Ötszáz éve hever a tenger fenekén a 850 milliárdos elsüllyedt kincs

Amikor a Flor de la Mar (Tenger virága) hajót 1502-ben a tengerre bocsátották a lisszaboni kikötőben, az egész portugál flotta legnagyobbja volt. Portugália tengeri hatalma csúcsán járt, felfedező és kereskedelmi flottái bejárták a világtengereket, mesésen gazdaggá és soha nem látott gyarmatbirodalom urává tették a királyságot.

A Flor de la Mar azonban még a flotta többi zászlóshajója közül is kiemelkedett. 36 méteres hosszával, 34 méteres árbócmagasságával és 400 tonnás súlyával fenségesen festett a kikötő vizén. A hajó a portugál karakk mintapéldánya volt. Ezt a hajótípust, amelyet az előző évszázadban fejlesztettek ki Portugáliában – majd az egész világon közkedvelt hadihajóosztállyá vált –, minden tekintetben az óceáni hajózásra tervezték.

Három vagy négy árbóccal szerelték fel, és hatékonyságát jól mutatja, hogy nem sokkal megszületése után a rivális Spanyolország is átvette a típust, és hasonló hajókat indított a világ felfedezésére, feltérképezésére és lehetőség szerint leigázására, illetve kifosztására.

Portugáliának is pont ugyanez volt a célja a Flor de la Marral, konkrétan Indiát tervezték vele meghódítani, hogy a sikeres küldetésről hazatérve fűszerekkel és arannyal megrakottan érkezzen vissza a hajó Lisszabonba. A címből sejthető, hogy az események nem a terveknek megfelelően alakultak. Ebben pedig nemcsak a szerencse játszott szerepet, de a hajó tervezési hiányosságai is. Noha a Flor de Mar maga volt a szépség, közel sem volt tökéletes gyakorlati szempontból.

Persze nem arról van szó, hogy rögtön első útján, még a nyílt tenger előtt elsüllyedt, ahogy tette ezt egy évszázaddal később a svéd Vasa, amely 1300 métert volt képes megtenni, majd Gusztáv Adolf svéd király és a teljes arisztokrácia szeme láttára elnyelte a stockholmi kikötő vize. Nem, a Flor de la Mar tovább szolgált, mint az a kor óceáni útra tervezett hadihajóitól megszokott volt. Összesen kilenc évig hajózott ugyanis Európa és India között, mielőtt elsüllyedt volna. Viszont amikor elnyelte a hullámsír, döbbenetes értékű kincseket vitt magával a mélybe.

De a hajó karrierje már a végső katasztrófát megelőzően sem volt problémamentes. Az első útján Estêvão da Gama, Vasco da Gama, az Afrikát elsőként körülhajózó, így Indiába elsőként a tengeren eljutó európai felfedező unokatestvére volt a kapitány. Az Indiába vezető út a kor mércéje szerint meglehetősen eseménytelen volt, és a projekt zsákmányolós részét is döccenőmentesen kivitelezték. A gondok akkor kezdődtek, amikor hazaindultak.

Kiderült ugyanis, hogy a hajó dugig pakolva áruval nehézkesebbé vált annál, mint azt a kapitány szeretné. De ez közel sem a legrosszabb volt: a hajóba ugyanis csakhamar elkezdett beszivárogni a víz. A vízbeszivárgás nem volt különlegesség az akkori óceánjáró hajók esetében, szinte általános jelenségnek számított, és folyamatos szivattyúzást tett szükségessé. A Flor de la Mar matrózai is megbirkóztak a problémával, befoltozták a lyukat, így a hajó, bár sok hónapnyi késéssel, végül szerencsésen visszaérkezett a honi kikötőbe.

A Flor de la Mar néhány évig Lisszabonban időzött, de a vízbeszivárgást ez idő alatt sem küszöbölték ki teljesen. Akkoriban azonban az Indiába csábító fűszerek és nemesfémek ígérete erősebb motivációnak számított a döntéshozók szemében, mint a fogyóeszköznek tekintett legénység élete. Így szóba se került a hajó teljes átépítése, hanem szinte a hazaérkezéskori állapotában küldték újabb indiai küldetésre.

Ekkor már más volt a kapitány, de a korábbi problémák nem múltak el varázsütésre, sőt, sokkal súlyosabban kerültek elő ismét a hazaút során. Minthogy a szivárgás már az értékes rakományt fenyegette, a legénység kénytelen volt a hajót félúton kipakolni (és az árut más hajókkal hazaszállítani).

A Flor de la Mar nem is térhetett haza Portugáliába, új úti célként a Kelet-Indiákat (vagyis a délkelet-ázsiai szigetvilágot) jelölték meg számára. Ott kellett járőröznie a többi portugál hajó között, és kifosztani minden útjába eső földdarabot.

A hajó a következő években alaposan kivette a részét az ázsiai gyarmati háborúkból. 1511-ben a portugál flotta parancsnoka, Alfonso de Albuquerque a malajziai Malacca kifosztásra indította a hajóit. Malacca akkoriban a délkelet-ázsiai nemzetközi tengeri kereskedelem egyik legvirágzóbb csomópontja volt. Mindössze 12 napig tartott az ostrom, és teljes portugál győzelemmel zárult. A szultán palotájában pedig olyan gazdagság tárult a hódítok elé,

Eddig Albuquerque mindent jól csinált. De lehet, hogy azt jobban át kellett volna gondolnia, hogy éppen a teherszállító hajóként meglehetősen vegyes hírnévvel büszkélkedő, és kifejezetten öreg Flor de la Marba pakolja be az összes kincset, és indítja hazafelé, Portugáliába.

A zsákmányolt kincsek értékét ma 2,6 milliárd dollárra, vagyis bő 850 milliárd forintra teszik történészek. 60 tonnányi arany, egyéb értéktárgyak és egzotikus állatok származtak csak a szultán palotájából. Ezek mellé alig tudták beszuszakolni

A következő eseményeket nem nehéz kitalálni: két nappal az indulás után Szumátra partjainál viharba kerültek, és a túlterhelt hajónak esélye sem volt. Végül zátonyra futottak, és a Flor de la Mar elsüllyedt. Minthogy nem a nyílt tengeren történt a baleset, nem halt meg mindenki, a parancsnok, Albuquerque, és több tisztje is megmenekült. A hajó maradványait azonban a hullámok pillanatok alatt szétforgácsolták, és a rakománnyal együtt elnyelte őket a tenger, a 400 fős legénység nagy részével egyetemben.

A kincseknek hivatalosan soha nem akadtak a nyomára. Szólnak pletykák arról, hogy a túlélők, a saját zsebükre dolgozva, visszatértek a helyiektől szerzett bárkákon, és amihez hozzáfértek, azt kimentették a vízből, de erre semmiféle kézzel fogható bizonyíték nincs. Sokkal valószínűbb, hogy a kincs még mindig ott pihen valahol a tenger fenekén.

Egy magán kincskereső vállalat a nyolcvanas évek végén előkészítette a kincs megtalálását célzó expedíciót, de az utolsó pillanatban vita tört ki Portugália, Malajzia és Indonézia között arról, hogy kit is illet majd a zsákmány. Minthogy ebben nem tudtak megegyezni, az egész vállalkozást lefújták, és azóta sem bukkantak a hajó nyomára.