Előd
7 °C
17 °C

Néha úgy érzed, mintha két valóság létezne?

Több infó

Támogasd a független újságírást, támogasd az Indexet!

Nincs másik olyan, nagy elérésű online közéleti médiatermék, mint az Index, amely független, kiegyensúlyozott hírszolgáltatásra és a valóság minél sokoldalúbb bemutatására törekszik. Ha azt szeretnéd, hogy még sokáig veled legyünk, akkor támogass minket!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mit kell ahhoz írni 2018-ban, hogy el akarjanak tüntetni egy folyóiratot?

D NOE20160126003
2018.09.25. 16:55
Miután levették a Századvég friss számát, kirúgták a szerkesztőket, és közölték, hogy mostantól „a lap feladata a kormány irányvonalának támogatása lesz”, az utolsó szám úgy terjed a neten, mint a szamizdat-irodalom a nyolcvanas években. Járadékos rendszer és állami monopóliumok: elolvastuk, hogy mi verte ki a biztosítékot a mérsékelt polgári folyóiratot kiadó Fidesz-közeli alapítványnál.

A Századvég soha nem volt az a kimondott baloldali elhajló, harsány ellenzékieskedő orgánum: eleve, a kormány- és Fidesz-közeli Századvég Alapítvány a kiadója, ennek a világnak az egyik reprezentatív, igaz, inkább csak szűk értelmiségi közeg által olvasott lapja, melyről úgy tartják, hogy Orbán Viktor még mostanában is belelapoz időnként. (A lapnak 1988-89-ben Orbán Viktor és Kövér László is volt a szerkesztője, az ő nevük a mai napig szerepel az impresszumban.)

Azután, hogy a legutóbbi számban „olyan tanulmányok is megjelentek, amelyek nem egyeztethetők össze az Alapítvány szellemiségével” (a kirúgott főszerkesztő levele szerint ezzel indokolták az eltávolításukat), a Századvég honlapján már kint lévő tanulmányokat eltüntették a netről, továbbá kirúgták a teljes, négy tagú szerkesztőséget.

Ez tűnhetne akár a média- és kis magyar kultúrkampf legújabb fejezetének is, főleg, hogy Orbán Viktor tusványosi beszéde óta lesik árgus szemekkel a szeptemberre ígért nagy változásokat. Igaz, a Századvég megrendszabályozása inkább a jobboldali tábor belső harcolgatásainak sorába, a „centrális elhajló”, a rendszerrel szemben kritikus konzervatív értelmiségiekkel való leszámolások sorába passzol – a Kommentár folyóiratnál alig egy hónapja zajlott hasonló átalakítás.

A Századvég folyóiratában az utóbbi hónapokban a jobboldali szerzők mellett megjelentek a kormány értelmiségi bázisába nem annyira tartozók is, de Demeter Tamás eddigi főszerkesztő szerint idáig nem volt semmi összezördülés, szinte baráti volt a viszony az őket kiadó alapítvánnyal. Levele szerint így őket is eléggé váratlanul érhette, hogy a legutóbbi, a járadék problémájának szentelt lapszám ennyire kiverte a biztosítékot. Elképzelhető, hogy a szerkesztők túlságosan bíztak az autonómiájukban és abban, hogy komolyan vehetik a folyóirat minden számában olvasható krédójukat: „A Századvég olyan társadalomtudományi folyóirat, amely programszerűen vállalja a megközelítések sokféleségét, a politika méltóságát.”

Hogy melyik tanulmány(ok) volt(ak) az alapítvány számára elfogadhatatlanok, nem tudjuk – a Századvég Alapítványtól nem jött válasz a kérdéseinkre, és erre Demeter Tamás sem válaszolt, mondván, „nem akarja élezni a viszonyt”. A pletykák főleg az Orbánékkal az utóbbi években egyre inkább kritikus Bod Péter Ákos tanulmányáról szóltak, úgyhogy az Antall-kormány miniszterének, a későbbi jegybankelnöknek a cikkével kezdtük az olvasást, de nem ez az egyedüli olyan írás a lapban, mely erősen kritikus az Orbán-rendszer gazdasági klientúraépítésével kapcsolatban.

Én is hallottam, hogy állítólag az én szövegemmel volt baja az alapítványnak, de nem akarom kizárólag magamnak tulajdonítani a dicsőséget, Mihályi Péter és Szelényi Iván tanulmánya is erősen kritikus. Eleve inkább azt tartottam furcsának, hogy felkértek minket; én sem magamtól jelentkeztem, hogy hadd írhassak a lapba. Tudhatták, hogy évtizedek óta én valóban azt írom, amit gondolok a világról, és hogy a jövőben is ezt szándékozom tenni

– mondta érdeklődésünkre Bod Péter Ákos.

Az eddigi Századvég utolsó száma félig tematikus: a járadék problémájával foglalkozik Bod Péter Ákos mellett Mihályi Péter és Szelényi Iván, illetve Szalai Ákos tanulmánya is. Ez eleve politikailag erősen érzékeny fogalom: a járadékvadászatot gyakran a korrupció szinonimájaként használják. Bár ezek a szövegek részben éppen azt taglalják, hogy összetettebb jelenségről van szó, sőt megengedik, hogy létezhetnek akár a járadéknak pozitív formái is, mégiscsak az a fő kérdés, hogy nyert teret Magyarországon a piaci verseny helyett az államilag torzított járadékos rendszer.

„Mindenhol előfordul, a szabad piac által uralt gazdaságokban azonban másodlagos szerepet játszik, míg egyéb gazdaságokban ez a meggazdagodás fő forrása” – írja a szociológus Szelényi és a közgazdász Mihályi, hozzátéve, hogy a járadékok szerepe a posztkommunista gazdaságokban igazán meghatározó. Monopóliumok, kartellek, a szabályozó intézmények elfoglalása – ez szerintük a jelenség fő forrása, az eredményei pedig olyan patrónus-kliens viszonyok, melyekben a profit helyett a biztos járadék megszerzése az elsőszámú cél.

Bár, mint írják, a járadékokkal való visszaélés mindenhol előfordul (az amerikai hadiipar az egyik példájuk), Kínában és Oroszországban ez annyira általános, hogy ott valójában a politika elit jelöli ki az új burzsoáziát. Igaz, a járadékosság a mai baloldali kritikák szerint az utóbbi két-három évtizedben Nyugaton is olyan mértékű lett (erre az ingatlanvagyon súlyának növekedése az egyik fő példa), hogy már a kapitalizmus refeudalizálódásáról lehet beszélni – a nagyon népszerű Piketty szerint is éppen ez az egyenlőtlenségek növekedésének az egyik oka.

Kelet-Közép-Európában a járadékvadászat szokásos példája a privatizáció, az, ahogyan a korábbi kommunista káderek politikai hatalmukat magánvagyonná konvertálták. Szelényiék fő állítása azonban, hogy a járadékos rendszer nem csak a rendszerváltás környékén volt általános, 2010 óta újult erővel jelentkezik. Többek között Magyar Bálint (felszínessége miatt mások által gyakran bírált, a diplomaták feketelistáján elég elöl lévő) maffiállam-tézisére hivatkoznak. Azt írják, nálunk egyre inkább a politika elit foglyul ejti a piacot, és a torzított tendereket, zárt meghívásos kiírásokat, frekvenciakiosztásokat és a trafikmutyit hozzák fel példának.

A legfontosabb manipulációs technika az, hogy a közbeszerzési eljárásokat – amelyeknek elvileg mindenki számára nyitottnak kellene lennie – zárttá teszik a hűségesnek remélt kliensek számára, és mindenki mást, de különösen az „árulókat” ilyen vagy olyan érvekre hivatkozva kizárják a versenyből

– olvasható a netről most szintén levett tanulmányban. „A sors iróniája, hogy az EU felzárkózási alapjai éppenséggel erősítik a járadékok (korrupció?) jelentőségét ebben a régióban.”

A következő fázis szerintük az, amikor már „az autokrata vezető ejti foglyul az oligarchákat”. Ennek Putyin a fő mintája, akitől hiába remélték az orosz oligarchák, hogy majd az ő kiszolgálójuk lesz, Hodorkovszkij és Berezovszkij sorsa mutatja, hogy mennyire elszámították magukat. Ez alapján az oligarchákkal szembeszálló vezér a közélet megtisztítójának hősies szerepében is tetszeleghet, de a szerzők szemében az ilyen korrupcióellenes hadjáratok (ebben a román korrupcióellenes ügyészség ellentmondásos szerepére is utalnak) inkább politikai harcok. Szinte minden üzletembert vagy politikust meg lehet korrupcióval vádolni, a kérdés, kit választanak ki arra, hogy vádat emeljenek ellene – írják.

Nem is kérdéses, hogy a politikailag motivált szelektív kriminalizáció nem ritka Magyarországon sem – különösen 2010 óta. A Fidesz-kormány alatt is feltűnően sok az egykori szocialista és SZDSZ-es politikusok ellen emelt korrupciós vád, s gyanúsan kevés a perbe fogott Fidesz-politikusok száma

– fogalmaznak. Igaz, hozzáteszik, hogy Oroszországgal és Kínával ellentétben Magyarországon a bíróságoknak jelentős az autonómiájuk, így gyakran születnek felmentő ítéletek.

Az Orbán-Simicska háború kapcsán írják, hogy ugyan a miniszterelnök azt mondta, „a fák nem nőhetnek az égig”, valójában nem az a baja, ha valaki meggazdagszik (Mészáros egy év alatt 100 milliárddal növelte a vagyonát, jegyzik meg), hanem az, ha túlságosan befolyásolni próbálja a politikát. Szelényi Iván és Mihályi Péter végkövetkeztetése, hogy ha a járadékszerzés dominánssá válik, akkor az már a gazdaság dinamizmusát és a társadalom kohézióját veszélyeztetheti – ez ellen ők progresszív adózást javasolnak alacsony áfával.

Míg az Orbán-kormány az emberek védelmezőjeként, a multik ellen az érdekeikért kiállóként jeleníti meg magát, és szívesen áll a nyugatiakkal azonos szolgáltatást, minőséget és nem utolsósorban béreket követelők élére, a magyar bér- és egyéb színvonal valójában éppen a járadékos rendszernek is köszönhető. Ez Bod Péter Ákos tanulmányának egyik fő következtetése.

„Ideális esetben az állam, amely kizárólag a közjót szolgálja, nem tűr meg – és különösen nem kezdeményez saját maga – olyan szabályt, amely tartósítja a járadékjövedelmet keletkeztető helyzetet. Sőt maga vonná el adózással az ilyen jövedelmeket” – írja a volt MNB-elnök. Más a helyzet azonban,

ha maga a kormányzat tudatosan teremti és tartja fent a járadékot eredményező helyzetet, majd közhatalmi eszközeivel saját céljaira elvonja az így előálló extraprofit nagy részét.

Ő arra keresi mindenekelőtt a választ, hogy miért esett vissza az átlagnál is jobban a kelet-közép-európai gazdaság a 2008-as válság után. Bár, mint írja, van abban törvényszerűség, hogy válságban a periféria jobban visszaesik, mint a centrumterületek, sőt abban is, hogy a periférián a tőke általában is előnyösebb helyzetben van a munkával szemben, mint Nyugaton, „mégis elgondolkoztató a visegrádi országok bérhányadának az európai átlagtól való tartós és nagymértékű lemaradása”.

Amelyik gazdaságban gyakori a járadékjövedelem (extraprofit), ott a bérek az elvileg lehetségesnél alacsonyabbak – fogalmaz, de nála ez az „extraprofit” nem a multinacionális cégeké, hanem az Orbán-kormány gazdaságpolitikájának köszönhető. „Az állam aktivizálódása és a hatalmi centralizáció pedig nyilván kihat a járadékképződés folyamataira is” – írja, és a szelektív államosítást, a szektoradókat, a válságadókat és a nagyvállalatokkal kötött egyéni megállapodásokat említi.

Járadék, azaz a szokásosat felülmúló hozam képződik akkor is, ha például hatósági döntéssel korlátoznak egy szolgáltatásvégzést: nem adnak ki több építési engedélyt, nem nyitható újabb trafik vagy étterem egy kerületben, pedig lenne bőven vállalkozó.

Bod Péter Ákos a Világbank kormányzásiindikátor-rendszerének adatait idézi, mely szerint az összes nagy területen romlott a magyar teljesítmény 2005, különösen pedig 2010 óta. A -2,5 és +2,5 közötti skálán kormányzati hatékonyságban 0,67-ről 0,49-re, szabályozási minőségben 1,02-ről 0,77-re, a jogállamiság érvényesülésében 0,75-ről 0,4-re a korrupció fékentartásában 0,25-ről 0,1-re estek vissza a magyarországi értékek 2010 és 2015 között.

„A rendszerváltozást követő negyedszázad első felében a magyar változások jórészt követték a térség többi országának trendjeit, eleinte csekélyebbnek látszó, majd mind jelentősebb eltérésekkel” – állapítja meg, és azt hangsúlyozza, hogy a 2010 óta erősödő állami beavatkozás a gazdaságba, a „fejlesztői államok megoldásai”, döntően nem európai mintákra építenek, és még nem is tudni, sikeres lehet-e ilyesmi Európában is. A végkövetkeztetése azonban politikailag különösen lényeges:

A versenyt helyettesítő, torzító és a járadékjövedelmek kinyerésére irányuló modellről kimutatható, hogy nem fér meg a demokratikus renddel, és hatékonysági veszteségekkel jár.

Bod Péter Ákos nekünk azt mondta, az elmúlt 30 évben biztosan nem fordult vele elő olyasmi, mint most: előbb felkérik egy tanulmány megírására, majd miután az megjelenik, egyszerűen leveszik, eltüntetik a nyilvánosságból. Az is egyértelmű, hogy végső soron így sokkal több emberhez jutnak el a kritikus szövegek, mintha a Századvégen elolvasta volna egy-két száz szakmai érdeklődő.

Borítókép: Kupa Mihály volt pénzügyminiszter (b) és Bod Péter Ákos korábbi ipari és kereskedelmi miniszter (b2) egy üzleti lap napilap 2016. január 26-án. Fotó: Bruzák Noémi/MTI