Meglepődik, ha megtudja, miért háziasítottuk a csirkét

Nincs közönségesebb háziállat a házityúknál, húsa és tojása az egyik leghétköznapibb eledel az asztalokon. Jóformán rá se hederítünk, pedig 100 millió tonnát (a globális húsfogyasztás több mint egyharmada) evett belőle az emberiség 2021-ben. Mégsem tudjuk pontosan, honnan származik, ki a vadon élő őse, és mikor háziasítottuk. Annak ellenére, hogy zooarcheológusok már régóta lázasan kutatnak a rejtély után, annyira eltérő eredményekre jutottak, hogy már ötven éve tart a nagy csirkevita.

Voltak, akik szerint már 10 ezer éve, az első növénytermesztő civilizációk kialakulásakor, azonnal domesztikálták a tyúkokat őseink, mások szerint 4 ezer éve élnek az ember mellett, és az Indus-völgyben vagy Észak-Kínában vagy Délkelet-Ázsiában, esetleg mindhárom régióban párhuzamosan történt az eset.

Így érkeztek ők

Most azonban kettő, minden eddiginél szélesebb körű és alaposabb kutatás véget vethet az áldatlan vitának. 

Nem kevesebb mint 89 ország több mint 600 helyén feltárt csirkemaradványok korábbi DNS-vizsgálatát elemezték újra, koherensen összevetették más bizonyítékokkal és a fellehető történelmi hivatkozásokkal, majd kidolgozták a csirke háziasításának és elterjedésének legvalószínűbb forgatókönyvét.

akik nem lankadó élénk érdeklődést mutattak Ban Non Wat száraz rizstermelő vidéke iránt Közép-Thaiföldön, nagyjából 3500 évvel ezelőtt. Akkoriban szárazrizstermesztő közösségek serénykedtek errefelé, akiknek tagjai a szezonális esőzések (monszunok) által átitatott hegyvidéki talajra vetették a rizst, nem pedig vízzel elárasztott mezőkre.

Mágnesként vonzották ezek a földek a vadon élő éhes vadtyúkokat, akik egyre gyakrabban csipegették a rizsszemeket, és valószínűleg hamar rá is szoktak a potyakosztra. Kutatók szerint ez lehetett az a szent pillanat, amikor egy nagy barátság vette kezdetét, és kialakult a csirke és az ember máig megbonthatatlan kapcsolata, a házityúkká avanzsált bankivatyúkoknak (Gallus gallus domesticus) pedig eszük (na jó, ösztönük) ágában sem volt tovább folytatni a bizonytalan gyűjtögető életmódot.

Előbb gágogtak, mint kotkodácsoltak

Nem tűnik kacifántos históriának, éppen ezért kissé meglepő, hogy miért kellett ilyen sokáig várni a nagy találkozásra. A libát például már 1500 évvel korábban, hétezer évvel ezelőtt tartottak egy kőkorszaki kínai faluban.

Mindenesetre a házityúkok megkezdték vándorútjukat. Pár száz évvel később északabbra kerültek, legelőször Közép-Kína folyami civilizációiba, majd az Indus völgyébe és Mezopotámiába. Aztán tovább a Közel-Kelet felé és Európa felé.

Szép történet, végre tudjuk már, honnan származik a rántott csirke őse. És talán az sem véletlen, hogy a rizs milyen jól illik a grillcsirkéhez.

Valami nem kerek

De van egy kis bökkenő: ezeken az ősi helyszíneken kifejlett házityúkok teljesen ép, egész csontvázait temették emberek mellé a sírokba. És semmi jel nem mutat arra, hogy megették volna őket. A meghökkentő és zavarba ejtő szokásra pedig csak egyetlen magyarázat lehetséges: az emberek valamiféle különleges szent lénynek tekintették őket, akik valamilyen társadalmi vagy kulturális jelentőséggel bírtak azokban a társadalmakban.

Az is meglepő, hogy jóval később, az ókori görögök és a rómaiak sem elsősorban a húsáért miatt tartottak házityúkot, hanem a harcias kakasokat csodálták, a kukorékoló baromfi ugyanis a férfiasság és a bátorság megtestesítője volt számukra. Kutatók úgy gondolják, hogy

Persze a kotlósok (az anyai gondoskodás jelképei) tojásait valószínűleg megették, ha már ott sorakoztak, de ókori csirkehúsrecepteknek nem sok nyomuk maradt. Európában csak 1700 évvel ezelőtt kezdtek ráharapni a csirkehúsra. Pedig akkor már jó pár száz éve kotkodácsoltak a kontinensen.

Szent jérce és csodakappan!

Annyira tisztelték a házityúkokat, hogy a görög nagyistennő, Pallasz Athéné szent madara a kakas volt. A hadjáratok és a hadiszerencse alakulására pedig kakasviadalok kimeneteléből következtettek. A római madárjós papok, az augurok még komolyabban vették ezt módszert, és rituális szertartásokon figyelték meg a szent csirkéket, kiváltképp háborús időkben. Ha például gyorsan szaladtak ki a ketrecből, és mohón kapkodták a szemeket, az jó jel volt, de baljóslatú és sötét, ha csak lassan tették ezt, vagy ki sem jöttek onnan.

Régi idők babonái ezek, legyinthetnénk egy tyúkhúsleves fölött, de minimum elgondolkodtató, hogy sárkányok, oroszlánok vagy főnixek helyett éppen a gall kakas (coq gaulois) lett a francia nemzet hivatalos címere a felvilágosodás korát betetőző nagy francia forradalom alatt (Napóleon aztán elhessegette, és sasra cserélte), aztán újra divat jött. A küzdőszellem és a büszkeség jelképe ő, aki korán kel, egész álló nap éber, és szorgalmasan kapirgál a világ szemétdombján. Na és erősen poligám hajlamú, és nem is sejti, milyen boldogan készítenek a nők pikáns kakasherepörköltet.