Gázkitörés? Semmi gond, dobjunk rá egy atombombát!

Nemrég nagy port, illetve nem is port, hanem repeszdarabokat, lökéshullámokat és égésterméket kavart, amikor Svédországban egy lézervezérlésű, repülőgépről célba juttatott precíziós bombával fékeztek meg egy erdőtüzet. Radikális ötlet volt, de működött: a robbanást kísérő lökéshullám elfojtotta az égéshez szükséges oxigént, így a becsapódás helyén jóval kisebb tűz maradt, mint amekkora előtte volt.

De a svédek nem kockáztattak sokat: tudhatták, hogy a terv be fog válni. A Szovjetunió ugyanis már használta ezt a módszert fél évszázaddal ezelőtt – csak ők nem egy bozóttüzet, hanem egy gázkitörést fékeztek meg, és nem rakétával, hanem nukleáris fegyverrel.

1966 őszén szörnyű tüzek pusztítottak Üzbegisztán területén – akkor már harmadik éve. Az ókori várostól, Buharától nagyjából 160 kilométerre terült el az urta-bulaki gázmező, ahol a földgáz berobbanását nem tudták megfékezni hagyományos eszközökkel.

Az Egyesült Államok és a Szovjetunió 1969-ben kezdtek tárgyalásokat az atomenergia békés célú felhasználásáról. A szovjetek akkor már tapasztaltak voltak a kérdésben, ugyanis többször használtak atomfegyvert olaj- és gázlelőhelyeken, gyakran azért, hogy ezzel ösztönözzék a termelést. A kísérleti robbantásokat a föld alatt végezték, és többnyire el is titkolták őket.

Az urta-bulaki gázmezőn három éve tomboló tüzek krátert vájtak a sivatag homokjába. A szovjetek felállítottak egy fizikusokból, geológusokból és gázkitermelés-szakértőkből álló testületet, hogy kitalálják, hogyan lehetne megfékezni a lángokat. Ekkor álltak elő az ötlettel, hogy fúrjanak egy mély lyukat a kráterbe, és egy speciálisan kiképzett tárolóban eresszenek le egy nukleáris bombát, majd robbantsák fel a mélyben – hátha ez kioltja a lángokat.

Így is tettek. Miután a tárolót a mélybe juttatták, a furatot cementtel tömítették el, hogy a robbanás energiáját és a sugárzó anyagokat a felszín alatt tartsák. Az atombombát időzített detonátorral hozták működésbe.

1966 őszén az urta-bulaki gázmezőt olyan erős rengés rázta meg, hogy azt még a svédországi Uppsala Intézet szeizmográfjai is fogták. A sivatagot porfelhő lepte el; a mindenfelé tomboló narancsszínű lángok egyre fakóbbá váltak, majd végleg eltűntek. A talajból kitörő földgáz sivítása megszűnt. 1064 nap után csönd borult a sivatagra.

A szovjetek általában a szemipalatyinszki telepen végezték az atomkísérleteiket. A nyugati hatalmak figyelemmel kísérték, hogy mi történik a körzetben, de a gázmező attól több mint 1600 kilométerre volt. A svédek szeizmológiai intézete ugyan jelentette, hogy szeptember 30-án alighanem nukleáris robbanás történt Közép-Ázsiában, de a jeleit nem látták. Húsz nappal később az Uppsala Intézet és az Egyesült Államok Atomenergia-Ügynöksége egy másik robbanást észlelt. Végül október 27-én egy csaknem egy megatonnás robbanásról számoltak be – ez egymillió tonna TNT pusztító erejének felel meg. Ilyen teljesítményű atomfegyvert az Egyesült Államok sosem használt föld alatti nukleáris robbantásokhoz.

A gázmezőn sokáig síri csend honolt, de három évvel később, 1969-ben már ismét megkezdték a kitermelést. Mire a New York Times 1971 decemberében beszámolt a föld alatti nukleáris robbantás történetéről, a szovjetek már a 80 kilométer hosszú gázvezetéket is kiépítették a mubareki feldolgozóüzemig.

(New York Times)