Megkínozzák áldozataikat a macskák, de nem azért, mint gondolnánk

Csányi Vilmos a napokban azt mondta az Indexnek, hogy két démoni faj él a Földön, az ember és a csimpánz, akik nemcsak megölik a prédákat, hanem olykor meg is kínozzák azokat, mielőtt megölik. Többen jelezték azonban, hogy

például az orka vagy gyilkos bálna néven is ismert kardszárnyú delfinek is. Ezek a hétméteres, 3-4 tonnás ragadozó emlősök imádják a fókabébiket (megenni), de amikor elkapják, nem pusztítják el azonnal őket, hanem orrukkal több méter magasra dobálják, és amikor a fókakölyök visszacsobban a vízbe, egy másik kardszárnyú újra a levegőbe repíti. És így tovább, „labdáznak” vele, miközben a kis fóka minden bizonnyal szörnyű kínokat él át.

Tortúrának teszik ki áldozatukat, hasonlóan, mint a macskák, akik köztudottan szeretnek hosszasan eljátszani a zsákmánnyal, a kismadárral, gyíkkal és hát persze az egérrel: dobálgatják, elengedik, majd újra elkapják, farkuknál fogva lóbálják, lógatják, pofozgatják azokat, mielőtt végeznek velük.

De miért kínoznak az állatok? Hogy elszórakoztassák magukat, mielőtt így vagy úgy lezárják a vadászatot? Vagy csak öncélúan kegyetlenkednek? Ugyan miféle evolúciós előnye lehet ennek az értelmetlennek tűnő szokásnak? A Természet ugyanis takarékos, nem sok viselkedés, tulajdonság alakul ki és marad fenn csak úgy, minden ok nélkül, l'art pour l'art.

Igazi ínyencek, apró szépséghibával

Hát azért, mert miközben haláltusáját vívja az áldozat, rettenetesen fél, a csúcsra járó feszültség pedig adrenalint (stresszhormont) szabadít fel, amely nemcsak a fájdalomérzetét késlelteti, de megnöveli a vérnyomását és a vércukorszintjét is.

– hangzik a mélyen gyökeret vert közkeletű válasz. A macska (vagy éppen az orka) tehát azért „játszik”, hogy alaposan megklopfolva „megpuhítsa”, vérbőséget okozva szaftosabbá tegye és megédesítse a friss fogást (az orkák gasztropreferenciáiról egyelőre nem sokat tudunk). Úgy is mondhatnánk, hogy megrögzött húsimádóként ösztönösen képesek (szó szerint is) feldobni a széttépnivalót (velük szemben egy növényevő hiába pofozgatja a káposztaleveleket, nem lesz ízesebb).

A körülbelül 8 ezer évvel ezelőtt az ember mellé szegődött macskák (a kutyák már több tízezer évvel korábban a közelünkben ólálkodtak) rendkívül specializálódott ragadozók, és számtalan kedves dolog elmondható róluk, de az, hogy édesszájúak lennének, semmiképpen.

Napi kalóriabevitelük zöme fehérjékből és zsírokból származik, és csupán két százalékban szénhidrátokból. Nem tudni pontosan, miért alakult így, de más húsevő rokonaiktól, például a hiénáktól eltérően, a macskafélék (a házi macskáktól az oroszlánokon át a tigrisekig) nem rendelkeznek azokkal a bázispárokkal, amelyek az édes íz érzékeléséhez szükséges gén DNS-ét alkotják. Sőt, a szénhidrátokat alig tudják megemészteni, májukból szinte teljesen hiányzik a szénhidrát-anyagcseréhez szükséges glükokináz enzim, ezért

ha a kelleténél magasabb szénhidráttartalmú macskaeledelt kapnak rendszeresen.

Ha jobban belegondolunk, a cukorérzékelés hiánya valószínűleg nem okoz különösebb problémát nekik, gyümölcsevéssel ugyanis nem jutnának túl sok táplálkozási előnyhöz. Egyes teóriák szerint azonban a dolce vita elhagyása akár elő is segíthette a táplálékok aminosav-egyensúlyának pontosabb becslését, amelyet erősen befolyásolhatnak vagy elfedhetnek az intenzív édes ízek. Még az is előfordulhat, hogy az adrenalindús vér (és hús) ízét jobbnak találják valamiért. Alapos kutatások hiányában azonban ezek az elképzelések egyelőre csak spekulációk.

Két jó okuk is van játszani

Akkor hát miért nyúzzák, terrorizálják a zsákmányállatokat ezek a kedves szőrmókok, vagy ahogy mi, emberek látjuk, miért „játszanak” velük akkora elánnal?

A legelfogadottabb magyarázat szerint azért, mert evolúciós léptékkel mérve csak nemrégiben háziasítottuk őket, ezért máig megőrizték a vadon élő őseiktől örökölt ösztöneiket. Például azt, hogy amikor csak tehetik, vadásznak, akkor is, ha éppen nem éhesek. Nem véletlen, hogy a kóbor macskák óriási pusztítást képesek okoznak (csak az Egyesült Államokban becslések szerint évente 1,3-4,0 milliárd madarat és 6,3-22,3 milliárd kisemlőst pusztítanak el, és nem csak azért, mert korog a gyomruk). 

Állandóan motiváltak, és mindig készen állnak a zsákmányszerzésre. Sokszor nem is eszik meg a prédát, csak halálosan komolyan „játszanak” velük egy jót, s közben (ösztönösen) edzésben tartják az izmaikat, mozdulataikat, reflexeiket.

De éhes és éles helyzetekben is játszanak az áldozattal, méghozzá azért, hogy minimalizálják a lehetséges sérülések kockázatát, ami őket is érheti. Bár többnyire megtehetnék, mégsem végeznek velük egyetlen halálos szorítással és harapással, inkább pofozgatják, taszigálják, dobálgatják a kárvallottat egy darabig, hogy az minél jobban kifáradjon, és rizikómentesebben és kényelmesebben lehessen megadni neki a kegyelemharapást.

Az vesse rájuk az első követ...

Akkor tehát kijelenthetjük, hogy nem a csimpánzok az egyetlen állatfaj, amely előszeretettel kínoz másokat? Nem egészen, a macskák ugyanis vadászzsákmányaikkal kegyetlenkednek, a csimpánzok pedig fajtársaikkal (!), és ez igencsak lényegi különbség. Nem jegyeztek fel olyan esetet még soha,

Legfeljebb csak a szokásos marakodás.

Főemlős rokonaink viszont rendszeresen ezt művelik, és annyira agresszíven védik területük határait külső (más csoportokhoz tartozó) riválisaikkal szemben, hogy ha létszámfölényben vannak, akkor nem kegyelmeznek. Bizarr és brutális viselkedésük példa nélküli az állatvilágban, ami igencsak lesújtó hír az eddig mókásnak és tanulékonynak hitt emberszabású barátainkról.

Ja, nem egészen, a Homo sapiens is képes a terrorra, és ha nem tudja elzárni vagy legalább kordában tartani „csimpánzörökségét”, rendszeresen meg is teszi, mérhetetlen fájdalmat és pusztulást okozva embertársainak. Ha a véres történelmet nézzük, eddig jóformán semmit sem tanultunk borzalmas tetteink következményeiből. De szerencsére nem teljesen reménytelen a helyzetünk.