Etelka, Aletta
-3 °C
1 °C

Mit kell ahhoz írni 2018-ban, hogy el akarjanak tüntetni egy folyóiratot?

D NOE20160126003
2018.09.25. 16:55
Miután levették a Századvég friss számát, kirúgták a szerkesztőket, és közölték, hogy mostantól „a lap feladata a kormány irányvonalának támogatása lesz”, az utolsó szám úgy terjed a neten, mint a szamizdat-irodalom a nyolcvanas években. Járadékos rendszer és állami monopóliumok: elolvastuk, hogy mi verte ki a biztosítékot a mérsékelt polgári folyóiratot kiadó Fidesz-közeli alapítványnál.

A Századvég soha nem volt az a kimondott baloldali elhajló, harsány ellenzékieskedő orgánum: eleve, a kormány- és Fidesz-közeli Századvég Alapítvány a kiadója, ennek a világnak az egyik reprezentatív, igaz, inkább csak szűk értelmiségi közeg által olvasott lapja, melyről úgy tartják, hogy Orbán Viktor még mostanában is belelapoz időnként. (A lapnak 1988-89-ben Orbán Viktor és Kövér László is volt a szerkesztője, az ő nevük a mai napig szerepel az impresszumban.)

Azután, hogy a legutóbbi számban „olyan tanulmányok is megjelentek, amelyek nem egyeztethetők össze az Alapítvány szellemiségével” (a kirúgott főszerkesztő levele szerint ezzel indokolták az eltávolításukat), a Századvég honlapján már kint lévő tanulmányokat eltüntették a netről, továbbá kirúgták a teljes, négy tagú szerkesztőséget.

Ez tűnhetne akár a média- és kis magyar kultúrkampf legújabb fejezetének is, főleg, hogy Orbán Viktor tusványosi beszéde óta lesik árgus szemekkel a szeptemberre ígért nagy változásokat. Igaz, a Századvég megrendszabályozása inkább a jobboldali tábor belső harcolgatásainak sorába, a „centrális elhajló”, a rendszerrel szemben kritikus konzervatív értelmiségiekkel való leszámolások sorába passzol – a Kommentár folyóiratnál alig egy hónapja zajlott hasonló átalakítás.

A Századvég folyóiratában az utóbbi hónapokban a jobboldali szerzők mellett megjelentek a kormány értelmiségi bázisába nem annyira tartozók is, de Demeter Tamás eddigi főszerkesztő szerint idáig nem volt semmi összezördülés, szinte baráti volt a viszony az őket kiadó alapítvánnyal. Levele szerint így őket is eléggé váratlanul érhette, hogy a legutóbbi, a járadék problémájának szentelt lapszám ennyire kiverte a biztosítékot. Elképzelhető, hogy a szerkesztők túlságosan bíztak az autonómiájukban és abban, hogy komolyan vehetik a folyóirat minden számában olvasható krédójukat: „A Századvég olyan társadalomtudományi folyóirat, amely programszerűen vállalja a megközelítések sokféleségét, a politika méltóságát.”

Hogy melyik tanulmány(ok) volt(ak) az alapítvány számára elfogadhatatlanok, nem tudjuk – a Századvég Alapítványtól nem jött válasz a kérdéseinkre, és erre Demeter Tamás sem válaszolt, mondván, „nem akarja élezni a viszonyt”. A pletykák főleg az Orbánékkal az utóbbi években egyre inkább kritikus Bod Péter Ákos tanulmányáról szóltak, úgyhogy az Antall-kormány miniszterének, a későbbi jegybankelnöknek a cikkével kezdtük az olvasást, de nem ez az egyedüli olyan írás a lapban, mely erősen kritikus az Orbán-rendszer gazdasági klientúraépítésével kapcsolatban.

Én is hallottam, hogy állítólag az én szövegemmel volt baja az alapítványnak, de nem akarom kizárólag magamnak tulajdonítani a dicsőséget, Mihályi Péter és Szelényi Iván tanulmánya is erősen kritikus. Eleve inkább azt tartottam furcsának, hogy felkértek minket; én sem magamtól jelentkeztem, hogy hadd írhassak a lapba. Tudhatták, hogy évtizedek óta én valóban azt írom, amit gondolok a világról, és hogy a jövőben is ezt szándékozom tenni

– mondta érdeklődésünkre Bod Péter Ákos.

Az eddigi Századvég utolsó száma félig tematikus: a járadék problémájával foglalkozik Bod Péter Ákos mellett Mihályi Péter és Szelényi Iván, illetve Szalai Ákos tanulmánya is. Ez eleve politikailag erősen érzékeny fogalom: a járadékvadászatot gyakran a korrupció szinonimájaként használják. Bár ezek a szövegek részben éppen azt taglalják, hogy összetettebb jelenségről van szó, sőt megengedik, hogy létezhetnek akár a járadéknak pozitív formái is, mégiscsak az a fő kérdés, hogy nyert teret Magyarországon a piaci verseny helyett az államilag torzított járadékos rendszer.

„Mindenhol előfordul, a szabad piac által uralt gazdaságokban azonban másodlagos szerepet játszik, míg egyéb gazdaságokban ez a meggazdagodás fő forrása” – írja a szociológus Szelényi és a közgazdász Mihályi, hozzátéve, hogy a járadékok szerepe a posztkommunista gazdaságokban igazán meghatározó. Monopóliumok, kartellek, a szabályozó intézmények elfoglalása – ez szerintük a jelenség fő forrása, az eredményei pedig olyan patrónus-kliens viszonyok, melyekben a profit helyett a biztos járadék megszerzése az elsőszámú cél.

Bár, mint írják, a járadékokkal való visszaélés mindenhol előfordul (az amerikai hadiipar az egyik példájuk), Kínában és Oroszországban ez annyira általános, hogy ott valójában a politika elit jelöli ki az új burzsoáziát. Igaz, a járadékosság a mai baloldali kritikák szerint az utóbbi két-három évtizedben Nyugaton is olyan mértékű lett (erre az ingatlanvagyon súlyának növekedése az egyik fő példa), hogy már a kapitalizmus refeudalizálódásáról lehet beszélni – a nagyon népszerű Piketty szerint is éppen ez az egyenlőtlenségek növekedésének az egyik oka.

Kelet-Közép-Európában a járadékvadászat szokásos példája a privatizáció, az, ahogyan a korábbi kommunista káderek politikai hatalmukat magánvagyonná konvertálták. Szelényiék fő állítása azonban, hogy a járadékos rendszer nem csak a rendszerváltás környékén volt általános, 2010 óta újult erővel jelentkezik. Többek között Magyar Bálint (felszínessége miatt mások által gyakran bírált, a diplomaták feketelistáján elég elöl lévő) maffiállam-tézisére hivatkoznak. Azt írják, nálunk egyre inkább a politika elit foglyul ejti a piacot, és a torzított tendereket, zárt meghívásos kiírásokat, frekvenciakiosztásokat és a trafikmutyit hozzák fel példának.

A legfontosabb manipulációs technika az, hogy a közbeszerzési eljárásokat – amelyeknek elvileg mindenki számára nyitottnak kellene lennie – zárttá teszik a hűségesnek remélt kliensek számára, és mindenki mást, de különösen az „árulókat” ilyen vagy olyan érvekre hivatkozva kizárják a versenyből

– olvasható a netről most szintén levett tanulmányban. „A sors iróniája, hogy az EU felzárkózási alapjai éppenséggel erősítik a járadékok (korrupció?) jelentőségét ebben a régióban.”

A következő fázis szerintük az, amikor már „az autokrata vezető ejti foglyul az oligarchákat”. Ennek Putyin a fő mintája, akitől hiába remélték az orosz oligarchák, hogy majd az ő kiszolgálójuk lesz, Hodorkovszkij és Berezovszkij sorsa mutatja, hogy mennyire elszámították magukat. Ez alapján az oligarchákkal szembeszálló vezér a közélet megtisztítójának hősies szerepében is tetszeleghet, de a szerzők szemében az ilyen korrupcióellenes hadjáratok (ebben a román korrupcióellenes ügyészség ellentmondásos szerepére is utalnak) inkább politikai harcok. Szinte minden üzletembert vagy politikust meg lehet korrupcióval vádolni, a kérdés, kit választanak ki arra, hogy vádat emeljenek ellene – írják.

Nem is kérdéses, hogy a politikailag motivált szelektív kriminalizáció nem ritka Magyarországon sem – különösen 2010 óta. A Fidesz-kormány alatt is feltűnően sok az egykori szocialista és SZDSZ-es politikusok ellen emelt korrupciós vád, s gyanúsan kevés a perbe fogott Fidesz-politikusok száma

– fogalmaznak. Igaz, hozzáteszik, hogy Oroszországgal és Kínával ellentétben Magyarországon a bíróságoknak jelentős az autonómiájuk, így gyakran születnek felmentő ítéletek.

Az Orbán-Simicska háború kapcsán írják, hogy ugyan a miniszterelnök azt mondta, „a fák nem nőhetnek az égig”, valójában nem az a baja, ha valaki meggazdagszik (Mészáros egy év alatt 100 milliárddal növelte a vagyonát, jegyzik meg), hanem az, ha túlságosan befolyásolni próbálja a politikát. Szelényi Iván és Mihályi Péter végkövetkeztetése, hogy ha a járadékszerzés dominánssá válik, akkor az már a gazdaság dinamizmusát és a társadalom kohézióját veszélyeztetheti – ez ellen ők progresszív adózást javasolnak alacsony áfával.

Míg az Orbán-kormány az emberek védelmezőjeként, a multik ellen az érdekeikért kiállóként jeleníti meg magát, és szívesen áll a nyugatiakkal azonos szolgáltatást, minőséget és nem utolsósorban béreket követelők élére, a magyar bér- és egyéb színvonal valójában éppen a járadékos rendszernek is köszönhető. Ez Bod Péter Ákos tanulmányának egyik fő következtetése.

„Ideális esetben az állam, amely kizárólag a közjót szolgálja, nem tűr meg – és különösen nem kezdeményez saját maga – olyan szabályt, amely tartósítja a járadékjövedelmet keletkeztető helyzetet. Sőt maga vonná el adózással az ilyen jövedelmeket” – írja a volt MNB-elnök. Más a helyzet azonban,

ha maga a kormányzat tudatosan teremti és tartja fent a járadékot eredményező helyzetet, majd közhatalmi eszközeivel saját céljaira elvonja az így előálló extraprofit nagy részét.

Ő arra keresi mindenekelőtt a választ, hogy miért esett vissza az átlagnál is jobban a kelet-közép-európai gazdaság a 2008-as válság után. Bár, mint írja, van abban törvényszerűség, hogy válságban a periféria jobban visszaesik, mint a centrumterületek, sőt abban is, hogy a periférián a tőke általában is előnyösebb helyzetben van a munkával szemben, mint Nyugaton, „mégis elgondolkoztató a visegrádi országok bérhányadának az európai átlagtól való tartós és nagymértékű lemaradása”.

Amelyik gazdaságban gyakori a járadékjövedelem (extraprofit), ott a bérek az elvileg lehetségesnél alacsonyabbak – fogalmaz, de nála ez az „extraprofit” nem a multinacionális cégeké, hanem az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának köszönhető. „Az állam aktivizálódása és a hatalmi centralizáció pedig nyilván kihat a járadékképződés folyamataira is” – írja, és a szelektív államosítást, a szektoradókat, a válságadókat és a nagyvállalatokkal kötött egyéni megállapodásokat említi.

Járadék, azaz a szokásosat felülmúló hozam képződik akkor is, ha például hatósági döntéssel korlátoznak egy szolgáltatásvégzést: nem adnak ki több építési engedélyt, nem nyitható újabb trafik vagy étterem egy kerületben, pedig lenne bőven vállalkozó.

Bod Péter Ákos a Világbank kormányzásiindikátor-rendszerének adatait idézi, mely szerint az összes nagy területen romlott a magyar teljesítmény 2005, különösen pedig 2010 óta. A -2,5 és +2,5 közötti skálán kormányzati hatékonyságban 0,67-ről 0,49-re, szabályozási minőségben 1,02-ről 0,77-re, a jogállamiság érvényesülésében 0,75-ről 0,4-re a korrupció fékentartásában 0,25-ről 0,1-re estek vissza a magyarországi értékek 2010 és 2015 között.

„A rendszerváltozást követő negyedszázad első felében a magyar változások jórészt követték a térség többi országának trendjeit, eleinte csekélyebbnek látszó, majd mind jelentősebb eltérésekkel” – állapítja meg, és azt hangsúlyozza, hogy a 2010 óta erősödő állami beavatkozás a gazdaságba, a „fejlesztői államok megoldásai”, döntően nem európai mintákra építenek, és még nem is tudni, sikeres lehet-e ilyesmi Európában is. A végkövetkeztetése azonban politikailag különösen lényeges:

A versenyt helyettesítő, torzító és a járadékjövedelmek kinyerésére irányuló modellről kimutatható, hogy nem fér meg a demokratikus renddel, és hatékonysági veszteségekkel jár.

Bod Péter Ákos nekünk azt mondta, az elmúlt 30 évben biztosan nem fordult vele elő olyasmi, mint most: előbb felkérik egy tanulmány megírására, majd miután az megjelenik, egyszerűen leveszik, eltüntetik a nyilvánosságból. Az is egyértelmű, hogy végső soron így sokkal több emberhez jutnak el a kritikus szövegek, mintha a Századvégen elolvasta volna egy-két száz szakmai érdeklődő.

Borítókép: Kupa Mihály volt pénzügyminiszter (b) és Bod Péter Ákos korábbi ipari és kereskedelmi miniszter (b2) egy üzleti lap napilap 2016. január 26-án. Fotó: Bruzák Noémi/MTI

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!