Az aranybuzogány, a bordélyház és a két levágott láb rejtélye

Ausztrália Victoria államának törvényhozása sok mindent átvett a brit parlamenti kultúrából: II. Erzsébet az államfő, őt képviseli az állam kormányzója, és a törvényhozás két házból áll. Az ausztrálok azonban nem csak az unalmas adminisztratív részeket másolták le, hanem a szimbolikus ceremóniákat is. Ilyen például a bazinagy arany(ozott) buzogány, amit körbehordoznak az ülésnapok megnyitásaként.

A mai főváros megalapításáig az ausztrál törvényhozás a victoriai Melbourne-ben ülésezett. Miután átköltöztek Canberrába, az épületben Victoria állam parlamentje működik. Az első buzogány arannyal bevont fából készült, a második már ezüstből és aranyból volt.

1891-ben a Melbourne-i csatorna lángra kapott, a várost elöntötte a víz, majd sáskajárás sújtotta a helyieket. 1891 lehetett a melbourne-iek 2020-a. De nem csak természeti katasztrófák zúdultak a városra: október 9-én, pénteken egy hosszú ülésnap után a buzogány őrei elzárták az ereklyét a dobozába, nem tudván, hogy utoljára látták a másfél méteres, 7,5 kilós szimbolikus fegyvert.

A házelnök csak négy nappal később, kedden értesítette a képviselőket, hogy eltűnt az ereklye, a rendőrségnek pedig csak szerdán küldték el a buzogány leírását. Míg a rendőrség teljesen eredménytelenül nyomozott, leporolták a régi, aranyozott fabuzogányt, és mint ha mi sem történt volna, az élet ment tovább.

Egészen addig, míg a Sydney Bulletin be nem lengette a bordélyházas pletykát, ami aztán bejárta a nemzeti sajtót. Az eredeti bulvárcikk szerint néhány képviselő (köztük kormánytagok) az ülés után bent maradtak a parlamentben, és buliztak egy nagyot, ráadásul az utca túloldalán lévő vöröslámpás negyedből is beugrott a partira néhány lány.

A cikk szerint a képviselők kivették a buzogányt a dobozából, és átvitték az egyik bordélyházba, ahol a lapok szerint nem pontosan a rendeltetésének megfelelően használták. Egy meg nem nevezett szemtanún kívül semmilyen bizonyíték nem támasztotta alá a történetet, de a nép érdeklődését így is sikerült felkelteni (csak gondoljanak bele egy hasonló sztoriba a magyar parlamenttel). 1893 januárjában a parlament három órán át vitatkozott arról, hogyan kéne reagálni a – nyilván hazug – állításokra. A Ballart Courier egyik cikke már a parlament bezárását követelte, hogy az erkölcstelenség ne válhasson a politika részévé.

A képviselők fele úgy érvelt, hogy mivel a vádak nevetségesek és megalázóak, nem szabad rájuk reagálni, míg a másik felük szerint a vádak olyan degradálóak, hogy azonnal reagálniuk kell rájuk. Abban természetesen teljesen egyetértettek, hogy a vádak alaptalanok.

Végül behívták a Ballart Courier kiadóját, hogy megmagyarázhassa tetteit. Az idős Robert Clark pár nappal később bebotorkált, és füléhez illesztette a hallókürtjét, elmagyarázták neki a problémát. Amikor Clark megértette, azonnal tagadta, hogy valaha látta volna a saját újságában megjelenő cikket, majd visszavonatta az írást és kiadott egy bocsánatkérést.

Nyomozás 2.0

Ezzel azonban nem ért véget a képviselők kálváriája, sőt! Annyit foglalkoztak már a kérdéssel, hogy a nép is rávetette magát a szaftos pletykákra, amik futótűzként terjedtek az országban. Mindenki tudni akarta – vagy tudni vélte –, hogy hol a buzogány.

A parlament végül másfél évvel az ereklye eltűnése után hivatalos nyomozást indított, ami annyit jelentett, hogy átnézték az egy évvel korábban készült rendőrségi jelentéseket. A parlamenti nyomozásból egy újdonság került elő: egy szemtanú, bizonyos James Merrick. Merrick villamosvezető volt, és a buzogány eltűnésének éjszakáján pont a parlament mögött járt a villamosával, amikor egy alak kirohant a parlament hátsó kapuján, és anélkül, hogy leintette volna, felugrott a villamosra. Ez éppen hogy csak összejött, mert a csomag, amit cipelt, nekiütközött a megálló korlátjának, és majdnem lerántotta a férfit. A leszállás se volt szerencsésebb, nagy igyekezetében a férfi majdnem belerohant egy lámpaoszlopba.

A csomagról azt mondta, hogy nagyjából 5 láb hosszú (másfél méteres) lehetett, barna papírba volt csomagolva, és az egyik vége sokkal nagyobb volt, mint a másik. Amikor az oszlopnak csapódott, tisztán, fémesen csengett, tehát nem fából volt. Ezek mind buzogányra jellemző tulajdonságok, nem igaz? Merrick ezen felül nem csak a két lehetséges megállót adta meg, ahol a férfi leszállhatott, hanem még meg is nevezte: Thomas Jeffery, a parlament elektrotechnikusa.

Jeffery mindent tagadott, bár nem volt biztos a sztorijában. Először azt mondta, hogy nem vitt haza aznap este csomagot, majd azt, hogy oké, néha vitt haza némi tűzifát és hasonló hasznos dolgokat, és lehet, hogy az volt nála aznap este. Végül a rendőrség rávette, hogy mutassa meg, hogy szoktak kinézni ezek a csomagok, de a bemutatott darab Merrick szerint egyáltalán nem hasonlított arra, amit a bűnös estén látott.

A melbourne-i rendőrségnek nem csak a buzogány rejtélye okozott fejfájást: 1892-ben a külvárosban felbukkant két papírba csomagolt, fehéren-zölden rothadó láb, majd egy pár kar. A lábakat az utcán találták, a karokat pedig a lábak lelőhelyétől több kilométerre lévő parkban.

Egy városnyi fotelnyomozó hosszú óráiba tellett, de végül az a közvélemény alakult ki (legalábbis azt írta a Peerybingle Papers), hogy

lehet, hogy történt, de az is lehet, hogy nem történt gyilkosság, de az biztos, hogy egy emberi test feje és törzse hiányzik.

Aminek önmagában semmi köze a buzogányhoz, de a lap így érvelt:

Az a tény, hogy a kolónia legszembetűnőbb és legértékesebb közkincse eltűnhet, és az, hogy lábak és karok nagy feltűnést keltve és rejtélyesen felbukkanhatnak anélkül, hogy kiderülne honnan jöttek vagy hova tűntek nem erősíti a nép biztonságérzetét, ahogy a nyomozóirodák képességeibe vetetett bizalmat sem.

Bár az okfejtés logikus, és valóban, a rendőrség inkompetensnek, vagy akár korruptnak is tűnhetett, valójában a nyomozók a lehetőségekhez képest alapos munkát végeztek. Ne felejtsük el, hogy akkoriban jelentősen szegényesebb volt az eszköztáruk, mint napjaink nyomozóinak. A nép erre azonban nem látott rá, mint minden nyomozási iratot titkosítottak, és csak a képviselők láthatták azokat. A nyomozást vezető két detektív korábban beszélt Merrickkel, átkutatták Jeffery házát és a bordélyházakat, minden nyomnak utánajártak, de nem jutottak előrébb.

Már annyi pletyka és elmélet keringett, hogy szinte értelmetlen lett volna bárkivel beszélniük.

Úgy tűnik, hogy mindenki tudja, hogyan és hova tüntették el a buzogányt. Mindenki, kivéve a rendőrséget

– írták  az egyik jelentésükben.

Az 1900-as években néha-néha újra felbukkant a buzogány története, hol cikkekben, hol dokumentumfilmekben vagy színdarabokban, de minden elbeszélés már részletre helyezte a hangsúlyt, és volt, amelyik hozzá is költött. Közben a tanúk meghaltak, így a mai napig nem tudni, mi történt valójában. 1988-ban ásatást indítottak a régi vöröslámpás negyed helyén, hátha megtalálják a buzogányt, később pedig egy képviselő arra kérte a kormányt, hogy ajánljanak amnesztiát annak, aki az ereklyét őrzi, hátha így beismeri, hogy egy őse lopta el.

Egy darabig az az elmélet volt a legnépszerűbb, hogy egy akkori miniszter, Thomas Bent nyúlta le a buzogány, de erre semmi bizonyíték nem mutatott. Legutóbb 2013-ban bukkant fel egy lehetséges megoldás: egy történész nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amit elvileg Jeffery fia írt 1963-ban. Az írta szerint az Thomas Jeffery azt mesélte az ifjú Henry William Jeffery-nek, hogy a rendőrség már a nyomozás elején letartóztatta, de nem a buzogány ellopása miatt, hanem mert összeszólalkozott egy rendőrrel és összeverekedett egy képviselővel. Ennek semmilyen nyoma sincs a rendőrségi iratok között.

Ennek Henry írása szerint az az oka, hogy az apja azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ejtik ellene a vádakat, akkor mindenkinek elmondja, hová tűnt a buzogány. Eszerint a közismert történet eleje igaz: képviselői tivornyával indult, ami gyakran előfordult (Jeffery onnan tudta, hogy mint parlamenti technikus, neki is gyakran sokáig bent kellett maradnia). Jeffery szerint 1891 október kilencedikén a képviselők valóban lenyúlták a buzogányt, és valóban átvitték egy bordélyházba, de amikor reggel visszavitték volna, megijedtek, mert nem tudták észrevétlenül becsempészni a parlamentbe - így inkább felbéreltek két helyi rosszarcú fickót, hogy tüntessék el. A szóban forgó két alak elvileg a Maribyrnong-folyóba dobta a buzogányt.

Sajnos Jefferey történetét semmilyen bizonyíték sem támasztja alá – több részét is csak utólag hallotta. A leghihetőbb része az, hogy gyakran látta bulizni a képviselőket. A két rosszarcúról csak évekkel később hallott egy barátjától, akinek az a pap mesélte, aki beszélt a két bűnözővel.

Valószínűleg sose fog kiderülni, hogy hol a buzogány (hacsak valakinek hirtelen fel nem támad a lelkiismerete, és előhúzva a billegő asztalláb alól be nem viszi a rendőrségre), de a mai napig 50 ezer ausztrál dollár jár a becsületes nyomravezetőnek.