Miért gyenge az ember?

Mint ismert, az állatok viszonylag ritkán keverednek összetűzésbe az emberekkel. Abban, hogy ez így alakult, fontos tényező, hogy az állatok tévesen itélik meg az emberek erejét. Mi magunk azonban pontosan tisztában vagyunk azzal, hogy egy nálunk jóval kisebb súlyú macskaféle vagy kutya elleni küzdelemben is komoly kihívást jelent a helytállás. Hasonló kaliberű főemlősök ellen pedig gyakorlatilag esélyünk sincs. A kérdésre, hogy ez miért van így, a válasz, hogy az emberek nem gyengék, csak épp másképp erősek.

A főemlősök legendás erejének motívuma a XIX. század végétől kezdett megjelenni az irodalomban. Az állatkertek elterjedésével hamarosan konkrét tudományos adatok is születtek. 1923-ban John Baumann egy kosár szétmorzsolt dynamométer árán végül sikerrel járt és lemérte a Bronx Állatkert csimpánzának, a korábbi cirkuszi állat Suzette-nek az erejét, aki egy kötél segítségével 570 kilogrammos erőt fejtett ki.

A csimpánzokat kezdetben ötször, de akár nyolcszor erősebbnek gondolták az embernél, a 60-as évek egzaktabb kutatásai szerint a valóság szerényebb: testsúlyarányosan 

Ez az egyik elég nyomós ok, amiért nem ajánlják, hogy háziállatként tartsák őket. 2009-ben komoly árat fizetett ezért a tudásért az a connecticuti nő, akinek házi kedvence szó szerint letépte az arcát. A dolgok perspektívába helyezéséhez minden esetre elegendő, ha annyit tudnunk, hogy az ember legközelebbi evolúciós rokona, ha begurul, képes végtagokat letépni. Mi okozza, hogy mi szerencsére sehol sem vagyunk ehhez képest?

Aki lassan fut, tovább ér

A legegyértelműbb tényező, hogy főemlős rokonaink mászásra termettek és ennek megfelelő a testfelépítésük is, tehát jóval erősebbek a karjaik és a felsőtestük. Vannak azonban nem ennyire látványos különbségek is: rendelkeznek egy ACTN3 nevű génnel. Az embernél az ACTN3 működő és nem működő változatban van jelen. Rövidtávfutóknál gyakoribb az aktív, hosszútávfutóknál egyértelműen az inaktív változat a jellemző. Ez a gén tehát annak a kulcsa, amit robbanékonyságnak nevezünk és emiatt képesek rövid időn belül hatalmas erőkifejtésre a főemlősök. Ezzel pedig megközelítettünk egy olyan képességet, amiben kifejezetten erősek vagyunk: a futást.

Az ember nagyon jó futásban. Ha gyorsaságban nem is, de hosszú távon az ember lefutja a gepárdot, a farkast, és a lovat is.

Ebben a legnagyobb segítség a szőrzet hiánya és az izzadás, amely testünk hűtését segíti. Az izmoknál is fontosabb, hogy felegyenesedve a szalagjaink sokkal hatékonyabban hasznosítják a futáskor keletkező kinetikus energiákat, mint akár a főemlősöké. Így lehet, hogy például a Walesben rendezett 35 kilométeres ember a lovas ellen maratont 2007-ben és 2004-ben is az ember nyerte.

Mindennek egy fő oka van: az ember a törzsfejlődés során az üldöző vadászatra specializálódott, ami lényegében arról szól, hogy 

A gyengeség magyarázata tehát a felegyenesedés és különleges életmódbeli specializáció, ami az erőleadás elnyújtását eredményezte és mellesleg jóval ügyesebb kezeket is adott mellé. Ez utóbbival érkezünk el az emberi erő megítélésének módszertani kérdéséhez: az, hogy egy dühös majom széttép minket, teljesen racionális, de nem reális. Az ember ugyanis soha sem puszta kézzel állt az őt egyenlő félként kezelő természettel szemben. Ennek egyik bizonyítéka a legkorábbi ismert faeszköz, a Clacton-lándzsa, amely a kormeghatározás szerint több mint négyszázezer éves. 

Ez azt jelenti, hogy nem csak ügyesen futottak és fejlett társadalmuk volt, de már elődeink is igyekeztek kiegyenlíteni az erőbeli különbségeket. Az ember tehát önmagában gyenge, de egy ember bottal már bárkinek komoly ellenfél tíz kilométerrel távolabb is.