A konzervet hamarabb találták föl, mint a konzervnyitót

Nicolas Appert párizsi szakács és cukrász az 1700-as évek végén kezdett kísérletezni az élelmiszerek tartósításával. Részleges sikereket ért el levesekkel, zöldségekkel, gyümölcslevekkel, lekvárokkal és szirupokkal. Üvegben tárolt, parafadugóval és viasszal eltömített, tartósított élelmiszereit forró vízben áztatta, mielőtt a raktárba tette volna őket.

Appert 1795-ben kezdte a kísérletezést. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a hollandok már az 1770-es évektől fogva árultak fémdobozban tartósított lazacot, de a nagy léptékű kutatásnak az adott lendületet, hogy 1800-ban Bonaparte Napóleon 12 ezer frankot ajánlott annak az iparosnak, aki egy új módszerrel tartósítani tudja az élelmiszert.

Appert úgy érezte, eljött az ő ideje. 1806-ban, két évvel Napóleon császárrá koronázása után bemutatta a saját tartósítási módszerét a francia iparművészeti kiállításon. Díjat nem nyert, de 1810-ben a francia udvar megkörnyékezte a szakácsot, és megígérték, hogy megkapja a 12 ezer frankot, ha nyilvánossá teszi a módszert. Appert elfogadta az ajánlatot.

Rövidesen elindult a La Maison Appert. A Massy városában, Párizshoz közel működő üzemben készültek a világ első konzervjei. Akkor még üvegekbe csomagolták a tárolt élelmiszert. A fém használatától nem véletlenül tartózkodtak: Franciaországban akkoriban csak satnya minőségű bádogot lehetett szerezni. De Appert bebizonyította, hogy a vastag, nagy szájú üvegben mindent lehet tárolni: tojást, tejet, húst és levest is.

A módszert világszerte fölkapták. 1810-ben történt, hogy egy brit föltaláló, Peter Durand levédette a saját konzerválási módszerét, de ő bádogot használt, nem üveget – tulajdonképpen ez volt a ma használt konzervek őse. Két év múlva két angol befektető, Bryan Donkin és John Hall fölvásárolta mindkét szabadalmat, és megkezdődött a konzervek tömeggyártása. A konzerválásnak legalább egy évtized kellett, hogy elérje Amerikát is, de a 20. század elejéig várni kellett, hogy a konzervvásárlás népszokássá váljon.

Az első konzervnyitó-szabadalmat az angol Robert Yeates adta be. 1855-ig várni kellett a csodálatos találmányra; az addig forgalmazott konzerveket kalapáccsal és szöggel, illetve vésővel lehetett fölfeszegetni. Az IKEA-korszak előtti háztartásokban a szög és a kalapács olyan gyakori volt, mint ma egy műanyag kávéspohár, de még így is átlagon felüli erőfeszítést igényelt, hogy valaki hozzájusson egy konzervdoboz tartalmához.

Yeates szabadalma után három évvel jelent meg a connecticuti Ezra Warner szabadalma egy hasonló felépítésű nyeles konzervnyitóról. Tulajdonképpen ők készítették el a hadtörténelem első konzervnyitóit, mivel a nyeles eszközök az ő formaterveik alapján készültek. Az amerikai polgárháború (1861-1865) katonái ezt használták, de a késre emlékeztető eszközt civil használatra túl veszélyesnek ítélték.

Az első kerekes – úgynevezett Baumgerten típusú – konzervnyitók szabadalmát 1870 júliusában adta be Willyam Lyman. Húsz évnek kellett eltelnie, mire a tömeggyártásuk is megkezdődött. De 1925-ben a San Franciscó-i Star Can Opener már nagy tételben gyártotta a háziasszony-kompatibilis, biztonságos, életveszély és fröcskölés nélkül használható konzervnyitóját. És többé senkinek sem kellett kétségbeesnie, ha légmentesen dobozolt élelmiszert látott.