A japán, aki megmentett hatezer zsidót
További Ma Is Tanultam Valamit cikkek
- A világ leghalálosabb kertjébe csak saját felelősségre és kísérővel lehet belépni
- 50 éves Lucy, a világ leghíresebb fosszilis popsztárja
- Jaj annak a férfinak, aki nem jól udvarol, megeszi a nő!
- Eljárt az idő a nyolc óra felett: négyórás az ideális munkanap
- A cikkcakkos tengerpartok az őrületbe kergetik a matematikusokat
Szugihara Csiune neve kevésbé ismert, mint Oskar Schindleré; ennyit tesz, hogy Steven Spielberg nem róla rendezett holokausztfilmet. Nem mintha nem érdemelné meg: konzulként több ezer zsidót mentett meg a biztos haláltól.
Szugihara 1939-ben lett helyettes konzul a litvániai Kaunasban. Az volt a feladata, hogy figyelje a szovjet és német csapatmozgásokat; gyakorlatilag ő volt Japán szeme Kelet-Európában. A japánok nem bíztak Hitlerben, annak ellenére sem, hogy a szövetségesük volt; Szugiharának kellett jelentenie az eseményekről.
Miután a Szovjetunió 1940-ben bekebelezte Litvániát, számos, Lengyelországból átszökött, illetve litván zsidó próbált meg vízumhoz jutni, hogy tovább szökhessenek. Vízum nélkül kockázatos volt utazni, de kevés ország kockáztatta meg, hogy vízumot adjon egy zsidónak.
Szugihara kapcsolatba lépett a japán kormánnyal, hogy megtudja, adhat-e vízumot a menekülteknek, de nem feleltek meg a feltételeknek: a Japánba való belépéshez át kellett esni a szabályos bevándorlási procedúrán, és akinek nem volt elég pénze, azt be se engedték az országba. Szugihara háromszor próbált megoldást találni, de mindháromszor elutasították.
Szugihara megbeszélte a dolgot a családjával, és a saját kezébe vette az ügyet. 1940. július 18-ig a saját felelősségére kezdte el kitölteni a vízumokat. Figyelmen kívül hagyta a követelményeket, és tíznapos, a Japánon való átutazást biztosító vízumot állított ki nekik.
Ismerve a japánok idegengyűlöletét, a bevándorlási hivatal bürokráciájának túlbonyolítottságát, illetve figyelembe véve Szugihara fontos pozícióját, talán jobban megérthető, hogy miért kellett ehhez óriási bátorság. A szovjet hatóságokkal kevesebb probléma volt, mert ők jól ismerték a korrupció fogalmát, és hagyták, hogy a vízumot kapott zsidók tovább utazhassanak a transzszibériai vasútvonalon – igaz, ötszörös áron.
Szugihara minden nap 18-20 órán át engedélyezte a vízumkérelmeket; naponta többet állított ki, mint amennyit máskor egy hónap alatt engedélyezni szoktak. Szeptember 4-én a japánok bezárták a litván követséget, így Szugihara sem maradhatott az országban. Ekkorra már több ezren kaptak tőle vízumot, de a szemtanúk szerint még akkor is vízumkérelmeket hagyott jóvá, miközben elhagyta Litvániát.
Amikor Szugihara vonatja kigördült a kaunasi állomásról, a férfi még az ablakból is vízumokat dobált ki a vonat körül hullámzó tömegnek. Még kiszórt az ablakon egy csomó követségi papírt az aláírásával, ami fölé később meg lehetett írni a vízumot.
Kérlek, bocsássatok meg, nem tudok többet írni. Minden jót nektek!
– kiáltotta ki Szugihara a vonat ablakából.
Sosem felejtünk el, Szugihara. Biztosan látlak még!
– kiáltotta egy hang a tömegből.
És ebből a sztoriból nem csinált filmet Steven Spielberg.
Rovataink a Facebookon