476 és 1492 a sötétség számai?

Az itthon „pedofiltörvénynek” nevezett, tavaly nyáron megszavazott jogszabály ellen határozott állásfoglalással tiltakoztak nemcsak civil szervezetek, de politikusok is. Jean Asselborn luxemburgi miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter a törvénnyel kapcsolatban azt mondta: Az embereknek joguk van úgy élni, ahogy akarnak, már nem a középkorban vagyunk. De miért szinonimája a középkor a kulturálatlanságnak és elmaradottságnak?

Giovanni Andrea dei Bussi pápai követ írta le először a középkor (media tempestas) fogalmát 1469-ben, Nicolaus Cusanusnak írt levelében. Az ókor, középkor, újkor felosztást Cristoph Cellarius 17. századi német filológus használta úttörőként, szerinte a középkor 313-ban kezdődött, a milánói ediktummal, amely a kereszténység elismerését jelentette, és 1453-ban, Konstantinápoly bevételével ért véget. A ma elfogadott felfogás szerint a kezdet a Római Birodalom bukása (476), a vége pedig Amerika felfedezése (1492) vagy a reformáció 1517-es dátuma.

Sötétség kint is, bent is?

A középkorról azt gondoljuk, erőszakos, igazságtalan és babonás világ volt, ahol járványok pusztítottak, sötét volt kint és bent is, az emberek fejében. Gondoljunk csak az ezt a korszakot ábrázoló filmekre és sorozatokra: A rettenthetetlen, az Outlander – Az idegen vagy A rózsa neve mind félhomályos, agresszív, embertelen világot ábrázolnak. 

A középkorként definiált 5. és 15. század közötti időszak olyan történelmi intervallum, amit két fontos periódus határol, hátulról az ókor, elölről az újkor. És volt, aki ezt a középső időszakot nem tartotta elég jelentősnek – a 14. századi Petrarca nagyon nem tudott megbarátkozni saját korával. Az ókori Róma mindennapjaiba vágyott, a régi latin szerzők legnagyobb rajongójaként saját korát romlottnak és kulturálatlannak látta. Egy, az utókornak írt levelében meg is jegyezte:

mindig szerettem volna bármely más korban születni.

Petrarca úgy gondolta, a Római Birodalom hanyatlása után sötétség és korrupció lett úrrá a politikai, vallási és kulturális életben is. Úgy vélte, a görög és római korszak volt az igazi, ezekhez képest a sajátja, a 14. század a sötétség, a babona és a hanyatlás időszaka. Ő lett az embert ókori mintára a középpontba állító humanizmus legjelentősebb előfutára. Az egyik episztolájában így írt saját korszakáról:

Volt egy szerencsésebb kor, és valószínűleg lesz még egy; középen, a mi korunkban a szerencsétlenségek és a gyalázat találkozását látod.

Az sem véletlen, hogy a „sötétnek” tartott középkor után jött az újjászületés, a renaissance,

vagyis a középkor nemcsak sötét volt, de halott is? 

Nagy tévedés

Amikor kedvünk támad a középkort ostorozni, jussanak eszünkbe a gyönyörű gótikus katedrálisok, a számtalan középkori találmány (mechanikus óra, puskapor, szemüveg, könyvnyomtatás), az irodalom, a művészet és a tudomány fejlődése. Hamvas Béla találóan így ír a korszakról Modern apokalipszis című könyvében:

És csakugyan: akkor igazán mindenben hittek. Hittek minden látomásban, minden legendában, minden hírben, minden költeményben, hittek igazban és hamisban, bölcsben és bolondban, szentekben és boszorkányokban, Istenben és ördögben. De saját magukban is hittek... és minden isteni volt... A középkor nem volt sötét, a középkor ragyogó volt!

Azt is írja, az élet festmény, bábjáték, mesejáték, színpadi misztérium jellegű volt, sokkal inkább, mint ma. A misztériumjátékok hátterében pedig virágzott a Karoling reneszánsz művészet, a jogtudomány, az írásművészet, az építészet, és arab mintára Európában is megszületett a matematika tudománya.

Az egyház támogatta a tudást, elég csak a gyakran székesegyházi iskolából kinőtt egyetemekre gondolni, és az ott oktatott stúdiumokra – jog, orvostudomány, teológia. Igen, valóban volt pestisjárvány, úgy, mint ma koronavírus, alárendelt szerepben voltak a nők, akik még ma sem egyenrangúak, és sok helyen éheztek – ahogy ma is, és nem fürdött mindenki – ahogy ma is  vízhiány van a Föld bizonyos régióiban, hiszen a fejlett világ tiszta vízzel öblíti vécéit. Talán most is egyfajta középkorban élünk – majd a pár száz évvel utánunk jövők megítélik.

A sokat ostorozott középkor később megélhette feltámadását és saját reneszánszát is: több romantika korabeli művész fordult rejtélyes, titkokkal teli korszakához: Caspar David Friedrich festő vagy Sir Walter Scott lovagi tornákat megörökítő regényíró. De kortárs művészek is sokszor választják a titokzatos középkort témául vagy díszletnek, gondoljunk Robert Merle vagy Umberto Eco könyveire, a lovagkorba helyezett filmekbe.

A középkorban is, ahogy minden történelmi korszakban, ugyanúgy megvolt a fény és az árnyék, az illat és a bűz, a kultúra és a barbárság.