Andorrának volt egy illegális bevándorló királya

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Andorra a világ egyetlen olyan országa, amelynek államfőjét egy másik ország választja. Legalábbis az egyik államfőjét, mert kettő is van belőle a Pireneusokban fekvő miniállamban: az egyik a spanyolországi Urgel püspöke, a másik Franciaország elnöke, most épp Emmanuel Macron – aki tehát a választási győzelmével herceg is lett. De a Budapest méretű országnak van még pár érdekessége, jöjjön sorban az országnál nem sokkal kisebb lista, mielőtt rátérünk arra, hogyan tenyerelt bele a társhercegségbe egy orosz trónkövetelő.

Ugorjunk át néhány száz évet a vizigótoktól, frankoktól, móroktól, baszkoktól, Urgel püspöke és a Pireneusok északi oldalán fekvő Foix hercegének küzdelmétől, amely után 1278-ban létrejön az önálló, de a két érintett fél által formálisan társhercegségként irányított terület, amely szerencsésen elkerülte a háborúkat – még az első világháborút is, amelyikben egyébként hivatalosan Andorra is hadat üzent Németországnak. És álljunk meg az 1927-ben kezdődött nagy postaháborúnál.

Akié a postás, azé az ország

A spanyol és a francia gyámság Andorra belső ügyeiben ugyan korlátozott volt, de minden apró változást féltékenyen figyeltek, nehogy a másik az ő rovására növelje befolyását a hegyvidéki országban. Hol a határokat összekötő útépítés ébresztett bizalmatlanságot, hol a külvilággal szintén összeköttetést biztosító posta. 1927-ben Spanyolország úgy döntött, Andorra teljes postai forgalmát maga fogja kezelni, mire érthetően Franciaország is hasonló igényt nyújtott be. Eközben az andorrai völgytanács épp azt akarta elérni az Egyetemes Postaegyesületnél (UPU), hogy adjanak engedélyt Andorra saját postai hivatalának létrehozására. Nem kis szervezetről van szó, a 144 éves éves UPU-nak jelenleg 190 ország a tagja, de abból, hogy Andorra a mai napig sem az, ki lehet találni, sikeres volt-e a próbálkozás.

Az andorrai tanács Andorrai Köztársaságként határozta meg magát a kérés benyújtásakor, ami érthetően nem tetszett a társhercegeknek. Ráadásul eközben zavargások is voltak a miniállamban egy spanyol hitel miatt, így a a francia fél hatvan csendőrt zúdított Andorrára. Madrid és Párizs az andorrai tanács feloszlatását és új választások kiírását követelte, amit viszont a helyiek a belügyekbe való beavatkozásként elutasítottak.

Borisz Szkoszirev

És ekkor lép a képbe a kalandos életű Borisz Szkoszirev. Valószínűleg 1896-ban született Vilniusban, legalábbis volt, hogy ő ezt állította. Nemesi családból származó cári – a polgárháború alatt tehát a vörösök ellen harcoló fehér – tisztnek mondta magát, aki még az első világháború alatt került kapcsolatba a brit hadsereggel és ment nyugatra, ahol az angol és a háborúban velük szövetséges japán hadseregnél segédkezett hírszerzőként – elvégre ők is a fehéreket támogatták a bolsevik hatalomátvétellel végződött orosz polgárháborúban. Mindezt 1919-ben egy ellene folyó perben volt kénytelen elmondani, ahol a szállodai szolgáltatásokért adott hamis váltók miatt kellett felelnie.

Talán Oliver Locker-Lampson tengerésztiszttel és parlamenti képviselővel a háború óta meglévő ismeretsége révén megúszta egy kiutasítással és, ki tudja hogyan, de a hontalanként számon tartott Szkoszirev ezután holland állampolgárságot szerzett, amihez hozzáköltötte az Orange grófja címet. Nem sokkal később egy dél-franciaországi vagyonos nőt vett el, így némi pénzhez, no meg Andorrához közeli lakhelyhez jutott. Hogy véletlen volt-e vagy angol – esetleg német – kémként indított akció volt az kérdés, mindenesetre 1933-ban, a zavargások és a kormány feloszlatásának terve idején Andorrába ment, ahol meglepő gyorsasággal, decemberben állampolgárságot kapott, vélhetőleg hamis papírok alapján.

Andorra lerázza láncait

Néhány hónappal később az új – és már minden 25 év feletti férfinak választójogot adó – választásokat mégis megtartották, az új kormány látványosan szakított a korábbi köztársaságpárti szöveggel. Szkoszirev ekkor állt elő az andorrai tanácsnál. Ne feledjük, Spanyolország ekkor már köztársaság, a polgárháború még nem kezdődött el, Skoszirev – nem ő volt az egyetlen kalandor, de a svájci Friedrich Wielenmannal most nem bonyolítanánk a történetet – bátran javasolhatta, hogy az ország rázza le magáról Urgell püspökének igáját. Saját magát pedig a francia király régenseként mutatta be. (Franciaország persze már ekkor is köztársaság, él viszont a guise-i herceg Orléans-i János, – az utolsó francia Bourbon, I. Fülöp Lajos francia király unokája, aki a royalisták szemében a francia trón jogos követelője, III. János néven.) Így szerzett magának egy rá nézve nem veszélyes, de mégis presztízst jelentő támogatót andorrai terveihez.

1934. július 7-én a 24 tagú tanács 23 tagja meg is választotta Szkoszirevet Andorra királyának, aki I. Boriszként lépett az ország addig nem létező trónjára.

Általában nem oroszok szokták exportálni a világba a demokráciát, alkotmányos monarchia formájában még kevésbé, de I. Borisz alkotmányt írt, általános választójogot adott, vallásszabadságot hirdetett, és kiállt amellett, hogy nyitnia kell az országnak a külvilág felé: ez elsősorban azt jelentette volna, hogy kaszinókkal kellene bevonzani a turistákat és adóparadicsommal a külföldi befektetőket.

37345401 2640893346049939 2322457785255591936 n

Fotó: @borisvonskossyreff / instagr.am

Őrség híján a király az őrsön

Hogy miért volt rá szükség – talán titkosügynöki megbízatásból, talán saját céllal –, mindenesetre néhány nappal azután, hogy király lett, hadat üzent Urgell püspökének. Talán uralkodása rövid ideje alatt elfelejtett utánajárni, hogy az országnak nincs hadserege, talán – ahogy azt az inkább bulvárszerű, mint történelmileg megalapozott orosz és angol nyelvű írások állítják – a dél-franciaországi orosz emigráció támogatásában bízott az indokoltnál jobban, mindenesetre a püspök utasítására ötven katalóniai csendőr nyomult az országba és bevitték Andorra királyát a barcelonai őrsre.

Ne maradjon le semmiről!

Facebook

Végül megint csak megúszta egy kiutasítással: Portugáliába küldték, ahonnan egy tangeri-gibraltári kör után 1936-ban szintén kiutasították és Dél-Franciaországban telepedett le ismét, feleségével, aki az andorrai történetben valamiért sosem jelent meg. Az életút innen egy királyhoz képest megint elég kusza, 1943-ban a Vichy-Franciaország alatt börtönbe került. Állítólag nem halt meg, hanem – és itt már tényleg csak mesélünk arról, hogy mit írnak I. Boriszról – a németek oldalán a keleti frontra került, 1944-ben pedig amerikai fogságba, de elengedték, így Thüringiában telepedett le. Pechére abból NDK lett, 1948-ban elfogták a szovjetek, akik meg sem álltak vele a Gulagig.

Már az is furcsa, hogy a németekhez állt – bár antikommunista alapon ez még elképzelhető lenne –, de az már tényleg életszerűtlen, hogy 1956-ban nem egyszerűen elengedték, hanem egyenesen Nyugat-Németországba mehetett. Boppardban telepedett le, állami nyugdíjat kapott és állítólag tett néhány sikertelen kísérletet arra, hogy kiadja kalandjait. 1989 februárjában halt meg – már ha hihetünk annak, hogy a boppardi sírkövön lévő Boris von Skossyreff valóban őt rejti. Hogy ott születési dátumként ott 1900 áll, azon egy ilyen történet után nem érdemes fennakadni.

Akit bővebben érdekel a sztori, I. Borisz andorrai kalandjáról itt talál egy rövid filmet is: