Dezső
15 °C
28 °C

Nem náci találmány a zenei A hang

2013.03.30. 12:46
Évszázadokon át nem volt konszenzus a zenei A hang magasságáról. A megegyezés hiánya intonációs különbségeket, lestrapált énekeseket és használhatatlan hangszereket eredményezett. Számos nemzetközi konferencia, egy sértődött francia professzor, a jazz népszerűvé válása, valamint egy egymillió hertzen rezgő piezoelektromos kristály kellett ahhoz, hogy megszülessen a konszenzus. A hangmagasság ennek ellenére is emelkedik, a zenetörténetnek még nincs vége.

Hiába van a zenetörténetnek több évezredes múltja, a zeneszerzők műveinek feljegyzéséhez az írásnak is fejlődnie kellett. A ma ismert és használt hangjegyírás alapját egy itáliai szerzetes, Arezzói Guido fektette le; ő használta először a kottát, ahol a zenei hangokat a vonalakon, pótvonalakon, illetve a vonalak között elhelyezett hangjegyekkel jelölték. Bár ezeken a kottákon a zenei A hang már jelölhető volt a második vonalközben, annak magasságáról, frekvenciájáról nem született megállapodás.

Hogy a ma sztenderdként használt, az Index címlapján is meghallgatható, 440 hertzes A hang kialakulásáig több évszázadnak kellett eltelnie, egyáltalán nem meglepő. Az egységes hangmagasság sokáig nem tűnt fontosnak, mert a zenészek a múlt évezred elején még nem utaztak, így nem volt szükség arra, hogy az A hang ugyanazt jelentse Franciaországban, mint Olaszországban. A helyzet akkor változott meg, amikor elkezdett megszűnni az európai kultúrcentrumok elszigetelődése.

Dinyés Soma zeneszerző, a Zeneakadémia oktatója elmondta, hogy az 1600-as évek Itáliájában, a barokk kialakulása idején az A hang frekvenciája többnyire 465 Hertz (Hz)volt, vagyis jóval magasabb a mostaninál. Amikor a németek sok itáliai zenészt hívtak a templomaikba, ott is ez az A hang honosodott meg. A francia hangszerekkel ugyanakkor egy rendkívül mély A hangmagasság is érkezett, ez lett a 415 Hz. Német területeken ez a két A egymás mellett létezett: a templomi magas A volt a Chorton, a kamarazenére használt mély A pedig a Kammerton.

Klasszikusok popritmusban

A mai zenészekre szintén jellemző, hogy a frenetikusabb hatás érdekében feljebb hangolják a hangszereiket. Ez a klasszikus zenére éppúgy jellemző, mint a modern popra: nyilván mindenki ismer olyan slágereket, ahol a szám utolsó refrénjét az énekes egy hanggal magasabban énekli, és ehhez alkalmazkodik a zenei aláfestés is, így a hangzás emelkedettebbnek, euforikusabbnak hat.

A különlegesebb hangzás kedvéért a zenészek előszeretettel hangolták át a hangszereiket. Dinyés elmondása szerint a franciák a XVIII. században a fuvola dúsabb hangzása érdekében 395 Hertzre csökkentették az A hang magasságát. Paganini ezzel szemben feljebbtornászta azt, hogy a hegedű hangja fényesebb, vibránsabb legyen. A híres I. hegedűversenyhez például fél hanggal feljebb hangolta Stradivari hegedűjét, így az üres húrok nem G-D-A-E, hanem Gisz-Disz-Aisz-Eisz hangon szólaltak meg, így a szólói sokkal fényesebbnek hangzottak.

Figyelembe véve, hogy a barokk idején még nem volt egységes konszenzus az A hang magasságáról, hanem többnyire kevesebb volt a ma használt 440 Hertznél, azt gondolhatnánk, hogy az emelkedés lineáris volt – de azt már az itáliai kora barokk 465 hertzes A hangja is bizonyítja, hogy nem így van. Dinyés szerint a zenei A hang magassága a történelem során sokat változott, de összességében nem jellemző rá a folyamatos emelkedés – ez csupán az elmúlt kétszázötven évben alakult így. A zenei barokk kor végére, az 1750-es évekre szilárdult meg a 415 Hertz, és ekkoriban kezdődött az A hang emelkedése is. A bécsi klasszika idején már 430 Hertz volt az általános frekvencia, és nagyjából ekkorra tűntek el az egyéb hangmagassági alternatívák. A romantika korában az A hang frekvenciája nagyjából a ma is használt 440 Hertz körül mozgott.

Az énekesek nem bírták

Dinyés szerint az új hangszerek megjelenése sokáig nem befolyásolta az A magasságát. A kora romantikus korszakban indult meg a rézfúvós hangszerek nagy mértékű fejlődése; ekkor a hangerejük sokkal nagyobb lett. Ezt a vonós hangszerek csak úgy tudták követni, hogy feszesebbre állították a húrokat, hogy így növeljék a hangerőt. Dinyés elképzelhetőnek tartja, hogy ez vezethetett a hangmagasság növekedéséhez, de azt sem szabad elfelejteni, hogy ekkor a vonós hangszereken még bélhúrok voltak, amik sokkal puhábban és halkabban szóltak, mint a mai fémhúrok. A fémhúrok bevezetésére még körülbelül száz évet várni kellett.

A XIX. századi filológus, Alexander John Ellis szerint a hangmagasság növekedése a nagyobb koncerttermeknek és a hangszergyártás fejlesztéseinek köszönhető. A nyilvános koncerteket ekkoriban már nagyobb termekben, koncertekben és operaházakban tartották; ezek a helyszínek nagyobbak voltak, mint a korábbiak. Hogy a hangzás kellően erőteljes maradhasson, fényesebb, magasabb hangokra volt szükség, ezt a zenészek viszont csak úgy érhették el, hogy feljebb hangolták a hangszereiket. Míg a XVIII. században a fuvola hangját inkább dúsabbá tették volna a 395 hertzes A hanggal, a XIX. század hangszerkészítői már azzal próbáltak érvényesülni, hogy feljebb hangolták a fuvoláikat; a hangszerek emiatt fényesebben, erőteljesebben szóltak, mint a konkurencia termékei. A feszesre húzható fémhúrok megjelenésével a vonós szekció is alkalmazkodhatott ezekhez a változásokhoz.

Az A hang frekvenciájának növelése talán jótékony hatással lehetett a hangzásra, de volt egy hátránya: ezt a hangmagasságot az énekesek már nem tudták követni. A hosszabb művek manapság is nagy megterhelést jelentenek – például Wagner Bolygó hollandijának egyfelvonásos változata ugyancsak próbára teszi az énekeseket –, de a XIX. század végén a feljebb hangolt hangszerek A hangja gyakran a 450 Hertzet is elérte. A zeneszerzők még figyelembe vették az énekesek szempontjait: míg Mozart és Haydn 422-423 Hertzben gondolkodott, az énekesek számára már egészségi kockázatot is jelenthetett, hogy 450 hertzes hangmagasságban, vagyis körülbelül fél hang különbséggel énekeljék a műveiket.

A képlet

A francia kormány 1859-ben törvénybe iktatta az A hang magasságát, aminek a frekvenciáját 435 Hertzben állapították meg. A németországi és angliai énekesek ezt elfogadták sztenderdként, ugyanis számukra is kényelmes volt – a hangszergyártóknak kevésbé, ugyanis a fúvós hangszereket és a hangvillákat emiatt újra kellett gyártani. A 435 Hertzet rajtuk kívül mindenki egészséges kompromisszumnak tartotta: a 450 túl magas volt az énekeseknek, a 422 viszont a több csillogáshoz szokott közönségnek nem tetszett.

A Brit Filharmonikusok 1896-ban döntöttek úgy, hogy megemelik az A hang magasságát. Az 1880-as években a tudósok már kiszámíthatták, hogy a külső hőmérséklet hogy befolyásolja a fúvós hangszerek hangjának magasságát. Az angolok úgy vélték, hogy az 1859-es francia törvényi szabályozás nem egy konkrét frekvenciára vonatkozik, hanem abból indul ki, hogy 59 Fahrenheit-fokon (15 Celsius-fokon) a hangmagasság mérésére használt hangszer – jelen esetben egy oboa – 435 Hertzen szólal meg. A Londoni Filharmonikusok a tanácsadókkal folytatott konzultáció után úgy döntöttek, hogy a hangmagasság kiszámításához használt képletet a szobahőmérséklet függvényében módosítják; a hőmérséklet értékét 68 Fahrenheit-fokban (20 Celsius-fokban) állapították meg.

A hangmagassághoz használt képletet úgy számították ki, hogy a sztenderdnek tekintett 435 Hertzhez hozzáadták a 68 és az 59 Fahrenheit-fok különbségének az ezredrészét, amit ismét megszoroztak 435-tel. A képlet tehát így festett: 435 + [(68-59)÷1000 × 435] = 438.915

Az A hang variációi

Zenei A hang a kora barokk idején, Itáliában

A francia hangszerek zenei A hangja a barokk idején

Francia fuvolahang a XVIII. században

A bécsi klasszika zenei A hangja

A XIX. század végének zenei A hangja

A franciák által törvénybe iktatott A hang frekvenciája

A Brit Filharmonikusok zenei A hangja

A sokak által természetközelinek tartott A hang

A zenei A hang ma használt sztenderdje

A Yamaha legújabb fuvoláin ez az A hang frekvenciája


Ha a fenti műveletet elvégezzük, végeredményként 438,915-öt kapunk, de mivel ehhez a 439 áll a legközelebb, az A hang frekvenciáját erre az értékre kerekítették fel. Az új sztenderdet 1896-ban fogadták el Angliában.

Amerika visszainteget

Több évtizednek és két világháborúnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a 440 Hertzet világszerte elfogadják. Az amerikai zeneipar 1926-ban kezdte el használni ezt a frekvenciát, sokan pedig a hangszergyártásnál is ezt a hangmagasságot vették alapul. 1936-ban már a szabványosítással foglalkozó American Standards Association is bejegyezte a 440 hertzes frekvenciát, mint a normál zenei A hang magasságát.

A világszintű megegyezés azonban még váratott magára. A hangzás egységesítésére tett kísérletek és nemzetközi konferenciák sokáig sikertelenek voltak. A XX. században azonban már megjelent a rádióközvetítés, amivel a hallgatók fülét világszerte hozzászoktathatták az egységesen hangzó élő felvételekhez. A rádióipar növekedése a harmincas években újabb lökést adott az új sztenderd megteremtésének, így 1939-ben ismét konferenciát rendeztek Londonban. A tárgyaló felek célkitűzése az volt, hogy elfogadtassák a 440 hertzes frekvenciát, ami nagyon közel volt a Londoni Filharmonikusok által használt 439 hertzhez.

Sokan úgy hiszik, hogy a 440 hertzes A hang a nácik találmánya, de ez nem igaz. Az tény, hogy Joseph Goebbels, a náci Németország propagandaminisztere is támogatta a javaslatot, de ekkor még csak tárgyaltak a dologról. Közben kitört a második világháború, így a megállapodás – részben emiatt – elmaradt. A nemzetközi konszenzus amúgy is hiányzott volna; Robert Dussaut, a Párizsi Nemzeti Konzervatórium professzora például sérelmezte, hogy a tárgyalásra nem hívták meg Franciaországot. A következő konferenciát 1953-ban tartották Londonban, és itt már elfogadták a határozatot. A Nemzetközi Szabványügyi Szervezet 1955 novemberében jegyezte be a 440 hertzes frekvenciát, majd 1975 januárjában újra megerősítette azt.

Dussaut az 1953-as tárgyalás idején sérelmezte, hogy a konferenciára senkit nem hívtak meg Európából, akinek ellenvetése lett volna. A professzornak nem tetszett, hogy a brit hangszergyártók az amerikai jazz-zenészek által diktált tempót követik, és nekik akarnak megfelelni; Dussaut sokkolónak találta, hogy az ő igényeiket veszik figyelembe, az énekeseknek és a zenészeknek pedig hozzájuk kell alkalmazkodniuk.

A prím más

A 440 hertzes frekvenciát sokan gépiesnek és életidegennek találják, szemben a természetesebbnek vélt 432-vel. Noha az emellett fölhozott érvek helyenként áltudományosnak és paranoidnak tűnnek, tény, hogy az új frekvencia a matematika törvényszerűségeinek köszönhető. Hogy az A hang magasságát pontosan mérhessék, a brit rádióműsorokat sugárzó BBC elektronikus úton állította elő a 440 hertzes frekvenciát. A hangoláshoz egy oszcillátorral vezérelt piezoelektromos kristályt használtak, ami egymillió hertzes frekvencián rezgett. Elektromos szabályozókkal ezt az értéket sikerült az ezredére csökkenteni; az így kapott 1000 Hertzet megszorozták 11-gyel, majd 25-tel osztották – a végeredmény a kívánt 440 Hertz lett. A Londoni Filharmonikusok által használt 439 Hertzcel ezt nem lehetett megcsinálni, az ugyanis prímszám, így a fölhasznált módszerrel nem lehetett előállítani.

Bár a zenei A hang magassága mostanra a világ minden táján sztenderdként használják, ahol klasszikus zenét játszanak, néhány hangszernek ez a változás nem tett jót. Egy New York-i zenekar orgonája például 440 Hertzre hangolva laposan szólt a zenekar többi hangszeréhez képest, de ez a különbség eltűnt, amikor a hangszereket egységesen 444 Hertzre hangolták.

Dinyés szerint az emelkedési folyamat az elmúlt harminc évben ismét megfigyelhető volt. Sok zenész úgy gondolja, hogy az A emelkedése a hangszeresek intonációs pontatlanságából ered. Minden zenekari zenész ismeri azt az alapszabályt, hogy ha nem mindenki játssza kristálytisztán ugyanazt a hangot – ami egy hegedűszólamban akár tizenöt zenészt is jelenthet egyszerre –, akkor érdemesebb fölé intonálni, mint alá, mert az kívülről kevésbé hallatszik hamisnak. Emiatt egy idő után minden rosszabb zenekarban kialakul az a szokás, hogy a zenészek picit fölé intonálnak, de emiatt a próba végére akár 4-5 Hertz is lehet az eltérés. Az újabb emelkedés Dinyés szerint a hangszergyártásban és egyes zenekarok játékában is megfigyelhető: a Yamaha fuvoláin például 444 Hertz az A hang alapmagassága, és a szimfonikus zenekarok is 442 Hertzen játszanak.

Korhű lehangoltság

A nyugati zenében a XIX. század volt az első évszázad, amikor Észak-Amerikában és Európában nemcsak az új szerzeményeket, hanem a régebbi darabokat is újrajátszották. A korszerűség kedvéért a régi szerzeményeket játszó zenekarok 200-300 éves kópiáin játszanak, az akkori A hang magasságára hangolva, az adott előadói kor stílusában. Ilyen felvétel például a Hungaroton által kiadott Cristofori Trió lemeze, amin a zenészek C. P. E. Bach szerzeményeit játsszák, korhű hangszerekkel – a lemezborító hátulján látható a jelölés, hogy az A hang magassága náluk 425 Hertz, vagyis csaknem fél hanggal alacsonyabb a manapság használtnál.

Összességében elmondható, hogy a 440 hertzes sztenderddel az egységesítést igénylők két rétegnek akartak kedvezni: a XVIII. század zenéjét kedvelőknek, és azoknak, akik szeretik a XIX. századi fúvós hangszerek fényesebb hangját. Mint a fenti példa, illetve a manapság is tapasztalható néhány hertzes eltérések mutatják, a 440 hertzes frekvenciára tekinthetünk sztenderdként, de mindenkire érvényes, kötelező abszolútként nem.