Miért szeretjük a csípős ételt, ha fáj, amikor esszük?
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- Csehszlovák kém lehetett a saját halálát eljátszó brit politikus
- A világ leghalálosabb kertjébe csak saját felelősségre és kísérővel lehet belépni
- 50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
Az utóbbi években egyre divatosabbak lettek a csípős ételek, és sokan úgy keresik az újabb csipős kihívásokat, mintha muszáj lenne alkalmanként szétégetni a szájukat. A trendről mi is írtunk már korábban, akkori cikkünkből kiderül, hogy a paprika erejét a kapszaicin nevű vegyület adja, amelyet a meglehetősen szubjektív Scoville-skálával mérnek. Megemlékeztünk a csilitörténelem legembertpróbálóbb borzalmairól is, köztük nem egy olyan kreálmánnyal, amelyet direkt azért tenyésztettek, hogy még egy fokkal feljebb tornásszák a csípősségi rekordot. De vajon miért jó nekünk, hogy olyasmit csinálunk magunkkal, amiről nagyon nehéz meggyőzni a kívülállót, hogy az nekünk tényleg jól esik?
Először is, a kapszaicin hatására a szervezetünk endorfint szabadít fel. Ez ugyanaz az anyag, ami izgalmi állapotban, komoly fizikai igénybevétel hatására vagy szex közben termelődik az agyalapi mirigyben, és eufórikus állapotot vált ki. Vagyis egyfajta természetes drog, amelyet a testünk termel. Részben ezért van az is, hogy a csípős ételek vásárlói hűségesebbek – kell az anyag, ha már egyszer rákaptak.
Paul Rozin, a Pennsylvaniai Egyetem professzora még a hetvenes években kezdett el foglalkozni a kérdéssel. Megkísérelte bebizonyítani, hogy a csípős ételek szeretete kondicionálható. Patkányokat próbált rászoktatni a csilire, de csinálhatott szegény állatokkal bármit: tömhette beléjük születésüktől fogva a csípős eledelt, megbetegíthette őket a nem csípős változattal, vitaminhiányt is előidézhetett náluk – végül mindig az enyhébb alternatívát választották. Ez arra utalt, hogy mi, emberek se biológiai okokból vonzódunk a csípőshöz, inkább valamilyen kulturális indíttatásból szoktathattuk rá magunkat.
Rozin ezután mexikói és amerikai emberek ízlését hasonlította össze. Az vizsgálat nélkül is nyilvánvaló lett volna, hogy utóbbiak kevésbé bírják a csípőset, az viszont érdekes eredmény volt, hogy az ideális szintet mindkét csoport épp egy kicsivel a kibírhatatlan szint alá lőtte be. Rozin ebből arra következtetett, hogy magához a fájdalomhoz, a határok feszegetéséhez is köze lehet a dolognak.
Az emberi agyban az élvezet és az averzió hasonlóan működik. Mindkettő az agytörzsön lévő idegeken alapul, dopamintermelő neuronokat használ, és az agykéreg hasonló területeit aktivizálja. Az agy felépítése is a két rendszer rokonságára utal, a kétféle ingerre felelő idegsejtek egymáshoz közel helyezkednek el é kapcsolatban állnak. A csípős ételek kóstolása ezek szerint nem más, mint a két rendszer párbeszéde, viszonylag büntetlen kacérkodás a fájdalommal. A bűnös élvezetek olyan határterülete ez, mint ahol a hullámvasutak, a horrorfilmek, vagy éppen a hideg vízbe ugrás is elhelyezkednek.
Ezek a jóindulatúan mazochista tevékenységek, akárcsak a csili kedvelése, egyedülállóan emberinek tűnnek.
– írta Rozin.
Ezen a nyomvonalon haladt az Oxfordi Egyetem kutatócsoportja is, amely 2011-ben, Siri Leknes vezetésével az élvezet és a megkönnyebbülés kapcsolatát vizsgálta. 18 önkéntesnek adtak egy kellemes és egy fájdalmas feladatot, közben műszerekkel figyelték az agyukat. Megfigyelték, hogy a két érzés valóban összefügg: a frontális kéreg érzékelésért és ítélőképességért felelős részén, illetve az élvezetet irányító terület mellett is átfedésbe kerültek. Az intenzitásuk persze egyénenként eltérő volt, például a pesszimistább alanyok esetében erősebbnek bizonyult a megkönnyebbülés hatása, talán mert kevésbé számítottak arra, hogy véget ér a fájdalom.
Egy 2014-es kutatás pedig azt állapította meg, hogy a csípősebb ételeket kedvelő férfiaknak a tesztoszteronszintje is magasabb. A Grenoble Egyetem kutatói 114 férfit kérdeztek meg, hogy szeretik-e a csípőset, majd maguknak fűszerezhettek egy tál ételt. Akik több csípős szószt használtak, azoknak a szervezetében a férfihormonból is többet találtak.
Ez persze felveti a kérdést, hogy melyik volt előbb: az alfahímek valóban jobban szeretik a csípőset, vagy inkább a csilifogyasztás fokozza a tesztorterontermelést? Ráadásul az sem zárható ki, hogy a két dolog között valójában csak kulturális kapcsolat áll fenn, és a férfiasabb fizikumú alanyok annak a társadalmi elvárásnak igyekeznek megfelelni, miszerint egy igazi férfinak bírnia kell a csípőset. Akárhogy is, az biztos, hogy az igazi élvezet nem is evés közben, hanem a falat után, a fájdalom elmúltával érkezik.
Rovataink a Facebookon