Mi a fene az a nyájimmunitás, és véget vethet-e a járványnak?

Mostanra körvonalazódni látszik, hogy a koronavírus-járvány kordában tartásához elsősorban rengeteg tesztelésre, illetve a közösségi érintkezés hatékony visszaszorítására van szükség, és ki gyorsabban, ki lassabban, de a legtöbb ország ebbe az irányba mozdul. Felmerült azonban egy másik megközelítés is, amely először Nagy-Britannia által került be a köztudatba, majd Hollandia kapcsán került elő újra, bár mindkét kormány tagadja, hogy tényleg erre készültek volna:

Na de mi az a nyájimmunitás, miért gondolják, hogy megoldást jelenthet a koronavírus-járvány ellen, és miért tiltakozik ez ellen kézzel-lábbal a kutatók túlnyomó többsége?

A védtelenek védelme

Kezdjük az elején, hogy a vége is világos legyen. Ha a szervezetünket valamilyen kórokozó, például az új koronavírus támadja meg, az immunrendszer két dolgot tesz. Egyrészt antitestek előállításával ellentámadásba lendül, hogy legyűrje a betolakodót. Másrészt memóriasejteket termel, amelyeknek köszönhetően a következő hasonló fertőzés esetén már sokkal gyorsabban létrejön a szükséges immunválasz.

A védőoltások lényege az, hogy egy enyhe, ártalmatlan támadással riasztják az immunrendszert, hogy az egy éles támadás idején már készen álljon a védelemmel. Ahogy egyre több ember szerez így védettséget, egy idő után már annyian lesznek, hogy a vírus a beoltatlanokat se fogja tudni megfertőzni, mert egyszerűen nem tud eljutni hozzájuk a sok immunis emberen keresztül. Ezt a közösség védelmet nevezzük nyájimmunitásnak.

Amikor egy kormány a koronavírus kapcsán a nyájimmunitás szerepéről beszél, akkor gyakorlatilag arról van szó, hogy abban bíznak, hogy ha elég nagy számú ember megfertőződik, a vírus majd nem fog tudni eljutni az igazán veszélyeztetett csoportokig, így a járvány komolyabb áldozatok nélkül lecseng.

Oltás helyett éles vírussal

Lényegében mind a közösségi érintkezés korlátozása, mind a nyájimmunitásra építő alternatív megközelítés ugyanazt a célt szolgálja: a fertőzéslánc megszakítását, hogy a vírus ne tudjon újabb embereket megfertőzni tömegesen. A különbség abban rejlik, hogy ezt hogyan próbálják elérni. Az izolációra épülő stratégia a fertőzöttek minél alacsonyabb számára hajt, ezért akik ezt alkalmazzák, már a járvány elejétől a terjedés megakadályozásáért dolgoznak. A nyájimmunitásra törekvők ezzel szemben arra hajtanak, hogy az emberek tömegében kialakuló természetes védelem állja útját a vírusnak.

A gond ezzel az, hogy a nyájimmunitást békeidőben a védőoltások széles körű alkalmazásával szokás elérni: minél többen kapják meg az oltást, annál többen lesznek védettek, így a vírus terjedése előtt egyre több útvonal zárul be. A kritikus tömeg elérése után gyakorlatilag már azok is védettek lesznek, akik nem kaptak oltást, hiszen nem marad, aki megfertőzze őket. (Ennek a kritikus tömegnek a mértéke a vírus reprodukciós rátájától függ, azaz hogy milyen hatékonyan terjed.) A koronavírus elleni védőoltásra azonban még legalább egy-másfél évet várnunk kell, így ezt a járványt most vakcina nélkül kell valahogy legyűrni.

Az immunitást oltás híján a megfertőződéstől, illetve az azt követő meggyógyulástól várják a módszer pártolói. Közösségi izolációra ebben az esetben is szükség lenne, de nem a teljes lakosságot (vagy egy-egy város, terület teljes lakosságát) védenék így, hanem csak a különösen veszélyeztetett rétegeket, akiknél a fertőzés az átlagosnál súlyosabb lefolyású, akár halálos lehet: elsősorban az időseket és a krónikus betegeket. Mindenki másnál hagynák, hogy megfertőződjön, ezzel kontrollált módon, de engednék terjedni a vírust.

A végleges megoldás csábítása

Egyáltalán mi szólhatna a nyájimmunitásos megközelítés mellett? Elsősorban az lehet benne a vonzó, hogy fenntarthatóbbnak tűnik. Az izoláció ideig-óráig véd a fertőzés ellen, de amint feloldják a korlátozásokat, a vírus újra terjedni kezdhet, míg a megszerzett immunitás a vírus későbbi visszatérése esetén is védelmet biztosít, így hosszú távú megoldást jelent – szól az érvelés.

De már ezzel az érvvel is van két probléma:

• Az egyik, hogy egyelőre nincs egyértelmű tudományos konszenzus arról, hogy egyáltalán kialakul-e immunitás a gyógyultaknál, azaz nem lehetünk biztosak abban, hogy az új koronavírussal nem lehet újra megfertőződni. De az ellenkezőjében sem: néhány újrafertőződésről érkezett már hír, de az is lehet, hogy az illetők még nem gyógyultak meg teljesen, így nem újra, hanem továbbra is betegek voltak. Biztosat csak később fogunk tudni erről.
• A másik, hogy nem világos, hogy a megbetegedéssel szerzett esetleges immunitás meddig tart ki. Az influenza elleni védőoltást például azért is ajánlott minden évben újra beadatni, mert az újraoltás felfrissíti az immunrendszer védekezőképességét, és nagyobb védettséget biztosít az erre rá is szoruló időseknek, krónikus betegeknek és gyenge immunrendszerűeknek – azaz pont azoknak, akik a koronavírus-járvány esetében is a leginkább veszélyeztetettek. Plusz nem zárható ki, hogy a vírus mutálódása miatt újabb törzsek jelennek meg, amelyek ellen a már megszerzett immunitás hatékonysága kérdéses lenne. (Influenzánál például elég gyakori, hogy a következő szezonban egy másik vírustörzs terjed el.) 

Épp az oltások példája világít rá arra is, hogy a nyájimmunitás sem jelent feltétlenül végleges megoldást, hiszen az utóbbi években megugró oltásellenesség nyomában olyan kórokozók – például a kanyaró és a rózsahimlő – ütötték fel újra a fejüket és kezdtek megint járványszerűen terjedni, amelyeket egyszer már gyakorlatilag legyőztünk.

A másik fő érv a nyájimmunitásra való törekvés mellett, hogy az elképzelések szerint ezzel megkímélhető lenne az egészségügyi ellátórendszer. A koronavírus-járvány ugyanis elsősorban nem is a halálozási arány miatt aggasztó, hanem mert a vírus gyors terjedése miatt rövid idő alatt zúdulhat annyi beteg az ellátórendszerre, hogy az pillanatok alatt összeomolhat. A nyájimmunitás-pártiak szerint azzal, hogy csak a veszélyeztetett csoportokat kell védeni, a többieknél pedig általában enyhe lefolyású vagy akár tünetmentes a betegség, az egészségügy se roppan össze a járvány kezelésében. Mindjárt látni fogjuk a brit példa kapcsán, hogy ez az érv sem állja meg a helyét.

Mindennél nagyobb gond azonban, hogy a legtöbb szakértő szerint egyszerűen etikailag vállalhatatlan, hogy tudatosan elengedjék több tízmillió ember kezét. A nyájimmunitás ötletét a köztudatba bedobó brit tudományos főtanácsadó, Patrick Vallance szerint a népesség legalább 60 százalékának kellene átesnie a betegségen, hogy működésbe lépjen a védelem. A bő 66 milliós Nagy-Britannia esetében ez jó 40 millió fertőzöttet jelentene. (A cikk írásakor az országban 2626 azonosított fertőzöttnél tartanak.) Más számítások szerint azonban még ennél is több, 47 millió embernek kellene elkapnia a fertőzést, hogy az ország elérje a nyájimmunitást. 2,3 százalékos halálozási és 19 százalékos kórházi ápolásra szoruló aránnyal számolva ez több mint egymillió halálos áldozattal és további nyolcmillió súlyos megbetegedéssel járna.

Ha még azt is feltételezzük, hogy valóban sikerülne a legkiszolgáltatottabbakat a gyakorlatban megvédeni – ami szintén erősen kérdéses –, akkor se biztos, hogy egy új és még mindig alig ismert vírussal kéne belekezdeni egy olyan társadalmi kísérletbe, amilyennel még soha senki nem próbálkozott. Bizonyos szempontból épp a nyájimmunitás inverze alakulna így ki: hónapokon át nem az immunitást szerzettek tömege vigyázna azokra, akik még nem fertőződtek meg, hanem a fertőzöttek tömege veszélyeztetné a leginkább sebezhetőket.

Nem is úgy értettük

Miután már több száz tudós tiltakozott a nyájimmunitás járványügyi intézkedéssé avatása ellen, a brit kormány közölte, hogy valójában soha nem is volt a céljuk, hogy direkt a nyájimmunitásra játsszanak rá, ezt az amúgy is várható nagy arányú megbetegedés potenciális mellékhatásaként említették csupán. Ha tényleg így volt, akkor extrém szerencsétlenül kommunikálták az elképzeléseiket, hogy a fél világ azt hitte, erre készülnek – hiába mondta később Matt Hancock egészségügyi miniszter is, hogy erről szó sincs.

Ez mintapéldája volt annak, hogyan ne kommunikáljuk egy járvány idején

– mondta erről Devi Sridhar, az Edinburgh-i Egyetem egészségpolitikai kutatója.

Azonban még ha el is fogadjuk, hogy pálfordulásról nincs szó, az kétségtelen, hogy szigorúbb hozzáállásra váltottak, szerdán például már az iskolák bezárását is bejelentette Boris Johnson miniszterelnök.

Ez az irányváltás egy új modellszámításnak köszönhető, amelyet az egyik legnevesebb brit epidemiológus, Neil Ferguson és munkatársai végeztek. A jelentésük több forgatókönyvet is felvázolt:

• ha a kormány nem tenne semmit a járvány terjedése ellen, több mint 500 ezer ember halna meg;
• ha az első terveknek megfelelő enyhe intézkedéseket hozna csak, az 260 ezer halálos áldozattal járna (nem mind a vírusfertőzésbe halna bele, hanem abba, hogy a járvány miatt leterhelt egészségügy nem tudná ellátni az egyéb betegségét);
• ha más országokhoz hasonlóan szigorúbb közösségi korlátozásokat vezet be, akkor 20 ezer halálesettel lehet számolni. (Jelenleg világszerte tartunk 9285 halálesetnél.)

Utóbbi esetben a kutatók szerint az egészségügyi rendszer összeomlását is el lehet kerülni, míg ha maradtak volna az enyhébb lépések, a rendszer nagyon gyorsan működésképtelenné válhatott volna. Ennek oka a súlyos férőhelyhiány: míg Németországban 30, de még az összeomlás határán szédelgő Olaszországban is 14 intenzív ellátást lehetővé tevő kórházi ágy jut 100 ezer emberre, Nagy-Britanniában ez a szám mindössze 7.

Azzal, hogy a britek végül mégis beálltak a sorba, a különutas kitérővel végül annyit értek el, hogy a máshol is látott korlátozó intézkedéseket később vezetik be, ami még visszaüthet a járvány elleni harcban. Ráadásul a 180 fokos fordulat, vagy legalábbis annak látszata visszavetheti a kormány intézkedései iránti bizalmat is, amely pedig egy ilyen helyzetben fontos feltétele lenne a hatékony válságkezelésnek.

Hollandia kapcsán is felmerült

Hollandiában Mark Rutte miniszterelnök hozta szóba a nyájimmunitást a hétfői beszédében, amikor arról beszélt, hogy két lehetőséget kizártak: a vírus ellenőrizetlen terjedését, illetve a teljes ország lezárását akár egy éven át vagy még tovább. Ezek helyett a harmadik utat választják, amelyet ő “maximális kontroll” névre keresztelt:

Azok, akik elkapták a vírust, utána általában immunisak – akárcsak a régi időkben a kanyarónál. Minél nagyobb az immunisak csoportja, annál kisebb az esélye, hogy a vírus átugrik a sebezhető idősekre vagy a rossz egészségi állapotúakra. A csoportos immunitással mintegy védőfalat építünk köréjük. Ez az elv. De realizálnunk kell, hogy hónapokig vagy még tovább tarthat, hogy felépítsük a csoportos immunitást, és ez alatt az idő alatt védelmeznünk kell azokat, akiknél nagyobb a kockázat, amennyire csak lehetséges

– mondta Rutte.

Azt most hagyjuk is, hogy a “jobb inkább túlesni rajta” érvelés már a kanyaró esetében is meglehetősen félrevezető. Nézzük meg inkább, mint mondott ugyanerről Jaap van Dissel, a holland közegészségügyi intézet vezetője, aki szerint a 17,4 millió holland ember olyan 50-60 százalékának (8,7-10,4 millió főnek) kellene elkapnia a koronavírust, hogy elérjék a csoportos immunitás szintjét: “Azt akarjuk, hogy a vírus azok között terjedjen, akiknek kevés gondjuk lesz vele, miközben megvédjük a sebezhető csoportokat. Ha elég nagy csoport esett túl a víruson, ez meg fogja védeni a sebezhetőket.” Hollandiában a cikk írásakor 2460 fertőzést regisztráltak, ebből 409-et a legutóbbi 24 órában. A halálesetek száma 76.

Azzal együtt, hogy a nyájimmunitás néhány napig a holland közbeszédben is sokat vitatott téma volt, közben Hollandia is meglépett néhány más országokhoz hasonlóan radikális izolációs lépést is. Vasárnap például bejelentették, hogy bezárnak minden iskolát, éttermet, bárt és hasonló nyilvános helyet. Jaap van Dissel szerint az immunitás kialakítása azonban erősíti is ezeket az intézkedéseket. Hogy a két megközelítés vegyítése a gyakorlatban hogy nézne ki, az csak a következő hetekben-hónapokban fog kiderülni.

(A cikk egy korábbi verziójában még azt írtuk, Hollandia a nyájimmunitás irányába indul el, de azóta a holland kormányt közölte, hogy nem ez a helyzet, ezért a cikket pontosítottuk.)

Borítókép: AFP Fotós: Dimitar Dilkoff

Vannak, akiknek már nincsenek kérdéseik,
És vannak, akik az Indexet olvassák!
Támogasd te is a független újságírást, hogy ebben a nehéz helyzetben is tovább dolgozhassunk! Kattints ide!