen máshogy küzdő karaktert építsünk fel magunknak.

Dolgozz, hélóta, mert jönnek a spártaiak!

A sztori szerint spártai leszármazottak vagyunk, akiket gyerekkoruktól harcra neveltek, de bizonyos okok miatt egy távoli szigetre vetődtünk. Persze ott még ügyesebbek és erősebbek lettünk, ezért a játékot eleve egy erős harcosként kezdjük – mármint a sziget lakóihoz viszonyítva. De az egyes szintű játékosunktól hosszú lesz az út a maximális, 50. szintig, főleg úgy, hogy egy két szinttel erősebb ellenféllel már komoly gondjaink lesznek. Viszont azt, hogy hogyan és miben akarunk fejlődni, rengeteg módon befolyásolhatjuk.

Az Odyssey egy valódi szerepjáték, amiben úgy is fejlődhetünk, hogy vadkanokat ölünk az erdőben, vagy úgy, hogy jobb felszerelést vásárolunk, hatalmas csatákban veszünk részt, kifosztjuk a bűnözők barlangjait, ellenséges hajókat foglalunk el – mindezt ráadásul a mellék- és főküldetések mellett. Az új fegyvereinket, páncéljainkat is különböző módokon fejleszthetjük, a saját karakterünket pedig három fő csapásirányon:

• lehetünk a távoli hadviselés mesterei a felturbózott íjunkkal,
• a csendes torokelvágás képviselői a bérgyilkosképességek növelésével,
• vagy a spártai múltunkat megidéző nagy harcosok különböző mészárosmozgásokkal.

Ezeket persze párhuzamosan is fejleszthetjük, vagy bármilyen, nekünk tetsző konstellációba újrarendezhetjük, de azért a harcos képességeinket valójában soha nem hanyagolhatjuk el. Szóval ugyan variálhatjuk, hogy milyen csalafinta módokon akarunk lopni, osonni és megtéveszteni, a vége úgyis mindig az lesz, hogy egy csomó ellenfelet csak a legerősebb harci kombókkal tudunk elintézni, egy kétszáz fős csatában elég nehéz lopakodni meg a mérgezett nyilainkkal pontosan célozni.

Ja igen, az Odysseyben vannak kétszáz fős csaták, és azok nagyon jól néznek ki.

Ezen kívül a játék nagy újítása még az Exploration mode, ami jóval kevesebb segítséget ad a játékosnak. Ez választható, és ha szeretnénk, ugyanúgy megkapjuk a folyamatos iránymutatást, de új móddal valóban van értelme a kérdezősködésnek, a nyomozásnak, keresgélésnek – szóval segít abban, hogy ne csak egy kipipálandó listát kapjunk kézhez, hanem valóban úgy érezzük, hogy megdolgoztunk a feladat véghezviteléért.

De mi az, ami nem tetszett?

Például az, hogy hiába vannak tök jó nagy csaták, ha azok egy idő után ismétlődővé válnak. Szuper, hogy a Párizsban játszódó Unityvel kiléptünk a „blokkolok, szúrok, és halomra ölök húsz ellenséges katonát” harcrendszerből, ami az Originsben ráadásul újra is lett írva, de attól még egy idő után a folyamatosan megszerzett szuperképességek sem teszik olyan izgalmassá a harcot, mint mondjuk a Shadow of Warban volt. Ráadásul amíg ha egyszerre két erősebb katona vagy zsoldos támad ránk, akkor azokat valóban nehezebbnek, de legyőzhetőnek érezzük, aközben egy-egy főellenség aránytalanul nehéz lett.

Az is furán hat a végtelenül aprólékosan kidolgozott játékban, amikor egészen zavaró bugokkal találkozunk: például beakad valahova az egyik ellenfél, tőlünk száz méterre sodródó figurákkal beszélgetünk küldetés közben, vagy csak simán kilóg egy halott katona feje a hajónk oldalából, mint a lenti képen.

A legmegfejthetetlenebb pedig még mindig a az elhihetőség. Oké, olyan különleges képességű harcosok vagyunk, akik macskaként másznak fel mindenre, és hatalmas zuhanásokat képesek túlélni, de amikor teljes páncélzatban, ötven méterrel a vízfelszín alatt két cápát próbálunk lekardozni egy perce, az már egy icipicit túlzás. Ahhoz képest még főleg, hogy amikor meg elfogynak a nyilaink, akkor az összegyűjtögetett fánkból kell újakat faragnunk magunknak.

ami egy komolyabb szerepjátékost, egy kíváncsi gyereket és egy játszani szerető felnőttet is nagyon hosszú ideig képes szórakoztatni. Az év játékai közt is ott a helye, ahogy a sorozat legszerethetőbb részei közt. Valószínűleg nem véletlen, hogy a gyerekkorunk legismertebb történeteiből lettek a legjobb Assassin's Creedek a reneszánsz Olaszországgal, a kalózokkal és az ókori Görögországgal, mert pont azt a felfedezést és szöszmötölést élhetjük újra benne, amit a legjobb gyerekkori játékainkkal. Az Odysseyvel egy olyan illúziót kaptunk, amin még végigrohanni is hatalmas élvezet, de a legjobb, ha elmerülünk benne.