Andrea, Ilma
4 °C
12 °C

A szótár, amire 200 évet várunk

2007.04.20. 15:44
Decemberben megjelent a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének kiadásában A magyar nyelv nagyszótárának első két kötete. A 110 000 címszavas szótár utolsó, 18. kötetének megjelenését 2031-re tervezik, akkor lesz kétszáz éve, hogy 1831-ben az Akadémia elődje, a Magyar Tudós Társaság kimondta: legyen magyar nagyszótár. A Nyelvtudományi Intézet szótári osztályának vezetője, a Nagyszótár főszerkesztője, Ittzés Nóra arról beszélt, mit csinál a szótáríró, hogyan készül a Nagyszótár, és mire való. És egyáltalán, mitől nagyszótár a Nagyszótár, sőt mi az, hogy szó, és mi az, hogy tár.

IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár

I. rész: Szó, szótár, nagyszótár – elvetemült elméleti alapvetés
II. rész: A lexikográfus munkaköri leírása
III. rész: Nagyszótártörténet, avagy mi tart kétszáz évig
IV. rész: Mi végre van és miből a Nagyszótár

Mire való ez a szótár? Mi a tudományos funkciója? Van-e, és ha van, mi a gyakorlati funkciója? (Már ha szabad a tudományost és a gyakorlatit megkülönböztetni, de ezt most tegyük zárójelbe.)

Én azt gondolom, hogy praktikusan mindenképpen érdemes megkülönböztetni, és meg is lehet. Tudományos funkciója mindenképpen van. A nagyszótárak – ez minden nyelvnél így van – lexikográfiai szempontból a legteljesebb leírását adják a nyelvnek, és – mondom – ez nem egyszerűen a címszavak mennyiségével összefüggő kérdés. Nagyon részletező szemantikai leírást adunk a szavakról, és ezt pontosan lehet látni abból, hogy a jelentésszám helyenként nagyságrendekkel nagyobb, mint az eddigi szótárakban. Olyan jelentések jöttek elő a régiségből, meg olyan új jelentései is egy-egy szónak, amelyek eddig soha nem voltak szótárazva.

Most durván kérdezve: ez kinek kell?

Feltétlenül kell a szakmának. A nyelvészszakmára gondolok. De azt is gondolom, hogy mindenkinek szüksége lehet rá, aki profi módon használja a nyelvet. A műfordítóknak, az újságíróknak, az irodalmároknak. A magyartanároknak. Megtalálnak majd olyan jelentéseket, amik valamely műben, irodalmi szövegben megjelentek, de soha nem voltak eddig szótárazva.

Én nem azt mondom, hogy a kisiskolásoknak való ez, vagy hogy ez az a szótár, amelynek minden család könyvespolcán ott kell lennie, arra ott van az egykötetes Értelmező kéziszótár. De aki foglalkozásszerűen a magyar nyelvet használja, műveli, foglalkozik vele, annak nem hiábavaló, ha megvan ez a szótára. Ez a szemantikai része.

A másik az, hogy mi a grammatikai leírásban is elég sok újdonságot vezettünk be. Olyan szófaji kategóriáink vannak...

Amikről az eddigi szótárak nem vettek tudomást.

Miközben tanítjuk az iskolában is ma már, hogy van, mondjuk, módosítószó, de egyetlenegy szótárban egyetlen egy szó mellett nem állt még az, hogy módosítószó. Vagy tanítjuk a partikulát. A mi szótárunkban ott van, hogy partikula. És egy sereg szó vagy jelentés mellé más szófaji minősítés került, felülbíráltuk a korábbi szótárakban alkalmazott szófaji minősítéséket.

Ez az egyik legnehezebb feladat. Például az alig szónak iszonyú mennyiségű előfordulása van, és tudom, hogy van partikulai jelentése, de a Kéziszótárban néhány jelentéssel szerepel összesen, és csak határozószóként. És kiderül, hogy van neki tíz-tizenkét jelentése, és akkor szét kell bogozgatnom, hogy itt határozószó, itt partikula. Nekem kell megcsinálnom, ott, akkor.

Azt gondolom, hogy tudományos szempontból abban a tekintetben sem érdektelen a szótár, hogy a lexikográfiai módszereiben is egy sereg új dolgot hoz. Sokkal következetesebben, módszeresebben kidolgozva alkalmaz elveket, mint a korábbi szótárak, és bevezetett bizonyos újdonságokat is.

A szótárírás úgy megy előre, hogy minden lexikográfus kitalál valamit. Vegyük például – ha nem is Baróti Szabó Dávid 1784-es Kisded szó-tárát, hanem –, mondjuk, az 1868 és 1873 között megjelent Ballagit, az egy jó szótár, és kéziszótárként még most is nagyon jól használható, de ha összevetjük a 20. század végi szótárakkal, hogy milyen mélységű leírást ad egy szóra, hogyan dolgozza fel, hát, ég és föld. És itt megvoltak a lépcsőfokok, mert a lexikográfia is a tapasztalatokból meg az újonnan alkalmazott módszerekből fejlődik, épül tovább.


Tehát tudományos szempontból egyrészt a szemantikai és a grammatikai megközelítésben hozott újdonságokat a magyar szótárirodalomba a Nagyszótár, másrészt módszertanilag, a lexikográfiai eszközöket, leírást tekintve is.

És gyakorlati szempontból?

Gyakorlati szempontból meg gazdagabb anyagot ad elemzőbben, és mindenhol példamondattal – az adatolás szintén nem elhanyagolható, mert eligazít.

És akkor a lexikai minősítésekről még nem is beszéltünk. A Nagyszótár nem előíró, nem preskriptív jellegű. Nem mondja meg, hogy mi a jó, mi a rossz, mi a helyes, mit szabad használni, mit nem, milyen alakot, milyen szót – de minősíti, leírja, hogyan használják. Elmondom, hogy ilyen stílusrétegben, ilyen stiláris értékben, ha ezt használod, akkor durvának tűnik, vagy nem tűnik durvának.

Mi nem válogatunk pedagógiai vagy egyéb céllal. Nonszensznek tartom, hogy, mondjuk, az Értelmező kéziszótár 72-es kiadásában ilyen szó, mint a baszik, az nem volt benne. Még föl lehetne sorolni számtalan onnan kihagyott trágárnak vagy durvának mondott szót, miközben ezek az alapszókészlethez tartoznak.

A lexikográfusnak nem az a feladata, hogy a maga finnyássága vagy stílusérzéke, vagy az alapján, hogy ő mit használ bizonyos kontextusban, vagy mit nem használ, válogasson a szavakból. Neki az a dolga, hogy pontos leírást adjon róluk, és ehhez a pontos leíráshoz adott esetben az is hozzátartozik, hogy így használom, így nem használom. Pontosabban: hogy így használják – ezt kell nekem megmutatnom.

A világban a ma létező ilyen nagyszótárak közül melyik lebegett a szeme előtt?

Egyik se. Van több nyelvnek nagyszótára. A nagyszótárírás első hulláma a 19. században volt, vannak olyan nagyszótárak, amelyek akkor készültek, például a Grimm-szótár. Vannak, amelyek akkor elkezdődtek, de a 20. század végén lettek kész, mint a holland, ami 29 kötet és 120 évig készült, de vannak újabbak is, mint a franciák Trésorja. Az angolok újra és újra nekiveselkednek, és az Oxford-szótárt több javított, bővített változatban is kiadták, még elektronikus formában is.

Azt hiszem, a szemem előtt nem lebegett semmi, elsősorban a magyar lexikográfiai hagyományhoz próbáltam mérni magunkat, sőt bizonyos dolgokban kényszerűen igazodtunk is a magyar lexikográfiai hagyományhoz. Miközben sok újdonsága van a Nagyszótárnak, mégis, maga a szótár bizonyos tekintetben konzervatív műfaj. Konzerválja magát a nyelvet is: egy bizonyos állapotot rögzít, és nem tudja a napi friss használatot visszaadni, ezért bizonyos módszerekhez, elvekhez tartania kell magát, igazodnia kell a szótári hagyományhoz. Természetesen az ember megnézegeti más nemzetek szótárait, de a nyelv struktúrája, a nyelvi rendszer mint olyan, erősen rányomja a képét a szótárra is. Példaként tehát nem volt előttünk idegen nyelvű nagyszótár.

Az Index olvasóinak nagy része meg fogja kérdezni, úgy magában legalábbis, hogy miért kell manapság egy ilyen valamit papírra nyomni. Én ugyan imádom a kinyomtatott szótárakat, de azért rengeteg mindenféle szabadon hozzáférhető elektronikus forrásról álmodom. Marhaság-e úgy képzelni, hogy nemcsak elérhető egy ilyen szótár valamiféle elektronikus formában, hanem úgy is épül; azaz nem az történik, hogy húsz évvel az első kötet után megjelenik a 18., és akkor ki kell adni egy pótkötetet, hanem nemcsak lineárisan épül az a betűtől a z-ig, hanem közben az elektronikus változat él, frissül.

Egész konkrétan ilyen terveink vannak. Egyrészt a szótár elektronikus formában készül, adatbázisként. Az archivális cédulaanyag kivételével a korpuszaink is elektronikus formában vannak, sőt hozzá is férhetőek, van ugyanis a Magyar történeti szövegtárnak egy változata – nem az, amit mi használunk –, ami külső használóknak is hozzáférhető.

Tehát semmi akadálya nincs, hogy a szótárt elektronikus formában is közkinccsé tegyük. Végül is azt mondták Prószéky Gáborék – ők csinálták volna a lekérdezőfelületet –, hogy egy-két kötetet még nem érdemes. Itt azért mindig üzleti szempontok is vannak. Az szép, hogy tegyük korlátlanul hozzáférhetővé ezeket a dolgokat, de a munkálat irgalmatlan pénzt emészt föl, és nyilvánvaló, hogy aki ezt hozza, valamilyen módon gazdasági szempontokat is érvényesít.

Jó, de amikor nemzeti audiovizuális meg szövegtárakat építünk nagy állami elánnal...

Azokat sokkal könnyebb, szövegtárakat építeni sokkal könnyebb.

Azért azt gondolom, hogy ezeknek a közarchívumoknak a költségei talán összemérhetők a szótáréval.

Előbb-utóbb ez lesz egyébként. Az első lépés az, hogy valahányadik kötettől elkezdjük minden nyomtatott példányba a cédét is mellékelni, és minden cédén rajta lesz a teljes addigi – ráadásul javított, frissített állapotú – anyag. És szó volt arról is, hogy előbb-utóbb online formában is hozzáférhetővé kell tenni. Azt gondolom, annak van realitása, hogy időben elcsúsztatva.


Azt kérdezte, hogy mi szükség nyomtatott könyvre. Szerintem a magyar piacon még jó darabig szükség van nyomtatott könyvre. Tapasztalatból tudom, hogy a szakmának egy jelentős része csak nyomtatott könyvet használ. Én magam olyan vagyok, hogy másra használom a nyomtatott könyvet, és másra az elektronikust. Az egyiket olvasásra használom, a másikat keresésre. Nem feltétlenül váltja ki egymást a kettő. Nyilván attól függ, hogy ki melyik verzióhoz nyúl, hogy a munkájához mire van szüksége. Azt nem tudom, persze, hogy 25 év alatt mennyit változik majd a magyar könyvpiac. Elképzelhető, hogy az utolsó kötet már nem jelenik meg papíron. Egy része megvan nyomtatásban, a másik része nincs.

És a szótárkészítés? Az aktualizálás, frissítés, javítás?

Azt már most látjuk, hogy 25 év nagyon sok idő. Sok minden változik. El kell döntenünk például, hogy mikor emeljük 2005-re vagy '10-re, vagy '15-re a feldolgozott korhatárt. Valószínű, hogy nem is egy lépésben kell emelnünk. Ezt lehet úgy, hogy ahol a betűrendben tartunk éppen, onnan kezdve. De én azt gondolom, hogy a szótár akkor lesz egységes és jó, ha valamikor – lehet, hogy azonnal, lehet, hogy időben később, ez nyilván kapacitástól is függ – visszamenőleg is megtesszük.

Az időhatár módosítása egyébként visszafelé is elképzelhető. Ad absurdum azt mondom, hogy amikor befejezzük a szótárt, valaki nekiállhat a történeti anyagnak. A nyolcvanas évek közepén azt terveztük, hogy 1533 lesz a kezdő időpont. Ebben jórészt a magyar helyesírás meg alaktan adta nehézségek jelentettek akadályt. Olyan informatikai feladat lenne a régi anyagot lekérdezhetővé tenni, ami évtizedekre kitolta volna a szótár megjelenését.

Mihelyt tágítjuk az időhatárokat, nem csupán az adatokba kell belenyúlni: a kész szócikkekben új jelentések, új adatok jelenhetnek meg, az utolsó adatok későbbre tolódhatnak, és új címszavak is bekerülhetnek. Hiszen olyan szavak váltak 2000 után napi használatúvá az adózástól az informatikáig, a szaknyelvben és nemcsak a szaknyelvben, hanem a köznyelvben, a diáknyelvben, máshol, amelyek új címszóként is megjelenhetnek az anyagban.

Mindenesetre, muszáj lesz lépni, nem vállalhatjuk, hogy ha tényleg 2031-ben jelenik meg az utolsó kötet – nagyon remélem, hogy akkor megjelenik, mert ez nagyon feszített munkát jelent egyébként –, akkor még mindig 2000 legyen a záró év. És akkor az utolsó 25-30 évről nem adunk számot? Az kimarad a szótárból? Ezt nem vállalhatjuk.

Az elektronikus forma mindenképpen lehetőséget ad arra is, hogy a hibákat kijavítsuk. Bármikor észlelünk egy hibát, vagy rájövünk, hogy valamit rosszul csináltunk, az a következő elektronikus változatban javítható. És a korlátlan bővítésre is lehetőséget ad – ez a terveink között is szerepel, de ennek kapacitásbeli feltételei is vannak.

És mennyire bízik ennek a munkának az anyagi alapjaiban?

Ez nehéz kérdés. Az első kötetek megjelenése minden szenvedésünk ellenére nagyon fontos volt. Iszonyú munkát jelentett határidőre befejezni, főleg az utolsó egy-két évben, szinte szó szerint éjjel-nappali munkát. Az efféle könyv létrehozója mindig azt mondja, hogy még lehetett volna javítani rajta, jobb lett volna, ha még egy korrektúra lehet, ha nem olyan rohammunkában kell sok mindent befejezni, de hát ez volt az ára, hogy egyáltalán reményünk lehessen arra, hogy az Akadémia hosszú távon viszonylag biztonsággal finanszírozza a Nagyszótárt.

Ez azt jelenti, hogy talán mostantól kezdve nem pályázatokból kell élnünk. Ezek a pályázatok nem ilyen hosszú távú, több évtizedig tartó munkákra vannak kitalálva, hanem egy-két év alatt lezárható, belátható emberszámmal, belátható anyagmennyiséggel, belátható költségekkel járó munkálatokra. Egy ilyen, több évtizedig több tucat emberrel dolgozó munkát nem lehet így finanszírozni. Tulajdonképpen költségvetési tétellé kellene tenni, az lenne a hosszú távon megnyugtató megoldás, ha a költségvetésben külön soron szerepelne a Nagyszótár.

És lobbiznak érte?

Háát, nem nagyon tudunk. Lehet, hogy majd előbb-utóbb lobbizunk érte, most egyelőre azt reméljük, hogy az Akadémia elnöksége hosszú távon finanszírozza a szótárt. Azt gondolom, most már az Akadémiának is presztízskérdés, hogy legalább ezt a pénzkeretet biztosítsa, hiszen szükség lenne ilyen műfajú és a szókészletet ilyen mélységben bemutató szótárra. Egyébként annak a száz-valahány évnek, amit erre fordítottak, voltak költségei. Kidobott pénz, és még inkább, kárba veszett munka, amit eddig belefektettek, a magyar tudomány egyértelmű kudarca, ha ez befuccsol.