Véres hangok, megdöbbent kisnyugdíjasok

Dübörög a Sytem of a Down, Violent Pornography, (Choking chicks and sodomy, The kinda shit you get on your TV), és akkor érzed, hogy elkezd remegni a lábad. A nagynéni keres, biztos az érdekli, hogy akkor most rántott hús legyen vagy kijevi pulykamell, te meg tapogathatod a zsebed a pause után kutatva, fülhallgató le, telefon előkotor, zene leállít, mobil felvesz. Azután ugyanez visszafelé, és amikor végre felüvöltene, hogy Everybody fucks, kezdheted elölről, mert hogy nem tisztáztátok, hogy rizzsel vagy krumplipürével.

Pedig lehetne ezt másképp is. Csak hogy az mp3-lejátszóval egybeépített telefonok általában használhatatlanok, mert a play gomb helyett a "menü kétszer majd fel, fel, ok" kombóval indul a zene, vagy csak 128 megánk van, hogy feltöltsük az utóbbi harminc év legjobb számait, és ha mégsem, hát csak a magasoknál sercegő, a mélyeknél pedig pattogó headsettel tudunk zenét hallgatni. A Nokia N91 viszont egy négy gigás vincseszterrel felszerelt mp3-lejátszó és telefon 2-in-1, ráadásul jackdugóval, hogy akár egy Seinheisser fülhallgatót is ráköthessünk. Kell ennél több?

Nem állnak szóba egymással

Kell. Mert hiába az Ipod mini kapacitású vincseszter, hiába a lecsúsztatható kezelőfelület, ami becsukva play-stop-előre-hátra, kinyitva pedig tárcsázni vagy sms-t pötyögni lehet vele, sőt hiába pakolják mindezt egy masszív fémházba, ha a több éves tervezőmunka ellenére a Nokia N91 mégsem egy zenefon (hogy milyen pr-ízű szótákolmány ez), hanem csak egy jó mp3-lejátszó és egy jó telefon egyben.

Hogy miért? Mert ugyan az éppen szóló mp3-számot gyorsan beállíthatjuk csengőhangnak, de ezen kívül a két funkció egymással mit sem törődve teszi a dolgát. Na jó, a zene azért lehalkul, ha bejövő hívás érkezik, de ez legfeljebb udvarias távolságtartás, mint együttműködés. A dal ugyanis a háttérben megy tovább, nem várja meg, amíg mi megbeszéljük a sült hús-krumplipüré kérdést, így amikor újból visszakapcsolunk a zenére, akkor már lehet, hogy már két-három számmal arrébb járunk. Mondjuk, az Old School Hollywoodnál.

Külön kínos, hogy ha nem headsettel, hanem fülhallgatóval használjuk a Nokia N91-et, hiszen ilyenkor a bejövő hívások előtt ki kell húznunk a jackdugóból a fülhallgatót, a hívás befejezése után viszont a lejátszót egyáltalán nem érdekli, hogy semmi sincs az aljzatban, kiküldi a zenét egyenesen a hangszóróra, ráadásul jó hangosan. Ilyenkor bánja az ember, hogy még mindig nem szokott le arról a rossz szokásáról, hogy Sepulturát hallgasson, mert bárki bármit mond, azért megalázó, amikor a metrón látványosan lenézik a decens kisnyugdíjasok.

Hogy tovább soroljuk a hibákat: a képernyővédő ugyan precízen kijelzi az időt, de az éppen hallható számról mélyen hallgat, a fájlkezelőből körülményesen lehet egynél több számot a lejátszási listába pakolni, és egyébként is, hogyhogy nincs egy rakás zeneletöltő program meg előre beállított zenebolt egy telefonban, aminek négy gigás vincsesztere van és még wifi hálózatokra is tud kapcsolódni? Szerencsére netrádió van, az ingyenes szoftvert a Nokia szájtjáról kell letölteni.

Okos és telefon

Persze a Nokia N91 ettől még egy jó telefon és egy tényleg használható mp3-lejátszó. A kicsit nehéz, 164 grammos készülék igenis jól néz ki, minden technofetisiszta reklámszakember és zenefüggő bróker álma, letisztult vonalak, fém és nyomokban retrót is tartalmaz. A Symbian operációs rendszer miatt irdatlan mennyiségű újabb funkcióval bővíthető a telefon, nem mintha nagyon kéne: a naptár, az emailkliens, és a Nokia új, nagyítós xhtml-böngészője a legelfoglaltabb pornóproducerek és tőzsdei alkuszok igényeinek is megfelel, ráadásul a wifin az emailekre sem kell órákat várni.

A zenelejátszó felismeri az mp3 mellett a wma és az aac számokat is, lejátssza a playlisteket és még különböző hangszíneket is beállíthatunk rajta, de azért valahogy nem esik úgy kézre mint egy Ipod Nano.

A Nokia N91 okostelefon, amire zenelejátszót telepítettek. Nem rossz ez, 150 ezer forintért azonban többet várnánk, főleg hogy egy Ipod Nano és egy középkategóriás pda-telefon harminc-negyvenezer forinttal kevesebből kijön, és ugyan két zsebünk lesz tele, de legalább nem bukhatunk le a metrón, hogy a halvány mosoly és a nyugalom mögött valójában ott dörömböl a Roots, Bloody Roots.