Jó testvérek, még ha egymás fejét a falba is verik

További Tudomány cikkek

Az Index családtervezéssel foglalkozó cikksorozatának utolsó részben a kisebb és nagyobb gyerekeket kérdeztük arról, mi a jó abban, hogy van egy testvérük. Igen meglepő válaszok születtek.

Ha valaki nagycsaládban cseperedik, egész más élményeket szerez, mint aki egyke vagy csak egy testvére van. De az biztos, hogy a testvérek, legyenek akárhányan is, akár kisebbek, akár nagyobbak, nagy hatással vannak érzelmi intelligenciánk, szociális készségeink fejlődésére. Korábbi vizsgálatokból kiderült, hogy ha nagyobb lánytestvér van és egy kisöccs, a lányok nem lesznek együttérzőbbek, de a korkülönbség is számít. Ha jelentős, akkor könnyebben hangolódnak egymásra, mert a kicsi példaképnek látja a nagyot, és így kevesebb konfliktusuk lesz.

Egy alom hátrányai

Képzeljünk el egy egész nagy családot, ahol 10 testvér van, vegyesen fiúk és lányok, és mára már a legkisebb is 17 éves. A legidősebb testvért, a 37 éves Kamillát faggattuk, milyen volt egy osztálynyi gyerek között felnőni a legnagyobbként. Ahogy felidézi gyerekkorát, azt mondja: „Kívülről talán minden normálisnak tűnt nálunk, jártunk zeneiskolába, balettre, sportra. Nem is kellett igazából semmilyen konkrét dologról lemondanunk, de egymásért felelősséget kellett vállalnunk, és az nagyon nyomasztó gyerekként”.

Később az elszakadás is nehezebb otthonról. „Egyrészt tartani kell a szülőkkel a kapcsolatot, másrészt ha ilyen nagy alomban nő fel az ember, akkor nehezebb az önállóság, mert megszokja, hogy mindig van egy idősebb, gondoskodó testvér.” Ez a kisebbeknek és a nagyobbaknak is nehéz.

Ma persze már összetartunk, mintha barátok lennénk, talán mert elég kicsi köztünk a korkülönbség. Segítünk egymásnak, ha kell, ha tudunk, főleg hogy van akinek már gyereke is született.

Kamilla szerint mindig számíthatnak egymásra, és már nem jellemzőek a gyerekkori harcok, veszekedések, de mindegyikőjüket megviselte az otthoni tömeg – volt, akit jobban, volt, akit kevésbé. Egyik öccse a drogokhoz fordult, a húgai mind jártak terápiára, de nem azért, mert nevelniük kellett egymást, hanem mivel a többiekről gondoskodtak, magukról kellett lemondaniuk, ami nehéz gyerekként.

Azt kellett feldolgozni, hogy a saját életedet, preferenciáidat sokszor háttérbe kellett szorítani, ez már így volt kisebb korunkban és felnőttként is. Mikor már pénzt kerestem, fizettem a húgaim albérletét és a saját karrierem teljesen háttérbe szorítottam.

Kamilla szerint egy ekkora családban a szülők nem képesek mindent megcsinálni, amit kell, ezek a testvérekre hárulnak. Így a gyerekkoruk nem az az igazi, felhőtlen, gondtalan időszak, aminek lennie kellene, inkább egy „veszteségélmény”.

Ahogy nőttek, a kisebb testvérek jelezték, ha már nem kellett gondoskodni róluk, nem volt szükségük olyan erős emocionális biztonságra – amit a szülők helyett az idősebbek adtak meg. Az életükre most az a jellemző, hogy többen sínre kerültek már, családot alapítottak, a fiúk együtt, legjobb barátokként járnak nyaralni, de mindannyiukban van egy konstans szorongás, aggodalom, stressz a többiekért. Egy emocionálisan ennyire terhelt és labilis gyerekkor után talán nem is csoda.

Véd- és dacszövetség

Blanka 16 éves, 2,5 évesen kapta öccsét, Ambrust, akinek érkezése mindennél boldogabbá tette, mert már egész kicsinek is gondoskodó, anyáskodó volt. A református családban cseperedő kislány simogatta és beszélt anyukája gömbölyödő pocakjához: „áldás, békesség”. Csak azt bánta, hogy nem húga születik. Kérdésünkre, emlékszik-e még a nagy eseményre, ezt a történetet mesélte:

Apával mentünk be a kórházba a születése másnapján. Nagyon cuki volt, és vittem neki egy nagy Bogyó és Babóca könyvet, de persze egyáltalán nem érdekelte. Az viszont nem tetszett, hogy a mama nem jött haza velünk, beszálltunk a liftbe, ő kint állt és nem mozdult. Azóta sokszor elmesélték a családban, talán ezért is tudom, hogy ez elkeserített, haragudtam rá, szó nélkül hátat fordítottam neki a liftben, sírtam, ő is sírt. Így váltunk el.

Még hozzáteszi, hogy mikor hazaértek a kórházból, nagyon szeretett segíteni a kicsi körül, pelenkázni, vigyázni rá, simogatni, ha hagyta. Később vegyes csoportú óvodába jártak, de csak egy évig voltak együtt. Egy-egy történetre ebből az időszakból is emlékszik, például arra, mikor a kistestvére kiköpte a mandarint uzsonna alatt, mert nem ízlett neki. Erre egy másik kisfiú beárulta az óvónőnél, Blanka pedig vitatkozni kezdett a kisfiúval: „Miért ne köphetné ki, ha nem szereti?”, aztán az óvónők őt dorgálták meg. Arra is emlékszik, hogy Ambrus sokszor fojtogatta játék közben, de a mostani eszével úgy gondolja, ebben nem volt gonoszság, csak nem tudta, hogy küzdjön, és nem ismerte az erejét, „én meg karmoltam, az se jobb”.

Blanka és Ambrus

Fotó: Králl Bernarda / Index

A másik oldalról Ambrus úgy emlékszik, szeretett legózni a testvérével, de azt sem felejtette el, hogy a nővére a falba verte a fejét, ha vissza akart menni a szobájába, és ő ezt nem hagyta.

Az a horpadás még mindig megvan a falon, a fejemen szerencsére nincs.

Most, hogy Blanka már középiskolás, Ambrus pedig még általánosba jár, kicsit eltávolodtak egymástól, de hasonló az ízlésük, szoktak ruhát cserélgetni, ismerik egymás barátait, és ha olyan a helyzet, még mindig tudnak együtt legózni. Hetente kétszer a biztonság kedvéért még verekednek egyet.

Sandokan és David Bowie

Laura késői, egyedüli gyerek, nyáron tölti be a 14. életévét, már túl van a középiskolai felvételin, és most várja, hogy kiderüljön, hová vették fel. Az írásbeli felvételi utolsó feladatában arról kellett érvelniük, testvérrel vagy anélkül jobb-e felnőni. Laura ott egy nagyon szép és bölcs gondolattal zárta dolgozatát:

Nem attól függ az otthoni légkör, hogy hány testvére van valakinek, hanem hogy szeretetteljes emberek vesznek-e körül.

Arról kérdeztük, hogy élte meg az egyedüllétet kisebb korában, pótolta-e valamivel a testvérek hiányát, és most hogy érzi magát legkisebbként a családban.

Kis koromban több képzeletbeli barátom is volt, akikkel beszélgettem. Az egyikük Sandokan, akinek a sorozatát néha megnéztük a szüleimmel, a másik David Bowie, akinek a lemezeit rengetegszer hallgattuk, és a zenéje mellett nagyon tetszettek a videói és az öltözködése is.

Beszélgetett velük, elképzelte, hogy együtt játszanak, elkísérik az óvodába vagy a játszótérre. Az iskolában minden osztálytársának van testvére, de Laura már hozzászokott ahhoz, hogy egyedül van. Szerinte van különbség aközött, hogy egyedül van, vagy hogy egyedül érzi magát. Azt mondja:

Egyedül is jól elvagyok: szeretek olvasni, gitározni, rajzolni, naplót írni, és zenét hallgatni.

Arra a kérdésre, hogy szeretne-e testvért, azt feleli, nem lenne rossz egy néhány évvel fiatalabb testvér, akivel kisebb korában sokat játszhatott volna. Örülne egy kortársnak a családban, akivel tudna úgy beszélgetni, mint a barátaival, és megoszthatná vele a titkait.

Úgy érzi, kicsit el van kényeztetve, de nem túlságosan. Előny, hogy ha programot szerveznek a családdal, akkor nem kell máshoz alkalmazkodnia, és a Covid-időszak alatt, mikor több hónapig nem volt pénzük, komolyan nélkülözniük kellett volna, ha többen lettek volna testvérek. Akkor megtanulta, hogy kell a keveset beosztani, lemondani, és azóta jobban örül annak is, ha kap valamit. Szerinte azok a szülők, akiknek sokat kell dolgozniuk, és nem tudnak minden időt a gyerekükkel tölteni, sokszor kompenzálásból próbálnak mindent megvenni a gyereknek, de úgy érzi, vele eleget foglalkoznak a szülei, és figyelnek rá.

A cikksorozat korábbi részeit az alábbiakban olvashatja el: