Tényleg lebomlik a lebomló műanyag?

Bármilyen furcsán hangzik is, eredetileg a természeti értékek megóvása volt a műanyag célja. Az első szintetikus anyagot John Wesley Hyatt találta fel 1869-ben. A gyapotszálból származó cellulózt kámforral kezelte azért, hogy kiválthassa a szarut, a ritka teknőspáncélt, szarvat és az elefántcsontot. Leo Baekeland pedig 1907-ben feltalálta a bakelitot, amely már semmiféle természetes anyagot nem tartalmazott. Emellett jó szigetelő, hőálló, és könnyen, nagy tömegben előállítható volt.

1950 óta összesen 8,3 milliárd tonna különféle műanyagot gyártottunk, amelynek háromnegyede hulladéklerakókban és a környezetben kötött ki. És maradnak is ott, mert évtizedek, évszázadok alatt sem bomlanak le. Miközben a világ teljes kőolaj-felhasználásának majdnem tíz százalékát használjuk gyártásukra.

Most, hogy betiltják a hagyományos, egyszer használatos műanyagokat, felmerül a kérdés: mennyire zöldek az ezeket felváltó lebomló műanyagok? Egy kutatás ugyanis nem talált olyan „zöld” műanyagot, amely minden környezetben maradéktalanul lebomlott volna. 

A műanyag óriás-molekulaláncai, a polimerek szobahőmérsékleten stabilak, bizonyos hőmérséklet fölött azonban alkotóelemeire, monomerekre esnek szét.

Ugyan szinte gombnyomásra elbomló műanyagokkal is kísérleteznek már, valójában háromféle lebomló műanyagcsalád létezik.

Az egyik népszerű tag a PLA, egy kukoricakeményítőből készült bioműanyag-fajta. Nagy előnye, hogy komposztálható, és így biológiai úton lebomlik. A tesztben is a komposztálható zacskók teljesítettek a legjobban. Tengervízben három hónap alatt tűntek el. A földben azonban még 27 hónap után is fellelhetőek maradtak, igaz, súlyt már nem bírtak el.

Hasonló a helyzet egy mezei hulladéklerakóban is, a szétbomláshoz ugyanis melegre, legalább 60 Celsius-fokra van szükség. Azaz a megsemmisítésükhöz speciális környezet, például ipari méretű komposztáló telepek kellenek, a kerti komposzt mit sem ér. Felmerül az a probléma is, hogy

És az is gond lehet egy darabig, hogy a lebomló műanyagokat nem szabad szelektív hulladékgyűjtőkbe helyezni, mivel a PLA a hagyományos műanyaggal (például PET-palackkal) keverve újrahasznosíthatatlan elegyet ad. Gyakorlatilag képtelenség nagy tömegben szétválogatni őket. 

A másik nagy csoportot az ugyancsak biológiai úton, de oxigén jelenlétében lebomló (oxo-degradálódó) műanyagok jelentik. Az anyag széteséséhez napfény és levegő is szükséges. Ezért ha túl mélyre kerül a szeméttelepen, ahol már nincs oxigén, nem indul el a folyamat. Ráadásul legalább 65 százalékos nedvességre van szükség a bomlási folyamatának megindulásához, miközben egy átlagos hulladéklerakóban legfeljebb csak 30 százalékos a nedvességtartalom. Mindezeken felül az ilyen anyagokba nehézfémeket (például kobaltot) adagolnak. Ha nagy mennyiségben kerülnek a szeméttelepekre, akkor feldúsulhatnak ezek a mérgező fémek.

A harmadik család a mikrobiológiai úton lebomló műanyagoké. Előállításuk során egy adalékanyagot, méghozzá mikrobák és baktériumok megtelepedését segítő csalogató anyagot kevernek beléjük, a mikrobák pedig

A folyamat levegő, fény és hő jelenlétében, de anélkül is aktiválódik, attól függően, milyen mélyre került a szeméttelepen.

Bár elsőre kecsegtetőnek tűnnek ezek az új módszerek, mégis számos megoldandó problémát vetnek fel a lebomlónak gyártott műanyagok. Nem ismerjük például, hogy melyik technológia árt legkevésbé a környezetnek. Egy biztos: akkor vagyunk a „legzöldebbek”, ha nem vagy csak kevés biológiailag lebomló csomagolóanyagot használunk. Mert hiába esnek darabjaikra megfelelő környezetben, attól még ezeket is csak egyszer használjuk.

A megoldás az lenne, ha egyáltalán nem termelnénk szemetet, ám mivel ez jelenleg csak egy utópia, az is jó irány lenne, ha tartós környezetbarát anyagokat használnánk.

(Borítókép: Műanyaghegyek Kínában 2008-ban. Fotó:  China Photos / Getty Images)