Ellopták a nőt, kitört az univerzális balhé

Mert hisz Zeusz küszöbén két hordó áll, tele rosszal

duzzad az egyik, a másikban van a jó, amit ő ad.

Van, kinek összevegyítve ad onnan a mennyköves isten,

akkor az egyszer a rosszba kerül, másszor meg a jóba;

s van, kinek ő csak gyászosat oszt, szidalomra jelöl ki:

s ezt nyomorult éhség hajszolja az isteni földön,

istenek és a halandók nem becsülik, csavarog csak.

 – mondja Akhilleusz az Íliász huszonnegyedik énekében Priamosznak, amikor Trója agg királya a hős görög által megölt fia, Hektór holttestéért könyörög.

De a fenti sorokkal igazából egy csomó más dolgot is le lehet írni. Többek közt például a Total War-szériát is, ahol részről részre eléggé változó, hogy mennyi jó, és mennyi rossz jut rájuk Zeusz hordóiból.

A hasonlatot persze nem a hecc kedvéért szedtük elő, a sorozat legújabb játéka, a Total War Saga: Troy esetében hatványozott jelentőséggel bír. A játék éppen az Íliász által is taglalt trójai háborúra fókuszál, így mind Priamosz, mind Akhilleusz feltűnnek benne, Homérosz híres eposzával ellentétben azonban itt a végső leszámolás előzményei nagyjából ugyanolyan fontosak, mint maga Trója ostroma. A végeredmény meglepően hangulatos, és szórakoztató, de ha valaki nem rajong kifejezetten a trójai háborúért, vagy az ókori Görögországért, valószínűleg nem fogja különösebben a szívébe zárni ezt a részt.

Itt a Heléna, hol a Heléna?

Az Íliászt, illetve a trójai mondakört talán senkinek nem kell bemutatni, de egy gyors ismétlés erejéig azért idézzük fel, hogy miről is van itt szó - már csak azért is, mert a Total War Saga: Troy amúgy nem igazán magyarázza el, mibe csöppenünk. A konfliktus alapját Heléna, a legszebb földi nő képezi, akit Párisz rabol el férjétől, a spártai Menelaosztól, miután Afrodité, a szépség és a szerelem istennője neki ígéri a kezét, cserébe azért, hogy Pallasz Athénével és Hérával szemben őt kiáltotta ki a legszebbnek az Olümposzon. Menelaosz nem hagyja annyiban a dolgot, harcba hívja a görögöket, és olyan hősökkel karöltve vonul Trója ellen, mint a testvére, Agamemnón, Akhilleusz és Odüsszeusz. Tíz év háborúskodás, rengeteg kín és a főbb szereplők jelentős hányadának pusztulása után végül a hírhedt falovas csellel tesznek pontot a történet végére.

Persze az is lehet, hogy a dolgok közepébe vágással csak még hűbben akarták visszaadni Homérosz művét a fejlesztők, amihez egyébként elég szorosan ragaszkodtak is. Frakciók helyett ezúttal az Íliász trójai és görög karakterei közül lehet válogatni, a kétféle győzelmi feltételrendszer közül az egyik konkrétan a költő nevét viseli és az ennek részét képező eposzi küldetésláncok is az általa lefektetett mondakörbe tagozódnak be. Amint elkezdjük a játékot, némileg tisztul a kép, hamar kiderül ugyanis, hogy a játék az egyes karakterek szemszögéből meséli el a trójai háborút, méghozzá úgy, hogy mindannyian befolyással is lehetnek arra, hogy miként alakulnak a dolgok.

Ez elég érdekes vonal, elsőre leginkább a Total War: Warhammer 2-re emlékeztetett, amelynek kampányában ugyancsak meghatározott célja volt a játékosnak. Az ugyanakkor hamar kiderül, hogy míg ott a körök végeláthatatlan pörgetése abszolút értelmezhető stratégia, itt a hódítást és a trójai-görög konfliktus vérrel történő feloldását nem lehet megúszni, még akkor sem, ha a homéroszi győzelemre hajt az ember. Ez nem okvetlenül rossz dolog, már csak azért sem, mert a játék tényleg csak a trójai háborúra fókuszál, és jól körülhatárolható erők állnak szemben egymással. Így az első körtől fogva egyértelmű, hogy a kampány egy nagy, végső leszámolásra fut ki, ami remek keretet biztosít a játéknak.

A sztori hőseivel persze a saját történetükön túl is érdemes még kicsit foglalkozni, mert ugyan annyira nem izgalmasak, mint a tavaly megjelent Three Kingdomsban, de mindannyian egyedi, csak náluk megtalálható mechanikákkal rendelkeznek, és ezek elég fontos szerepet is játszanak abban, hogy miként irányítjuk őket. A vazallusok például csak Agamemnón számára elérhetőek, és a hadvezéreit is csak ő küldheti el különféle tanácsokba. Akhilleusz pedig

• egyrészt állandóan be akarja bizonyítani, hogy ő a legnagyszerűbb harcos a világon, amihez különféle módokon kell legyőznie és megfélemlítenie a kihívóit,
• másrészt meg állandóan elragadják az érzelmei, ezért a játékosnak folyton zsonglőrködnie kell azzal, hogy mit mikor csinál, különben hamar nyersanyag nélkül találja magát, üres kincstárral pedig nem sokat számít, hogy mennyire vérszomjasak a katonáink.

Ezek egyértelműen adnak egy plusz réteget a kampánynak, és azt is garantálják, hogy a különböző hősökkel különböző lesz a játék, de tökéletesnek azért nem lehet mondani őket. Egyrészt azért, mert néhány esetben korábban alapvetőnek számító dolgok lettek exkluzívak, másrészt pedig azért, mert a hősöket ezen túl csak a tárgyaik és az elég kezdetleges képességfák segítségével lehet testre szabni, így egy ponton túl igazából sok különbség nem lesz közöttük.

Se nem ilyen, se nem olyan

A hősök irányítása sem olyan szórakoztató, mint a Three Kingdomsban volt, ahol a haduraink valóságos félistenekként rohangáltak fel-alá, és egymaguk képesek voltak kiirtani teljes alakulatokat. Az persze nem feltétlenül lenne baj, hogy a Troy nem ezt a vonalat vitte tovább, az viszont már inkább, hogy a fejlesztők nem igazán tudták eldönteni, hogy mitológiai vagy valósághű játékot akarnak csinálni. A Three Kingdomsban ez tökéletesen fel lett oldva azzal, hogy a játékosok választhattak a három királyság történelemhez hű, illetve romanticizált feldolgozása között, itt azonban erre nincs lehetőség - pedig az Íliász képében azért lett volna miből dolgozni.

Mivel a Troy nem teljes értékű Total War játék, hanem a Saga névre hallgató alsorozat része, nem meglepő, hogy a Creative Assembly bolgár szárnya nem lépte meg ezt, így viszont egy elég furcsa egyveleg jött létre. A játékban hangsúlyos szerepet kapnak az istenek és a különféle mitológiai lények is, de a kentaurokról gyorsan kiderül, hogy sima lovas egységek, a szatírok csak szőrös emberek, az óriások meg állatbőrbe öltözött férfiak, akik nagyobbra nőttek az átlagnál.

A játékbeli magyarázatokkal viszont logikus, sőt, bizonyos szempontból briliáns ez a megoldás, mert ezeknél az egységeknél elég hangsúlyos, hogy a babonák mögött álló alakok szerepelnek a játékban és Zeuszt sem kérhetjük meg a csatatéren, hogy szórjon villámot az ellenfelünkre.

Ettől még persze elég bénán veszi ki magát az egész, a kitaláció és a valóság határmezsgyéjén lavírozásnak ugyanis az a vége, hogy azok sem elégedettek igazán, akik az Age of Mythology szellemi utódját várták, de azok sem, akik egy Rome: Total Warra hajazó hardcore történelemszimulátorral akartak játszani. Ez a legnagyobb hibája ennek a játéknak, de ha ezen túl tudunk lépni, egy csomó apró újítás és nüansz miatt így is elég szórakoztató tud lenni az egész.

Jó, jó, de nem elég

A legnagyobb változáson egyértelműen a nyersanyagrendszer esett át, ezúttal az arany mellett az élelemre, a fára, a kőre és a bronzra is oda kell figyelni, ha azt akarjuk, hogy a városaink is épüljenek, és a hadseregünk se hagyjon cserbe minket. Ehhez a rendszerhez a városokat is át kellett alakítani valamelyest, az egyes nyersanyagokat a provinciáink kisebb városaiban lehet előállítani. Ez egyrészt szomorú, mert így a katonai épületeket nem lehet kiszervezni ide, másrészt viszont érdekes, mert egyértelmű célokat ad a játékosnak – ha nincs elég bronzunk, azzal a szomszédunkkal kell háborúzni, akinek van bronzot termelő városa. Ebben a konstrukcióban sokkal többet kell foglalkozni a nyersanyagokkal való zsonglőrködéssel, és a kereskedelem is fontosabb szerepet kap, ráadásul nem is olyan bugyuta módon, mint a korábbi játékokban.

A nyersanyagok cserélgetésén túl összességében is sokkal élvezhetőbb a diplomácia, ami persze nem is meglepő, a fejlesztők ugyanis a Three Kingdomsban debütáló rendszert vették át, ez pedig még lebutítva is mérföldekkel jobb, mint korábban bármi volt. Azt persze érdemes kiemelni, hogy a gép továbbra is képtelen felhagyni a folyamatos zaklatásunkkal. Egy idő után minden körben legalább hárman fognak megkeresni azzal, hogy adjunk nekik nyersanyagot ingyen, vagy egy teljesen értelmetlen csere keretében. Még akkor is, ha az ő kincstáruk dugig van, a mienk meg üres. A gép bizarr logikája amúgy a kampányban hozott döntésekben is megjelenik néha. Hiába lett például egyszer Hektór az általam irányított Akhilleusz ellensége,

A csatákban sem tűnt sokkal okosabbnak a gép, mint eddig, de a jelentősen átalakított egységeknek hála ezen a téren így is elég jól teljesít a Troy. A fegyverzet alapján külön kategóriákba sorolt egységek egy egészen más kő-papír-olló rendszert eredményeztek, a lovasság teljes hiánya miatt pedig sokkal nagyobb hangsúly van a manőverezésen és az ellenfél egységeinek okos bekerítésén. A hősök továbbra is elég erősek, de általában egymás ellen fognak majd harcolni, egy nehézpáncélos alakulaton ugyanis még ők is nehezen vágják át magukat.

Az ostromok megint elég bénák, a semmiből előhúzott létrák az összes taktikázást kiölik az egészből, ami egy végső, nagy ostromra kifuttatott játék esetében minimum csalódást keltő. Trója ostromát ráadásul nem is lehet leszimulálni, mindenképpen le kell játszani, de ebben a formában nincs benne sok köszönet. A különféle ügynökök ugyanakkor már-már irreálisan erősek lettek ebben a játékban, egy kellően felfejlesztett kém egymaga olyan pusztítást tud véghezvinni az ellenfél seregében, hogy a csaták sokszor már azelőtt eldőlnek, hogy elkezdődtek volna. Ügynökökből ráadásul egy ponton túl elég sokat lehet felfogadni, ami hosszú ideig tartó köröket, és rengeteg bosszúságot tud okozni.

A játék ezen túl baromi jól is néz ki, a fejlesztők eléggé eltalálták a bronzkor Görögországát, így pedig mind a kampánytérképre, mind a csaták helyszíneire elég jó ránézni. A játékban elég hangsúlyos szerepet kapott a görög fekete alakos vázafestészet, az átvezető videóktól kezdve a különféle felugró ablakokon át egészen a térkép horizontjáig, ami egészen lenyűgözően néz ki. Ehhez a hangulathoz a zene is sokat hozzátesz, a végeredmény pedig tényleg olyasmi, amitől mindenkinek felcsillanhat a szeme, akit kicsit is érdekel az ókori Görögország.

A játék remekül fut, a töltési időkkel sincs gond, és összességében remek iparosmunka, ami sokkal jobban sült el a Thrones of Britanniánál. A játék egy napig ingyenes volt az Epic Store-ban, 7,5 millióan szerezték meg az első napon, köztük vélhetően egy csomó olyan emberrel, akik amúgy nem játszanának a sorozat egyik játékával sem. A Troyt így igazság szerint el lehet könyvelni sikerként. Az viszont biztos, hogy ha valakit tényleg érdekel a Total War-széria, és nem ragaszkodik annyira a görögökhöz, annak a Three Kingdoms – illetve ha fantasyt akar, akkor a Warhammer 2 – képében sokkal jobb alternatívája is van ennél a játéknál.