Miért ennyire fura a teniszben a pontozás?

A tenisz mindig is úri játék volt, pedig egyáltalán nem kellett volna ilyenné válnia. Eredete ugyanis egy középkori francia labdajátékra, a jeu de paume-ra (tenyérjáték) vezethető vissza. Márpedig adja magát, hogy egy tollal, kóccal, szalmával vagy bármivel tömött labdacsot kézzel ütögessünk egymásnak. Ehhez nem kell módosnak lenni, szükségtelen sürgölődő inassereg, díszes öltözék, elég egy barna daróchacuka is.

Mégis, a játék valamiért futótűzként terjedt el a francia nemesek körében a XIV. században, olyannyira, hogy – mint minden más francia hóbortot – ezt is pillanatok alatt utánozni kezdték Európa-szerte. 1596-ban már kétszázötven fedett pályát tartottak nyilván Párizsban, és korabeli források szerint körülbelül hétezer embernek adott munkát a játék. Ahogy akkoriban mondták: „Több Franciaországban a teniszjátékos, mint Angliában a részeg.”

’Maga a tenisz szó egy alapos félreértésből származik. A velencei Donato Vallutti Krónikájában írják, hogy az altopassiói ütközetben (1324) fogságba esett francia lovagok egy tenez nevű játékot prezentáltak.

Nem, nem tenezt mutattak be, hanem az akkor is már közkedvelt jeu de paume-ot, amit viszont úgy játszottak, hogy minden adogatáskor a játékosok felkiáltottak, hogy „Tenez!” Így figyelmeztették ellenfelüket, hogy: „Vigyázz! Fogadd!”

Ilyen néven ismerte a magyar származású nagy cseh-morva író-pedagógus, Comenius Amos János is, aki sárospataki professzorkodása idején írta meg a világ első iskolai testnevelési könyvét (Orbis sensualium pictus, A látható világ képekben). A tenezt pedig úgy írta körül a nebulóknak, hogy a

laptaverő házban jádzanak laptást, amellyet az egyik elüt, a másik elfog a háló formán csinált lapockával, és ez a nemesek játéka a testnek mozgatására.

Annyira menő játék volt előkelő körökben, hogy maga gróf Széchenyi István is lapockát ragadott.

Grosvenor Robert lorddal játszottam labdát. Adott nekem tizenöt előnyt. Valamennyi játékot megnyertem. A lord végül dühös lett és agyon akart vágni. Erre eldobtam a rakettet és nem játszottam tovább

– írja naplójában, hogyan előzte meg százötven évvel ideges ütődobálásban a műfaj nagymesterét, John McEnroe teniszlegendát.

De honnan jön a különcködő pontozás, a 15-30-40? Talán ez is

nehogy kicsit is hasonlítson más pórias labdajátékok földhözragadt szabályaihoz, ahol banális módon egy találat egy pontot ér?

A tenisz pontozása igazi rejtély. Annyit bizonyosan lehet tudni, hogy ezek a számok (15, 30, 40) már a középkori tenyeres játékban (jeu de paume) is feltűntek az 1400-as években.

Térfélfoglalás?

Egyes teóriák szerint a különös pontozás a jeu de paume szervarendszeréből jön, ahol 45 láb hosszú volt egy térfél. Ha valaki pontot szerzett, 15 lábnyit előbbre ment. Ha újra, akkor még egyszer 15 lábnyit közelített ellenfélhez, harmadik nyert pont után pedig nyerte a szettet. Azaz 13 és fél méterről egy jó széria után elérte ellenfele térfelét. 

Óraállítgatás?

Más elképzelések szerint a 15 többszörösei az óra szakaszaira utaltak. A középkorban terjedt el az egy óra hatvan percre osztása. Egy hatalmas óralapot akasztottak a falra, és a nagymutatóval jelezték a labdamenetek alakulását, a kicsivel pedig a játékok állását. Egy nyertes menet után pedig negyedórával előre állították a nagymutatót.

Csakhogy a középkorban az időmérő szerkezetek kizárólag az órákat mérték (1–12). Legkorábban 1690 körül, a pontosabb ingaórák megjelenésével jelentek meg a percmutatók. Tehát a középkorban nem valószínű, hogy 15 percekkel jelezték a játék állását, merthogy egyáltalán nem is foglalkoztak a percekkel.

Középkori tippmix?

Akkor talán a sportfogadás lehet a háttérben? Egy aranydénár ugyanis 15 sou-t (ezüstpénzt) ért. Mivel a fogadás törvényes maximuma a XIV. századtól kezdve egy aranydénár volt a franciáknál, adta magát, hogy a tenez (jeu de paume) pontjai is ehhez igazodjanak.

Tetszetős magyarázatok, de nem adnak válasz arra, miként lett a 45-ből 40.

A spórolási elméletek hívei szerint az angol játékosok egyszerűen lerövidítették a számot: könnyebb volt kimondaniuk a negyvenet, mint a negyvenötöt. A mindig is oly szívesen szórövidítő angolok nem vacakoltak a fortyfive-val,

Mások úgy vélik, hogy időközben megváltoztak a játékszabályok. Bevezették, hogy kétpontos előnnyel lehet csak nyerni. Egyenlő állás esetén (45-45) a maradék 15-öt kellett volna kettéosztani, ami nem kerek szám (hét és fél), ezért a 40-es értéket kezdték használni a 30 után. Ha 40-40-re jött ki az állás, a további két pontot az óra 50-es, illetve 60-as jelzése mutatta. Persze csakis a későbbi, percmutatós időkben. 

A legeredetibb fonák feltételezés

miszerint az állást jelző óriási óratábla nagymutatóját kézzel állítgatták előre. A mutató pedig éppen akkor a legnehezebb, amikor 45-re akarjuk feltolni. Ezért a játékvezetők megelégedtek azzal, ha felnyomják 40-ig. Úgyis tudja mindenki, miről van szó.

Akárhogyan is nézzük, egy menet a teniszben 15-öt ér. 

Mókás elképzelés mindegyik, sporttörténészek bátran csemegéznek belőlük kedvük szerint. Meggyőző források és bizonyítékok ugyanis egyiket sem támasztják alá egyértelműen.

Még azt sem tudják, hogy amikor az egyik játékos egyetlen pontot sem szerez egy menetben, miért használják a bíróklove szót a 0 (null) helyett. Egyesek a francia l'oeuf (tojás) szóra gyanakodnak, mivel a nulla olyan kerek, mint egy tojás. Mások romantikusabb húrokat pengetnek, és szentül hiszik, hogy a love csak azért került ebbe a nemes játékba, hogy 0 pontnál is megmaradjon a béke és szeretet a játék és az ellenfél iránt.

El is kél ez sokszor.