Milyen érzés meghalni?

A halált biológiailag definiálni nem egyszerű feladat. Az orvostudomány megkülönbözteti a klinikai és a biológiai halált; előbbi a szívműködés és a légzés leállását jelenti, amiből jó esetben még vissza lehet hozni az áldozatot, utóbbi az agy halála, amit általában oxigénhiány okoz, és ahonnan már nincs visszaút.

A klinikai halál beállta után átlagosan öt perce van az orvosoknak a szívműködés újraindítására, mielőtt a vérkeringés, és ezáltal az oxigén hiánya végzetes sérüléseket okozna az agynak. Szerencsés körülmények - például az alacsony hőmérséklet - ezt az időt akár 15-20 percre is elnyújthatják. 1967-ben az első szívátültetés egyértelművé tette, hogy a halál fogalmát át kell értékelni, hiszen ilyenkor a páciensnek egy ideig nem hogy önálló légzése és szívműködése, de még szíve sincs, mégsem halott - magyarázta a kérdésünkre Dr. Pilling János. Mivel a vérkeringés és a légzés, és így az agy életben tartása bizonyos esetekben mesterségesen is fenntartható, a biológiai halált egy bonyolult definícióval, a harvardi agyhalál-kritériumrendszerrel határozták meg 1968-ban. Ebben olyan feltételek szerepelnek, mint a reflexek hiánya (például az, hogy a pupilla nem reagál a fényre), vagy az agy elektromos aktivitásának hiánya, a lapos EEG görbe legalább tíz percen át.

Ha megáll az agyat friss oxigénnel ellátó vér áramlása, az nagyjából tíz másodperc után eszméletvesztéssel jár. De vajon mit érezhet az ember, míg eddig eljut?

Fulladás

A vízbefúlás a valóságban közel sem olyan titanicosan drámai, mint a filmekben, sokkal inkább fájdalmas, és meglepően gyors. Amikor az ember rájön, hogy nem képes a fejét a víz felett tartani, úrrá lesz rajta a pánik, és reflexszerűen elkezd kapálózni, mintha egy láthatatlan létrán mászna, miközben levegő után kapkod, ha éppen sikerül a víz fölé jutnia - az életmentő-szlengben ezt nevezik küzdelemnek a felszínért.

Ez a küzdelem 20-60 másodpercig tart, majd az áldozat feladja, és elsüllyed, de még ekkor is görcsösen visszatartja a lélegzetét. Újabb 30-90 másodperc múlva a reflexek elkerülhetetlenül legyőzik, megpróbál lélegezni, víz kerül a tüdejébe, amire köhögéssel reagál, és ez még több vizet juttat be. A víz megállítja a tüdőben a levegőből az oxigént kiválasztó szövetek működését, és egyben beindítja azt a reflexet, ami lezárja a légcsövet, hogy megállítsa a további víz bejutását. A víz a tüdőben intenzív, égető fájdalmat okoz, amit az oxigénhiány először csend és nyugalom érzésébe fordít át, majd az oxigénhiány miatti eszméletvesztés és az agyhalál következik.

Szívroham

Az egyik leggyakoribb halálnem, ami az esetek túlnyomó részében egyáltalán nem olyan látványos, mint a filmekben, hanem lassú lefolyású, akár órákon át is tarthat. A legjellemzőbb tünet a nyomás és fájdalom mellkasban - ez a szívizom reakciója arra, hogy nem kap elég oxigént. A fájdalom kisugározhat a végtagok, a hát, a gyomor és a torok felé, emellett gyakori az émelygés és a hideg veríték.

Szívroham esetén a halál kiváltó oka az arrhythmia, a szív normál ritmusának megszakadása: nem jut friss vér az agyba, tíz másodperc múlva jön az eszméletvesztés, majd a halál.

Az igazi gyilkos azonban a várakozás. Az áldozatok nagy része egyszerűen nincs tudatában annak, hogy éppen egy enyhébb lefolyású szívrohamom esik át, szimpla rosszullétnek hiszi, és nem fordul orvoshoz. Egy amerikai-brit felmérés szerint ha a páciens beér a kórházba, 85 százalék az esélye a szívroham túlélésére.

Elvérzés

Minden a vérzés forrásától függ: ha az aorta (a szívből kivezető fő ér) sérül meg, másodpercek alatt elvérzik az áldozat, ha egy kevésbé fontos véna vagy artéria, akár órák is eltelhetnek a halálig.

Egy átlagos felnőtt szervezetében öt liter vér kering; 750 milliliter veszteségig különösebb tüneteket még nem érez az áldozat, legyen szó akár külső sebről, akár belső vérzésről. Másfél liternél gyengeség, kínzó szomjúság és ingerlékenység lép fel, aztán egyre erősebb szédülés, majd két liter vérveszteség körül jön az eszméletvesztés, és mivel nincs mi szállítsa az agynak az oxigént, beáll a halál.

Tűzhalál

Az egyik legfájdalmasabb halálnem, nem véletlenül használták boszorkányok és eretnekek kínzására a középkorban. A szervezet az extrém hőhatásra azzal reagál, hogy a bőr érzékelőidegeit érzékenyebbé teszi, így a fájdalom még erősebb lesz. A harmadfokú égési sérülések éppen ezért nem fájnak annyira, mint az enyhébb másodfokúak, mivel azok már elpusztítják a bőrrel együtt a fájdalmat érzékelő és továbbító idegsejteket.

A fájdalom gyakran csak akkor jelentkezik, amikor elmúlik a sokk és az adrenalinhullám hatása, akkor viszont az egyik legintenzívebb, amit az orvostudomány ismer. A fájdalom csillapítása az egyik legnagyobb kihívás az orvosok számára égési sérülések kezelésénél.

Maga az égés ritkán a halál közvetlen oka, az áldozatok általában a füst (és az abban levő mérgező anyagok: szén-dioxid, szén-monoxid, hidrogén-cianid) belélegzésébe és az oxigénhiányba halnak bele. A szén-monoxid a dózistól függő idő, de általában percek alatt fejfájást és álmosságot, majd ájulást okoz. Az amerikai tűzoltószövetség felmérése szerint a tűzben halálukat lelt áldozatok háromnegyedénél a szén-monoxid a halál közvetlen oka, és 40 százalékukat álmukban éri a halál, kiüti őket a szén-monoxid, mielőtt felébrednének a tűzre.

Lefejezés

Bár elég horrorisztikus látvány, a lefejezés valójában az egyik leggyorsabb és legkevésbé fájdalmas módja a halálnak; feltéve hogy a lefejező érti a dolgát, éles a szerszáma, és a lefejezett nem mocorog.

A lefejezés, vagyis a gerincagy átszakítása, és az agy elvágása a vértől megdöbbentő módon nem jár azonnali halállal. Egy 1991-es kísérlet azt mutatta ki, hogy az egerek agya a lefejezés után még 2,7 másodpercig működik, azt az oxigént felhasználva, ami az éppen az agyban levő vérben van. Embereknél ugyanez az idő hét másodperc - egyes tanulmányok szerint ilyenkor az áldozat még eszméleténél van.

Mindez azt feltételezi, hogy a lefejezés tökéletesen sikerült, ami csak a guillotine bevezetése (először Franciaországnak használták 1792-ben) óta szokás. Az 1500-as években több olyan esetet is feljegyeztek, amikor a tapasztalatlan hóhérnak akár tízszer is le kellett sújtania, mire sikerült a kivégzés.

Zuhanás

A halál egyik leggyorsabb módja, a szó szoros értelmében: nagy magasságból (150 méter körül) való lezuhanásnál a földet éréskor a test sebessége a 200 km/h-t is elérheti. A New Scientist által idézett német kutatás szerint a halálos zuhanások áldozatainak háromnegyede a becsapódás utáni 1-2 másodpercben meghal.

A halál konkrét oka nagyrészt az érkezési felülettől, és a testhelyzettől függ. Egy amerikai kutatás a Golden Gate hídról leugró (75 méteres zuhanás, a vízbe csapódásnál a sebesség 120 km/h) öngyilkosok boncolási jegyzőkönyveit vizsgálta 1981-ben. Száz eset alapján arra jutottak, hogy a halál oka általában a tüdőt vagy a szívből kiinduló ereket ért sérülés, vagy magától a becsapódástól, vagy az összetört bordáktól.

Nagyobb zuhanások túlélői egybehangzóan arról számoltak be, hogy az idő lelassult, és ösztönösen úgy próbáltak kapálózni, hogy talpra érkezzenek. Bár ilyenkor a becsapódás energiája aránylag kis felületre koncentrálódik, és az ember lábai úgy gyűrődnek össze, mint egy autó motorháztetője frontális ütközésnél, mégis ebben a pózban a legtöbb az esély a túlélésre.

A legjobb tanács emellé a lehető legbanálisabb: próbáljunk meg puhára esni. 1942-ben feljegyeztek egy olyan esetet, amikor egy nő 28 métert zuhant, frissen felszántott földre esett, és egy csuklótöréssel megúszta az egészet.

Áramütés

Az áramütéses baleseteknél, 220 voltos, aránylag alacsony feszültségnél a halál oka egy kanadai felmérés szerint az esetek 92 százalékában a szív leállása, ami a szokásos tíz másodperc után bekövetkező eszméletvesztést okozza, majd oxigén híján az agy is leáll.

Magas feszültségnél (amit például villamosszékben alkalmaznak) az eszméletvesztés azonnali, így az áldozat elvileg fájdalmat sem érez. John Wikswo, a nashville-i Vanderbilt University biofizikusa viszont úgy nyilatkozott a New Scientistnek, hogy a koponyacsontok hatékonyan megóvják az agyat az áldozatba vezetett áram nagy részétől, így vagy a hőhatás (gyakorlatilag megfő az agy), vagy az izombénulás okozta fulladás a halál közvetlen oka. Egyik sem hangzik olyan humánusnak, mint ami miatt a villamosszéket mint kivégzési formát bevezették.

Akasztás

Az egyik legősibb kivégzési és öngyilkossági forma. A hagyományos "rövidköteles" megoldás (amit az öngyilkosok is alkalmaznak) fulladásos halállal jár: a kötél elszorítja a légcsövet és az agy felé futó artériákat. Ha a hurkot jól kötötték meg és helyezték el, a szokásos a menet: tíz másodperc múlva ájulás, majd pár perc múlva agyhalál. Ha azonban a kötél nem a megfelelő helyeken szorít az egyrészt szörnyű kínokkal jár, másrészt jelentősen meghosszabbítja a halálig tartó időt. Feljegyeztek olyan esetet is, hogy a kötélről levágott áldozatot 15 perc lógás után sikerült újraéleszteni.

A "hosszúköteles" akasztást Angliában vezették be először hivatalosan 1868-ban. Itt a lényeg az, hogy a kötél az áldozat rövid szabadesését állítja meg a gerinc eltörésével a nyakcsigolyák között - innen biológiailag ugyanaz az út a halálhoz, mint a lefejezésnél. Ha azonban rosszul mérte fel a hóhér az áldozat súlyát és a kötél hosszát, a zuhanás vagy túl hosszú lett, és a kötél letépte az áldozat felét, vagy túl rövid, és a csigolya nem tört el, így maradt a lassabb fulladásos halál. (Mivel a hóhérok a nyilvános kivégzésnél általában nem merték megkockáztatni az előbbit, az utóbbi volt a gyakoribb.) Egy 1992-es kanadai tanulmány az akasztással kivégzettek mindössze ötödénél mutatta ki a jellegzetes törést a második és a harmadik nyakcsigolya között.

Méreginjekció

Először 1977-ben alkalmazták a méreginjekciót, Oklahoma államban a villamosszék helyett; ma már a leggyakoribb kivégzési forma Amerikában. Valójában három injekciót kap az áldozat: az első egy thiopental nevű érzéstelenítő szer, a második a pancuronium, ami bénulást okoz és leállítja a légzést, majd kálium-klorid következik, ami azonnal megállítja a szívet.

Elvileg a módszer teljesen fájdalommentes, bár egyes tanulmányok szerint meg kellene emelni az érzéstelenítő mennyiségét, ugyanis előfordulhat, hogy az áldozat öntudatánál marad a második két injekció alatt is, és a harmadik intenzív perzselő, égető fájdalmat okoz neki - ami persze nem látszik rajta a második adag izombénító hatása miatt.

Vákuum

Bár csak egy esetről tudunk, amikor ember halálát okozta (1971-ben a Szujuz-11 űrhajó visszatérésekor megsérült a hajótest és kiszökött a levegő), a vákuum mint halálnem egyáltalán nem sci-fi, és elég csúnya módja az eltávozásnak.

Ha a külső légnyomás hirtelen leesik, a tüdőben levő levegő kitágul, szétroncsolva az oxigén felvételéért felelős szöveteket (ez különösen akkor súlyos, ha az áldozat bepánikol, és visszatartja a lélegzetét, mesterségesen fenntartva a nyomáskülönbséget). A szövetekben levő víz megpróbál elpárologni, ezáltal a test ijesztően felfújódik. A pulzus először felgyorsul, majd a vérben az elpárolgó vízből képződő légbuborékok lelassítják, és nagyjából egy perc alatt teljesen megállítják a vérkeringést.

Az eszméletvesztés a nyomáscsökkenés első 15 másodpercében bekövetkezik, de meglepő módon állatkísérletek azt mutatták, hogy még 90 másodperc után is újraéleszthetők az áldozatok maradandó károsodás nélkül.