Pókot nem eszünk álmunkban (de a netes hülyeséget simán benyeljük)

Tudta, hogy minden ember megeszik évi nyolc pókot? Ne aggódjon, nem akarjuk ilyen olcsón letudni a napi Ma is tanultam valamit-cikket, hogy ekkora közhelyekkel fárasztjuk, persze, hogy tudta, ezt mindenki hallotta már. Csakhogy egyáltalán nem igaz.

A dolognak pusztán biológiailag se nagyon van értelme, ahogy azt a Scientific American is levezette. A lényeg, hogy a környezetünkben előforduló pókfajták nem másznak be direkt az ágyunkba, mert ott nincs számukra ehető préda, az emberek pedig nem érdeklik őket. Ráadásul az alvó ember, ha bármilyen hatással van egy pókra, akkor maximum halálra rémíti: a pókok érzékenyek a különféle rezgésekre, márpedig egy szuszogó, dobogó szívű, esetleg horkoló óriásról nem az jut egy pók eszébe, hogy “gyere erre”, hanem hogy “húzzál innen minél messzebb”, hiszen inkább tűnünk ragadozónak, mint biztonságos hajléknak.

Ahhoz, hogy le tudjuk nyelni, egyébként is nyitva kellene lennie a szánknak, ami egyrészt nem általános, másrészt gyakran együtt jár vele a horkolás, ami visszavezet az előző bekezdéshez. Nagy valószínűséggel fel is ébrednénk, vagy legalább megmozdulnánk, ha egy pók mászkálna az arcunkon, az pedig elég valószínűtlen, hogy egy pók úgy manőverezné be magát egy pókhálón a szánkba, ahogy Tom Cruise ereszkedik le kötélen a Mission Impossible-ben.

Nyilván mindennek ellenére előfordulhat, hogy valaki mégiscsak lenyel egyszer-egyszer egy pókot álmában, de ez a ritka kivétel, nem az évi nyolc pók/fős szabály. Már ha alvás közbeni véletlenről van szó. Azokra, akik minden évben direkt elfogyasztanak nyolc pókot, mindez nem vonatkozik.

Na de ki az a Lisa Birgit Holst?

A Snopes nevű városilegenda-leleplező oldal ráadásul azt írja, hogy nem egyszerűen nem igaz a pókevős állítás, hanem direkt annak az illusztrálására dobta bele valaki az internet mélységesen mély pöcegödrébe, hogy hogyan terjed a hülyeség online, és hogyan hisznek el az emberek bármit csak azért, mert megírta az internet.

Eszerint a modern világhír felé egy 1993-as cikk indította el a már régebbről ismert legendát: egy Lisa Holst nevű újságíró a PC Professional nevű magazinban szentelt egy írást annak a jelenségnek, hogy az emailben terjedő képtelenségeket mindenféle kritika nélkül elhiszi egy csomó ember. A probléma illusztrálására ő maga is közzétett egy listát általa összeszedett “tényekkel”, köztük az ominózus pókevős statisztikával, amelyet nem ő talált ki, hanem egy 1954-es, rovarokról szóló mendemondáknak utánajáró könyvből vett. És a sors iróniájaként természetesen ezt a hamis tényt is felkapta később az internet, így egy probléma illusztrációjából magává a problémává vált – foglalja össze a szokás szerint forráshivatkozásokkal alaposan megtűzdelt Snopes-cikk.

A történet itt érne véget, ha nem kerestem volna rá az 1993-as cikkre, hogy hátha megtalálható valamilyen formában neten is, és be tudom ide linkelni, ahogy fentebb a Scientific American cikkével is tettem. Ekkor tűnt fel, hogy a cikk nemcsak interneten nem létezik, de nagyon úgy néz ki, hogy az idézett formában sehol máshol nem is létezett soha, a rejtély nyomozása köré pedig valóságos kis szubkultúra szerveződött az évek során. Még egy külön ennek dedikált weboldal is létezett, de ez ma már nem él.

Nézzük sorban, mi a probléma! Teljes nevén Lisa Birgit Holstnak semmi nyoma nincs az ominózus pókos cikkre hivatkozó leleplező cikkeken kívül. Mint ahogy a PC Professional nevű magazinnak se. Néhány botcsinálta nyomozó utánakérdezett az amerikai Kongresszusi Könyvtárban és a British Libraryben is, és egyik helyen se hallottak ilyen kiadványról. Nagy-Britanniában létezik egy PC Pro, de csak 1994 óta, és más néven se futottak előtte, illetve nem tudnak ilyen cikkről vagy szerzőről. Felmerült a német PC Professionell is, de egy elszánt netező ennek is utánament, és a megadott számban, sőt a környékén sincs nyoma se a cikknek, se Holstnak. A Birgit név miatt sokan skandináv szerzőre gyanakodtak, és Dániában valóban létezett is egy PC Professional, de innentől egyre kevésbé életszerű a történet, hogy a Snopes felkutatott egy mára nyomtalanul eltűnt – és a címe alapján angolul írt – cikket, amely ennek ellenére elég ismert volt ahhoz még 1993-ban és utána, hogy felélessze napjaink egyik ismert hiedelmét.

A Snopes többi forrása is gyanús. Az 1954-es könyv – az állítólagos Holst állítólagos ihletforrása – létezik ugyan, abban viszont nincs szó erről a hiedelemről. Már csak azért se, mert a rovarokról szól, a pók pedig nem rovar, ahogy ez a könyv elején is olvasható. (A teljes könyv elérhető neten, linkelni nem fogom, hiszen nem jogtiszta, viszont valóban nincs benne ez a történet.)

Egy szintén idézett 2005-ös könyv is létezik, sőt az 1993-as cikken kívül az 1954-es könyvet is ugyanúgy említi (amelyben ugye valójában nem szerepel a pókos történet), de semmilyen további részletet nem árul el róluk, amit magyarázhat, hogy a könyv legalább egy évvel később jelent meg, mint a Snopes-cikk első változata, amelyre már találni hivatkozást egy 2004-es fórumhozzászólásban. (Sőt egy a Snopes-cikkben nem szereplő, 2009-es könyv is idézi Holst cikkét, valaki meg is kérdezte Facebookon, egy nyilvános bejegyzésben a szerzőt, hogy honnan szedte az idézetet, de nem kapott választ.)

Végül a Snopes-cikk idéz még egy 1997-es cikket is a Chicago Sun-Timesból. Ez ugyan valóban létezik, viszont más a szerzője. A Snopes által megjelölt szerző is létezik, sőt dolgozott is a lapnál, de mint fotós, nem mint újságíró.

Trololololo

Az is különös, hogy a Snopes nem reagált érdemben a gyanakvó emailekre. A cikket viszont utoljára 2014-ben, vagyis évekkel azután frissítették, hogy a fél internet azon kezdett pörögni, hogy nem stimmel, mégis minden vitás pont változatlanul szerepel benne. Akad olyan hozzászóló egy cikk alatt, aki azt állítja, rémlik neki akkoriból olyan cikk, amire illik a leírás, hogy a városi legendák terjedéséről szólt, és bedobta példaként a pókos sztorit. Ez viszont nem magyarázza az ellentmondásokat és a hibákat.

Lisa Holst hivatkozott cikkének a címe egyébként “Reading is Believing”, vagyis nagyjából “Olvasni annyi, mint elhinni”. Nem is lehetne jobb illusztrációt kitalálni a “mindent elhiszünk, csak mert a neten olvastuk” tételre, mint azt, hogy a netes hoaxok nagy leleplezőjeként ismert Snopes azt állítja egy cikkről, hogy erről a tételről szól, és elhisszük neki, mert ott olvassuk, pedig valójában óriási nagy kamu. Egy ilyen csavarba csavart csavartól még Christopher Nolan is csak a fejét kapkodná A tökéletes trükk és az Eredet forgatókönyvei között.

És a kegyelemdöfés: néhányan kiszúrták, hogy Lisa Birgit Holst neve anagramma, a betűket átrendezve kijön, hogy “this is a big troll, vagyis “ez egy nagy troll”. Na de ez már aztán tényleg túlzásnak hangzik, ugye? Pedig az világos, hogy a Snopes bevallottan hajlamos az ilyesmire. Az oldalon van ugyanis egy szekció, ahol kifejezetten a szerkesztők által kitalált kamutörténeteket írnak meg szórakozásból. Az Elveszett Legendák Gyűjteménye, vagyis angol eredetiben The Repository of Lost Legends pedig – ahogy ezt maga az oldal se felejti el megjegyezni – a kezdőbetűiből szépen kiadja, hogy TRoLL. A gyűjtőoldalon világossá teszik, hogy ezek a cikkek azoknak szólnak, “akik nem engedik, hogy az igazság egy jó sztori útját állja”, de egyébként ugyanúgy vannak igaznak és hamisnak tituláltak is a kamutörténetek között.

Szintén nem áll messze a Snopestól a kamutények nyulának kiugratása az internet bokrából, ha élhetünk ilyen stílszerűen értelmetlen képzavarral. Egy városi legendákat bemutató tévéműsor például éppen úgy bukott le egy tőlük nyúlt anyaggal, hogy valódi történetként mutattak be egy TRoLL-gyűjteményből származó baromságot. Ezt hívják egyébként szerzői jogi csapdának (copyright trap), amelyet ebben az esetben alighanem véletlenül állított a Snopes. Nem zárhatjuk ki, hogy a pókos cikk ennek a trükknek már a tudatos alkalmazása volt. Ha így van, akkor például ezt a hivatkozás nélküli cikket sikerült is lebuktatni vele.

Maga a pókos sztori mindettől még valóban csak legenda, attól függetlenül, hogy mitől lett ilyen népszerű. A Buzzfeed egyik újságírója egyébként tesztelte is a dolgot: nyitott szájjal és meglepően fegyelmezetten feküdt, miközben egy pókidomár különféle pókokat próbált a szájába terelni. Nem sikerült neki, viszont a kísérletről készült videó nagyon vicces lett (lásd fent).

(Részlet a Spektrum műsorából.)