Életben maradhat-e a gyerek, akit farkasok nevelnek?

Amióta létezik Homo sapiens, mindig is hordákban, törzsekben, klánokban éltünk. Aki pedig súlyosan vétett a szabályok, szokások, törvények ellen, azt kitaszították a közösségből, ami egyenlő volt a halálbüntetéssel. Mindenki tudta, hogy egyedül nem képes az ember életben maradni a vadonban. Ennek későbbi, civilizált változata lett a száműzetés, ami nem más, mint szociális és kulturális halálbüntetés.

Hacsak nem történik valamiféle csoda.

Mint például a magukra hagyott Romulus és Remus esetében, akiket életben tartott egy anyafarkas. Az ősmítosz szerint ezért találhatta meg és vehette gondjaiba őket egy pásztor a Tiberis folyónál. Felcseperedvén pedig Romulus – miután megölte testvérét, Remust – megalapíthatta a magáról elnevezett Rómát.

Érdekes, de meglehetősen fantasztikus történet. Még akkor is, ha Plutarkhosz, a híres ókori történetíró még pontos dátumokat is megad: az ikrek i. e. 771-ben születtek, Romulus pedig i. e. 717-ben halt meg, ötvennégy évesen.

Az egyetemes emberi emlékezetnek azonban mindenhol vannak ehhez hasonló történetei, szerte a világon. Amelyekben különféle állatpártfogók tartják életben az elveszett vagy szándékosan magára hagyott gyerekeket.

Tarzan szereti Jane-t, Jane szereti Tarzant!

Kipling Dzsungel könyve című műve sehol nem keltett megütközést. Nehéz is lett volna, hiszen a Nobel-díjas angol író az indiai gyarmaton született, közelről ismerte a dzsungelt, és számos helyi történetet hallott. Maugliját Farkas anyó neveli fel négy saját kölykével együtt, megtanulja az állatok nyelvét és a dzsungel törvényét, amely szerinte kegyetlen ugyan, de nem annyira, mint az embereké.

Tarzant, az afrikai dzsungelbe lezuhant, angol főnemesi szüleit elvesztő, majmok között felnövő vadgyereket Edgar Rice Burroughs amerikai író találta ki 1912-ben. Kalandjait megszámolhatatlan feldolgozásban tette világhírűvé. Milliók haraptak rá figurájára, és még az sem zavart sokakat, hogy a leghíresebb Tarzan-színész, az erdélyi német családból származó Johnny Weissmuller (aki nem mellesleg ötszörös olimpiai úszóbajnok, és 67-szeres világcsúcstartó volt) arca mindig frissen borotvált, haja rövid és dizájnos, szerelmének, Jane-nek pedig örökké hibátlan a sminkje.

Elragadó sztorik, a gyerekek imádják őket.

Csak a legutóbbi pár száz évből sok tucat leírt vagy alaposan dokumentált, valóban megtörtént esetről tudunk.

Az 1920-ban megtalált hét-, illetve másfél évesre becsült indiai Kamala és Amala, vagy az 1954-ben előkerült, szintén indiai, hétéves Ramu mindegyike farkaskölyökként nőtt fel. Hasonló állapotban találtak rájuk, mint a legtöbb, vadonban élt gyerekre:

• Ruhájuk nem volt. Egyikük sem tudott beszélni, csak morogni.
• Mindegyikük tejet ivott, nyers húst evett, csontokat rágcsált, négykézláb járkált, és úgy viselkedett, mint egy farkas.
• Közös bennük az is, hogy egyáltalán nem tudtak beilleszkedni az emberek közé. Többször megpróbáltak visszamenekülni ismert világukba, sikertelenül, és hamarosan meghaltak.

Elszökött az Esterházyaktól Hanyi Istók

Sokan legendának tartják, mindenesetre 1749 márciusában a kapuvári halászok egy 8-10 év körüli fiút fogtak el a mai Győr-Sopron-Moson megyében található Hanság egyik mocsaras részén. Őt nem farkasok nevelték, hanem vélhetően elveszhetett a lápban. A körülményekhez pedig tökéletesen alkalmazkodott: teste szőrös, bőre megkeményedett, ujjai között úszóhártya-kezdemények feszültek. Vad volt, beszélni nem tudott, de kézzel fogta a halakat, akár víz alatt úszva is. A közeli Esterházy-kastélyba vitték, ahol a várnagy részéletes leírást adott róla. Még meg is keresztelték, István névre, amiről fennmaradt a latin nyelvű anyakönyvi kivonat fordítása.

Sorsa hasonló volt más, vadonban élt gyerekéhez: nem tudták megtanítani beszélni, durván bántak vele, beilleszkedni nem tudott. Viszont sikerült megszöknie. Többen még néhány év múlva is látni vélték a lápvidéken. Legtöbben Jókai Névtelen vár című regényéből ismerhetjük. 

A legidősebb farkasgyerek

Kilóg társai közül a spanyol Marcos Rodríguez Pantoja, az egyik leghíresebb Maugli-fiú, aki ma már a 75. évét tapossa. Ő sem tudott beszélni, csak morgott, sírt, és leginkább négykézláb közlekedett. Nyomorúságos gyerekkora volt. Anyja háromévesen meghalt, iszákos apja verte, és eladta négyéves korában egy öreg pásztornak Córdobától északra, a Sierra Morena hegyeibe. Három évig segített őrizni a 300 kecskéből álló nyájat, amikor egy nap gazdája hirtelen eltűnt, és soha nem is tért vissza. A farkasok viszont feltűntek, és a hétéves fiú fokozatosan a falka tagja lett. Azt ette, amit ők; először persze a nyájjal végeztek. Később megtanulta azt is, mely bogyók, gombák ehetőek.

Nehéz és hosszú volt a rehabilitáció. Kivételes módon azonban lassanként megtanult beszélni. Írni, olvasni azonban éppenhogy. Szakemberek egyetértenek abban, hogy az anyanyelvre a kisgyermekek a legfogékonyabbak, pubertáskor után ez a képesség legtöbbször megszűnik. És abban is nagy az összhang, hogy a gyerekkorban megtanult kulturális mintákat nem lehet végleg levetkőzni, Marcos Rodríguez Pantoja esetében az emberieket (empátia, kötődés, erkölcsi érzék), emberi gondoskodás híján, megtanulni.

Számos tanulmány született róla, könyv és egy film is készült életéről (Gerardo Olivares: Entrelobos, Farkasok között, 2010). Ezek bizony nem a Wall Street farkasai lehettek, mert

Ahogy évek óta meséli, testvérként fogadták őt be, az anyafarkas pedig saját fiaként tekintett rá. Amíg kölykei ettek, nem adott a húsból, aztán engedett számára is egy darabot. Egy barlangban aludt velük kígyók és denevérek társaságában.

Az emberek világát hidegnek és „őrültnek” tartja, elmúlt évtizedeit pedig gyötrelmesnek. Évekig segédmunkákat végzett, leginkább az építőiparban.

Egyedül mesélni szeretett. Sokan kíváncsiak voltak rá, ám még többen kinevették.

az állatok szeretetéről, a természet szépségéről, miután egy tanár pártfogásába vette, és iskolai előadás-sorozatokat szervezett neki.

Ő is megpróbált visszatérni, ám hiába szólította meg a farkasokat, ahogyan tette gyermekkorában, egyik falka sem fogadta már be. Számukra csak egy ember volt, vagyis potenciális ellenség. Maradtak az emberek, akik viszont „röhögnek rajtam, mert nem értek a politikához vagy a focihoz”, mesélte.

Erre az orvosa azt tanácsolta neki, hogy „röhögj vissza, mindenki kevesebbet tud nálad”.