A szótár, amire 200 évet várunk

II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása

I. rész: Szó, szótár, nagyszótár – elvetemült elméleti alapvetés
II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása
III. rész: Nagyszótártörténet, avagy mi tart kétszáz évig
IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár

Már részben válaszolt a következő kérdésemre. Arra, hogy mit csinál a lexikográfus.

Igazából ezt akkor is el lehetett volna mondani, amikor arról beszéltünk, hogy mi a szótár, ami nem azonos, ugye, a szólistával. Azt is kellett volna mondanom, hogy nem azonos a lexikonnal sem. Tehát a lexikográfus nem lexikont ír, pontosabban a lexikon ebben az esetben szótárt jelent, a műfaji különbség jelentős.

A lexikográfus először is kiválaszt szavakat. Mondjuk, az az alapfeladata, hogy meghatározza, a szókincsnek melyik az a szelete, része, amelyikkel egyáltalán foglalkozni akar. Van, aki az idegen eredetű szavakkal foglalkozik, van, aki szaknyelvi szavakkal – egy adott szaknyelvvel vagy általában –, van, aki azt mondja, hogy csak a nyelvjárásokban használt szavak érdekelik, van, aki a régiekkel foglalkozik, van, aki az újakkal, van, aki az argóval. Mi elsősorban a köz- és irodalmi nyelv feldolgozására törekszünk, adott időhatárok között.

Ha kiválasztottuk, hogy mit akarunk feldolgozni, akkor meghatározzuk, hogy milyen módon dolgozzuk fel, milyen mélységben elemezzük ezeket a szavakat a magunk sajátos, lexikográfiai eszközeivel. A szótárnak, ugye, elsősorban a jelentések visszaadása a feladata, tehát megmondjuk, hogy milyen módon adjuk vissza a jelentéseket, illetve hogy melyek azok a szemantikai tényezők, amelyekkel egyáltalán foglalkozunk.

Tehát készítünk egy szabályzatot. Szerkesztési szabályzatnak mondjuk. Ehhez igazodunk végig. Erre azért van szükség, mert egyrészt egy ilyen szótárt nagyon sokan csinálnak, másrészt mert a szótárírás nagyon lassú és hosszadalmas munka, és egyszerűen elfelejti az ember. Bizonyos cölöpöket le kell verni ahhoz, hogy a szótár a maga rendszerszerűségében egységes lehessen.

És amikor megvan, hogy mit és hogyan akar feldolgozni?

Akkor áll neki az ember ennek a szókészleti rétegnek, vagyis az elemző munkának. Én mindig korpuszalapú szótáron dolgoztam, az Új magyar tájszótár is az volt. Más jellegű korpusza volt, de adatokkal, konkrét nyelvi adatokkal foglalkoztunk. Vannak, akik részben régebbi szótárak alapján, részben saját nyelvi kompetenciájuk alapján írnak szótárt. Én ma, viszonylag nagy szótárírói tapasztalattal, azt mondom, hogy igazán jó és megbízható, a nyelv állapotát ténylegesen tükröző szótárt korpuszból lehet készíteni.

A Tájszótárnál egy viszonylag szűk, csak a nyelvjárási használattal vagy alakkal foglalkozó adathalmazzal dolgoztunk. Most, mivel értelmező szótárt készítünk, az a célunk, hogy minél nagyobb mennyiségű adatot át tudjunk nézni, hogy a szó minél több előfordulását elemezni tudjuk. Hogy milyen grammatikai szerepe van, milyen mondatrészi szerepben áll, az adott kontextus milyen jelentést, szemantikai jegyeket erősít, együtt áll-e az a szó jellemzően és újra és újra más szavakkal – tehát meg kell nézni ezt a nyelvi anyagot.

Amikor ezt valamelyest vagy minél jobban látja az ember, akkor áll neki, hogy a kirajzolódott szemantikai jegyek alapján valamilyen szerkezetbe rendezze ezeket a jelentéseket. Megnézi, hogyan következhetnek ezek egymásból, melyek azok a jegyek, amelyek markánsan megjelennek, és azt bizonyos jelentésmozzanatok, jelentésjegyek hogyan színezik, tehát mit tekintünk majd úgynevezett főjelentésnek, és mit dolgozunk fel ennek árnyalataként.

Amikor kialakítja ezt a struktúrát az ember, nyilván meg kell határoznia az értelmezést, a definíciót, ami megint nagyon szabályozott módon történik. A szótár elképesztően koncentrált verbális információ, még a lexikon sem ilyen. Mint egy matematikai képlet.

A mi szótárunkban – ez a magyar értelmező szótári gyakorlatban bevett módszer – az értelmezés mindig egyetlen mondat. Úgy kell belesűrítenem szerkezettel vagy esetleg mellékmondattal bizonyos információkat, hogy egyetlen nyelvtani mondatot vagy szószerkezetet alkosson. Meg kell határoznom azokat a jegyeket, amelyek esetlegesek, alkalmiak, és azokat, amelyek lexikalizálódottak, tehát bele kell fogalmaznom őket a definícióba. Amikor az ember a kezdő szócikkírók szócikkeit szerkeszti, itt találkozik a legtöbb hibával; egyrészt a jelentések elkülönítésében, másrészt a definíció megfogalmazásában.

Még meg kell fogni az adott jelentéshez a grammatikai elemeket is. A jelentés feldolgozása az adatolással zárul.

Felveszik a szónak az első előfordulását abban a jelentésben, meg az utolsót is...

Mindig felvesszük minden jelentésnek a korpuszunkban előforduló legkorábbi adatát. Ez az 1772 utáni első adat, természetesen nem feltétlenül az abszolút első adata annak a jelentésnek, hiszen a szavak többsége korábbi. A korai adat mindenképpen jelzi, hogy a szó már bevett volt ebben a korszakban. De igyekszünk mindegyik évszázadból mutatni adatot, jelezni azt is, ha a korszakunkon belül visszaszorult vagy kihalt. És a példamondatok persze sokat elárulnak az adott szó nyelvtani viselkedéséről vagy éppen jellemző használatáról is.

Az adatolás után jön az utalási egység elkészítése. A mi utalórendszerünk egyrészt a szótári címszavak közti utalásokat tartalmazza, mondjuk, egy alakváltozat lehet utaló címszó.

Egyébként ilyen szempontból is meg lehetett volna közelíteni, hogy mi önálló szó. A szavak többféle alakban, hangtanilag módosult változatban jelentkeznek, és nem mindig könnyű eldönteni, hogy mikor beszélhetünk két szóról. A fel és a föl nyilván egy szónak tekinthető, vagy a veder és a vödör, meg a kalán és a kanál. De már a család és a cseléd mára szétváltak, jóllehet etimológiailag azonosak. Vagy a daru szó is mára két szóvá vált. Ha egy címszóba sorolunk is alakváltozatokat, sokszor megmutatjuk, hogy milyen alakváltozatai élnek a szónak, és az alakváltozattól el kell vezetni a használót ahhoz a címszóhoz, ahol feldolgozzuk.

Az összetételek esetében a szótárak hagyományosan az utótagnál utalnak az összetett szóra, amelyet az előtag szerint sorolnak betűrendbe. Vagyis az előtag szócsaládjában meg lehet találni az összetételt, az utótagnál nem, onnan tehát utalni kell. Nálunk kétirányú az utalás, mert ha valamit az utótagnál bokrosítottunk, vagy az utótagnál dolgozunk fel, akkor természetesen az előtagtól is el kell vezetni a használót a kidolgozott címszóhoz.

Utalunk bizonyos szótárakra is. Meghatároztunk egy szótárlistát, amelyben értelmező szótárak, etimológiai szótár, nyelvjárási szótár és szólásszótár, történeti szótárak vannak. Próbáljuk visszaadni, hogy az olvasó hol találhat még anyagot arra a címszóra, amelyet nálunk éppen megnézett. Az utalóblokkban – ez is egy érdekessége a Nagyszótárnak – fölvehetjük az adott címszónak olyan összetételeit, illetve származékait is, amelyek a mi korpuszainkból adatolhatók ugyan, de önállóan feldolgozva nem fértek bele a szótárba, valamiféle információt mégis szeretnénk róluk adni.

Legalább jelzi, hogy létezik.

Igen, az utalás jelzi, hogy létezik. Ez a szótár történetisége miatt különösképpen is izgalmas. És akkor nagyjából így elkészítette a szócikkíró a szócikket. Utána jön a szerkesztés. Nagyon fontos tartalmi munka. Az a hat szerkesztő, aki most a szótárban dolgozik, minden szócikket kézbe vesz, és tartalmilag ellenőriz.

Mivel Magyarországon – magyar szakon legalábbis – nincs lexikográfusképzés, a Nagyszótár abban a sajátos helyzetben van, hogy azok a kollégák, akik fiatal szakemberként ide kerülnek, korábban csak használóként találkoztak szótárral, itt, a gyakorlatban kell megtanulniuk a szakmát. Nekem nagyon szomorú tapasztalataim vannak egyébként a szótár használatának iskolai oktatásáról vagy általában a szótárhasználati intelligenciáról.

A könyvtárosok is mindig azt mondják, hogy az olvasó nem tudja használni a könyvtárat.

Igen, se a könyvtárat, se a katalógust. Érvényesíteni kellene valamiféle rendszergondolkodást, meg rendelkezni kellene bizonyos alapinformációkkal. Nézzem meg legalább a szótár előszavát, hogy mi az az információ, amit várhatok tőle, és azt hogyan dolgozza föl. Valaki a kedvenc szavát keresi benne, és hiába mondjuk, hogy nem dolgozza föl, mit tudom én, a tulajdonneveket, ő keresi benne a tulajdonnevet.

Nincsenek tisztában a helyesírás alapvető dolgaival sem, ami azért nem elhanyagolható, hiszen mi a köznyelvi helyesíráshoz igazodunk, és ha nem tudja az illető, hogy valami összetett szó vagy jelzős szerkezet, soha az életben nem fogja megtalálni a szótárban.

Hogyan lesz valaki lexikográfus, és miért?

Hát, nem tudom...

Ezek szerint nem nagyon fogja iskolában megtanulni.

Iskolában nem fogja megtanulni. Törekszem azért arra, hogy magyar szakos végzettségük legyen azoknak, akik a szótári osztályon dolgoznak, mert mégis a magyar nyelv leírásáról van szó, és a legalaposabb, legmélyebb ismeret elsősorban a magyar szakosoktól várható. És a korpusz miatt bizonyos irodalmi, filológiai ismeretanyag is szükséges.

Természetesen előfordulhat, hogy egy nagyon felkészült és jó képességű ember nem válik be szótáríróként. A szótárírás sajátos gondolkodásmódot, egyfajta nagyon erős rendszerszemléletet, absztrahálókészséget feltételez, hiszen sok-sok konkrét adatból kell valamilyen módon elvonatkoztatni és elvonni azt a bizonyos lexikális jelentést. Elkezdi csinálni, és kiderül, hogy nagyon tehetséges, vagy nem annyira, de alapos, módszeres, meg tudja tanulni a szakmát.

Éppen összeszámoltam, amikor a kötet megjelent, hogy a szócikkírók – akiket kipróbáltunk szócikkíróként – közel felétől megváltunk már. Van, aki az első kötetes névsorban még szerepel, mert azért mérhető mennyiséget dolgozott a szótárban, és van, aki be se került, mert azt a pár tucat szócikket, amit csinált, át kellett írni.

Van kezdő, aki egyszerűen állást keres, és valami pályázati anyaggal, önéletrajzzal jelentkezik. Én azt mondom, ha a feltételek megvannak – ha a pénzügyi lehetőségeink engedik –, akkor ki kell próbálni ezeket az embereket. De az a legbiztosabb, ha valakit a tanára, kollegánk, egyetemi, intézeti ember ajánl, mert van remény arra, hogy az ajánlónak van valami képe az illetőről. Én is úgy lettem lexikográfus, hogy egy tanárom a Tájszótárba ajánlott.

Aztán van, akinek elmegy a kedve. Én nagyon szeretek szótárt írni. Azt gondolom, hogy nagyon izgalmas feladat, nagyon sokféle ismeretanyagot mozgat folyamatosan; a mi szótárunk esetében etimológiai, nyelvtörténeti, fonetikai, nyelvjárási ismeretek – a szemantikai meg grammatikai ismeretekről nem is beszélve – kellenek. Tehát nem érzi az ember úgy, hogy szakbarbárrá válik.