Hiperszonikus rakéták hozzák el az új hidegháborút

A történelem során sokszor felbukkant már olyan új harci eszköz, ami a szokásosnál sokkal eredményesebb volt az emberi élet kioltásában, de talán egyik sem volt annyira rettegett, mint a nukleáris fegyverek. Az atombombák erejéről hamar meggyőződhetett az egész világ, és rögtön Hirosima és nagaszaki után ezek váltak az őrült hidegháborús fegyverkezési verseny kulcsszereplőivé. A mai napig ezeket szokás a tömegpusztító fegyverek csúcsának tekinteni.

Az elmúlt néhány évben ugyanakkor a hiperszonikus rakéták képben feltűnt egy kihívó a színen, és ezt a technológiát érdemes nagyon komolyan venni, mert eddig elképzelhetetlen gyorsaságú csapásokat tesz lehetővé, ami ellen szinte lehetetlen védekezni. Ráadásul mindezt anélkül, hogy élhetetlen pusztasággá változtatná a bolygót. 

Szakértők szerint ezek a fegyverek a nukleáris tölteteknél is veszélyesebbek lehetnek, de a szuperhatalmaknak eszük ágában sincs szabályozni a fejlesztésüket. Ez egyfelől a hadviselés terén nyithat új fejezetet, de ennél is fontosabb, hogy a kibontakozó fegyverkezési verseny könnyen elhozhatja a második hidegháborút.

Baljós árnyak

Elsőre valószínűleg nem sokan kapták fel a fejüket, amikor tavaly év elején Michael D. Griffint nevezték ki a Pentagon kutatás-tervezésért felelős államtitkári posztjára. Griffin elődei jellemzően olyan, hagyományosnak számító témákra költötték a 17 milliárd dolláros éves büdzsét, mint a számítógépek és az emberek interakcióinak vizsgálata, az űrbéli kommunikáció, vagy a víz alatti hadviselés. Griffin ugyanakkor már hetekkel a kinevezése után egyértelművé tette, hogy ő nem ezen az úton halad, inkább a forradalmian újnak számító hiperszonikus fegyvereket helyezi előtérbe. 

Hiperszonikusnak nevezünk minden repülő testet, ami legalább a hangsebesség ötszörösére, vagyis Mach 5-ös sebességre képes gyorsulni, a technológia megfelelő használatával pedig olyan fegyvereket lehet létrehozni, amelyekkel

Ez kétségtelenül olyasmi, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, erre pedig Washingtonban is ráéreztek. Tavaly március óta egyszer sem gördítettek akadályokat Griffin elé a hiperszonikus technológia fejlesztésében, sőt

• 2018-ban a kongresszus olyan törvényt hozott, amelynek értelmében 2022 októberéig létre kell hozni egy működő hiperszonikus fegyvert;
• nem sokkal később a repülőgépgyártó Lockheed Martin kapott két szerződésben több mint 1,4 milliárd dollárt, amiből bombázókról és vadászgépekről indítható hiperszonikus rakétákat kellene legyártaniuk;
• idén pedig a Trump-adminisztráció 2,6 milliárd dolláros büdzsét különített el a technológia fejlesztésére, ami szakértők szerint 2025-ig 5 milliárd dollárra is felkúszhat.

A technológiával persze nemcsak az Egyesült Államok foglalkozik, Oroszország és Kína is indított hasonló programot. A fejlődés olyan léptékű, hogy nincs igazán idő megtárgyalni a potenciális veszélyeket, pedig ezekből azért van bőven.

Viszlát, nukleáris fegyverek

A hiperszonikus rakéták elméletben képesek lennének atomtöltet szállítására is, az amerikaiak azonban csak hagyományos robbanófejekben gondolkodnak. Arról persze szó sincs, hogy emiatt kevésbé lennének pusztítóak ezek a fegyverek, már csak azért sem, mert gyakorlatilag bármilyen anyagon képesek áthatolni. Ez azt jelenti, hogy hirtelen olyan célpontok válnának elérhetővé, amik elpusztításáról eddig álmodni sem mert senki:

• támaszpontok,
• radarállomások,
• vonaton szállított atomtöltetek,
• vagy akár az amerikaiak sokak által sérthetetlennek mondott repülőgép-hordozója, a USS Gerald R. Ford.

Hiperszonikus rakétákkal teljes országokat lehetne lefejezni, hiszen villámgyorsan képesek végezni kulcsfontosságú vezetőkkel. A gyorsaságról egyébként érdemes külön is szót ejteni, a jelenleg ismert prototípusok ugyanis nemcsak elérik, hanem jócskán túl is szárnyalják a hangsebesség ötszörösét.

Az Egyesült Államok fejlesztés alatt álló rakétái Mach 15 és Mach 20 közti sebességre lesznek majd képesek a tervek szerint, ami 18 és 24 ezer között van kilométer per órára átváltva. Az oroszok által bejelentett rakéták sem maradnak le ettől, az egyik a hangsebesség tízszeresével, a másik pedig a hússzorosával fog majd repülni. Kína pedig olyan rakétát tesztelt, ami a kínai partoktól percek alatt képes eljutni Guamba, az amerikai csendes-óceáni támaszpontra.

Az is fontos szempont, hogy szakértők szerint a hiperszonikus rakétákat oly módon lehet irányítani, ami teljesen összezavarja a jelenlegi, ballisztikus rakétákra felkészült védelmi rendszereket. A fejlesztés jelenlegi fázisában két koncepció van versenyben a rakéták célba juttatására:

• az egyikben torlósugár-hajtóműveket, vagyis scramjeteket használnak, amik a nagy sebességgel beáramló levegőt is a hajtómű részévé teszik;
• a másikban pedig egy hagyományos rakétára rögzített kisebb hiperszonikus sikló a valódi fegyver, ami a hordozóról leválva meghajtás nélkül száguld a célpontja felé.

Az biztos, hogy nem a megszokott röppályán közlekednek, hanem a magasból lecsapva, durván 19 és 80 kilométer közti magasságból, zuhanórepülésben érik el célt. Ez azért fontos, mert a ballisztikus rakéták elfogására kiépített rendszerek – például az Aegis, vagy a Thaad – jelenleg ennél magasabban érkező rakéták elfogására vannak kalibrálva, az egyszerűbb légvédelmi rendszerek viszont ezen a szinten már nem hatékonyak. Észlelni is rendkívül nehéz a hiperszonikus rakétákat, repülés közben pedig bő 3000 négyzetkilométeres potenciális becsapódási körzettel rendelkezhetnek (ez nagyjából Vas megye területével összevethető), ahol csak találgatni lehet, pontosan hova is fog érkezni.

A hiperszonikus rakétákkal eddig soha nem látott hatékonysággal lehetne megbénítani egy ellenséges ország kormányát, fegyverarzenálját, vagy kommunikációját anélkül, hogy szembe kellene nézni a nukleáris fegyverek bevetésével járó következményekkel, vagyis

A hatalmasok játszmája

Mindezt figyelembe véve nem meglepő, hogy már egy 2016-os amerikai jelentésben megjelent az az álláspont, hogy nem pusztán egy újabb fenyegetésről van szó, hanem olyasvalamiről, ami az Egyesült Államok ellenfeleinek kezében képes lenne megdönteni az ország globális pozícióját. 

A hiperszonikus fegyverek elterjedése egyértelműen arra sarkallna minden országot, hogy ők támadjanak először, ami merőben ellentétes az atomkorra jellemző MAD-doktrínával, vagyis azzal az elvvel, hogy az atomháborút nincs értelme megindítani, mert az mindkét fél teljes pusztulásával járna. A Trump-adminisztráció döntéshozóiról ugyanakkor korábban is tudni lehetett már, hogy elvetik a MAD-doktrínát támogató irányelveket, John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó például kulcsszerepet játszott abban, hogy az Egyesült Államok 2002-ben kilépett a hadászati rakétavédelmi rendszerek kiépítését szabályozó ABM-szerződésből.

Bolton akkor azzal érvelt, hogy a megállapodás korlátozta Amerikát, a kilépéssel pedig magasabb fokú biztonságot lehet elérni. Ami akár be is jöhetett volna, ha minden marad úgy, ahogy akkor volt. Persze nem maradt, az oroszok belekezdtek a hiperszonikus fegyverrendszerük kiépítésébe,  Putyin pedig tavaly márciusban be is mutatta ezeket a választások előtti utolsó beszédében.

Ezekkel kapcsolatban hamar felmerült, hogy nem léteznek, vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt az oroszok előadják, hiába állították rögtön ennek ellenkezőjét. Amerikai szakértők szerint az oroszok nagyjából ott tartanak a fejlesztésben, mint ők, néhány sikeres tesztrepülésen kívül nem tudnak felmutatni semmit, a Pentagon viszont biztos abban, hogy az orosz rakéták hamarosan tényleges fenyegetéssé válnak majd.

Az elemzők jelenleg jobban tartanak a kínaiaktól, akik a kínai űrprogram egyik beszállítója szerint tavaly augusztusban több mint hat percig a levegőben tartottak egy hiperszonikus rakétát. Ez állítólag túlszárnyalta a Mach 5-ös sebességet, mielőtt landolt volna a célterületen. Más teszteken pedig a hangsebesség tízszeresét is elérték a kínai rakéták. Kína bő egy hónapja azt is bejelentette, hogy olyan anyagot fejlesztett ki, ami megbirkózik a hiperszonikus repülés közben jelentkező hihetetlenül komoly erőhatásokkal és körülményekkel, de azt természetesen nem árulták el, hogy pontosan miről van szó. 

A három szuperhatalom mellett egyébként más játékosok is feltűntek már a színen: Franciaország és India az oroszokkal együtt dolgozik hasonló programon, Ausztrália, Japán és az Európai Unió pedig kutat a témában.

Hidegháború újratöltve?

Az egyértelműen látszik, hogy a nagyobb játékosok egyelőre egymás legyűrésével vannak elfoglalva a kockázatok felmérése helyett, de egy dolog azért van, ami visszatartja a második hidegháború eljövetelét: a technológia kifejlesztése egyelőre rettenetesen drága, a tesztelés macerás, és olyan anyagot sem könnyű találni, ami ellenáll a hiperszonikus repülés közben jelentkező extrém hőmérsékletnek.

Az Egyesült Államok esetében például problémát jelent, hogy az új-mexikói teszthelyszínük egyszerűen nem elég nagy ahhoz, hogy hiperszonikus rakétákat röptessenek rajta. A szabad ég alatt végzett tesztek emellett több mint 100 millió dollárba is kerülhetnek, a kutatók pedig még mindig nem tudják, hogy az őrületes sebességű, de rövid ideig tartó repülésekből pontosan milyen adatokat kéne kinyerniük. Erre egyébként megoldást jelenthetnek az egyre népszerűbb, szenzorokkal telepakolt szélcsatornák, ahol nem a rakétákat gyorsítják fel, hanem lényegében a benti levegőt fújják el mellettük ekkora sebességgel.

A nehézségek ellenére az biztos, hogy a szuperhatalmak egyre inkább felpörgetik a hiperszonikus rakétaprogramjaikat, ez pedig azt jelenti, hogy a fegyverkezési verseny a közeljövőben nem fog leállni. Griffin egyébként meglehetősen optimista ebben a kérdésben: tavaly áprilisban arról beszélt, hogy a kínai és az orosz programra az a legjobb válasz, ha az ő arzenáljuknál jobb eszközökkel tartják sakkban őket.

Ez a hozzáállás nem kifejezetten meglepő, de ha a következő évtizedben is ez marad az álláspont, akkor könnyen választ kaphatunk majd arra a kérdésre, hogy mi történik, amikor a világ vezető katonai hatalmai minden zsetonjukat betolják középre.

(Borítókép: Az orosz Avantgard hiperszonikus fegyver repülésének képe. Fotó: Tass / Getty Images)