Miért jó, ha rózsaszínben halljuk a világot?

Állandó zajban élünk, és hacsak (valamiféle különös indíttatásból) nem megyünk el szándékosan egy zajzenei fesztiválra, többnyire észre sem vesszük, hogy nemkívánatos hangkavalkádok vesznek körül minket folyamatosan. A zenével vagy az (értelmes) beszéddel szemben értelmetlen, haszontalan, önmagukban felesleges hangok egyvelegei ezek. Kaotikusak és zavaróak, mint például az utcazaj, éppen ezért meglepő, hogy a zajoknak színük is lehet. A szürke adja magát persze, milyen színű is lehetne egy kusza, összefüggéstelen hangforgatag. Ám egész színpalettájuk van nekik, léteznek ugyanis fehér, fekete, barna, kék, ibolya vagy éppen rózsaszín zajok is. 

Rózsaszín háttérzaj? Még ha rózsaszínben látjuk is a világot, mint a szerelmesek, akkor is nehéz elképzelni, hogy egy zajforrás rózsaszínű ködbe burkoljon, vagy mosolyogva a felhőkbe emeljen minket. Márpedig a rózsaszín zaj létező és különleges hatású hangkeverék, amelyet Martin Gardner sztármatematikus író dobott be a köztudatba 1978-ban, amikor saját népszerű rovatában („Matematikai játékok”) írt róla a Scientific American tudományos folyóiratban.

Lehet, hogy a világ rózsaszínű?

Azt kérdezte, hogy a zene miben utánozza a természetet? A természet hangjai ugyanis nem zeneiek (a madárdal esetében ezzel páran vitatkoznak), mivel vagy túlságosan ismétlődőek, mint a tücsökciripelés, vagy túl kaotikusak, mint a szél zúgása, a fák lombjának susogása. Mégis van hasonlóság, igaz, nem hangzásban, hanem a hangerősség és a hangmagasság eloszlásában. 

A rózsaszín zaj minden hallható frekvenciát (20 Hz – 20 kHz) magába foglal, ám a hangerősség (teljesítmény) nem egyformán oszlik meg a spektrumban: az alacsony frekvenciák erősebben szólnak, mint a magas frekvenciák. Mint egy énekkarban, ahol az alt és a basszus kóristák hangosabbak, mint a szopránok. De nem akárhogyan, hanem a frekvenciával fordítottan arányosan (minél alacsonyabb a frekvencia, azaz mélyebb a hang, annál erősebben zeng). Innen származik a neve is: 

És az egészben az az elképesztő, hogy a rózsaszín zaj az egyik leggyakrabban megfigyelt jel a természetben. Mindenütt ott van, körülvesz minket, egyenletes és zaj létére harmonikus. Ilyen (statisztikai eloszlású) hangot ad

Magzatként hónapokig szívdobogást hallgattunk, és nemcsak a ritmusa, hanem hangspektrumának „színe” is mélyen belénk van kódolva. Ez lenne hát a tökéletes zaj, a lármák kiválasztottja, a hangzavarok ötödik eleme. Martin Gradner kérdésére pedig a válasz az volt, hogy az emberi beszédben és a zenében is így oszlik el a hangmagasság (frekvencia) és a hangerő (teljesítmény), azaz mindegyik rózsaszín zajt produkál (nem hangzásilag, hanem teljesítményeloszlás szempontjából).

Nem véletlen, hogy az alváskutatók figyelmét is alaposan felkeltette ez a velejéig természetes hangmix. Sokáig a fehér zajt tartották a leghatásosabb háttérhangnak az alvászavarok ellen. A fehér zsongás is minden frekvenciát tartalmaz, de mindegyik hangmagasság ugyanolyan erősen szól (ahogyan a fehér napfényt kiadó színárnyalatok frekvenciái is ugyanolyan erősen nyilvánulnak meg). Az egyenletes teljesítményeloszlás pedig búgó-zúgó hangot hoz létre. Egy ventilátor, hűtőszekrény vagy a régi, analóg tv-k hangyaháborúja, amikor nem volt adás, pedig éppen ilyen színképű zajt (fehér zajt) bocsájt ki: monoton és (bizonyos hangerő alatt) nyugtató, ami könnyedén álomba röpít sokakat.

Rózsaszín, rózsaszín, ommm!

Egy „rózsaszín” nagyzenekarban azonban népesebb (vagy éppen hangosabb) basszusszekció muzsikál, mint a fehérben, és rájöttek, hogy a rózsaszín hangok még hatásosabban álomországba juttathatják az ágyon hánykolódókat. Méghozzá azért, mert a fehér zaj elfedi ugyan a zavaró hangokat az éjszaka közepén (nyikorgó ajtó, szirénázással súlyosbított utcazaj, kutyaugatás), de nem zárja ki azokat.

Ezzel pedig csökkenti az agyhullámok aktivitását, más szóval csillapítja agyunk kéretlen, idegesítő és szűnni nem akaró „kattogását”, és hipp-hopp álomba szenderít. Egy jó alvás pedig pengeélessé teheti agyunkat, ahogyan azt ki is mutatták.

De még ébren is képes javítani a koncentrációt, összeszedettebbé és fókuszáltabbá varázsol minket, ha elmerülünk a rózsaszín zajuniverzumban. A meditációs zenék ezért sem túráztatott robbanómotorok berregéseit, zúzós metálszólókat vagy zakatoló tehervagonok hangjait vonultatják fel, hanem monoton természetes zajforrásokat, rózsaszín köntösben. (Nem kizárt persze, hogy egy vájt fülű zajzenerajongót mélyen megnyugtathat és alfa-állapotba hozhat egy szorgosan serénykedő diszkrét gázkonvektor és egy határozott centrifuga kooperatív hangfüggönye is.)

Hangoskodnak a zajtestvérek is

Ha a mélyebb hangok ennyire ellazítanak, akkor kínálja magát a barna (sokszor vörösnek nevezett) zaj is, amelynek spektruma szintén alacsonyabb frekvenciákon szól erősebben, a rózsaszín tesónál azonban dominánsabban. Bármilyen furcsa is, de egyesek szerint a heves zápor vagy a mennydörgés is segítheti az elalvást, ám egyelőre nincs elég bizonyíték arra, hogy a robusztusabb basszusok tényleg képesek-e ellazítani bárkit is.

A fekete zaj azonban képes lehet erre. Egyesek ugyanis esküsznek a síri csendre, márpedig a fekete zaj nem más, mint a hangok totális hiánya. Állandóan zörgő-locsogó tesz-vesz világunkban a csend luxuscikk, és lélekgyógyító erővel bírhat, de másokat meg éppen hogy szorongással tölt el a természetellenes nesznélküliség.

Akármelyik színű zaj is passzol hozzánk, az biztos, hogy egy tengerparton, egy csobogó patak mellett vagy a susogó lombok alatt pillanatok alatt rózsaszín álomba merülhetünk, a természet bukolikus hangjai ugyanis már ősidőktől fogva bódító hatással vannak ránk.

Ha pedig nem vagyunk abban a helyzetben, hogy így tegyünk, akkor gondoljunk arra, hogy a kevés alvás nagy galibákat okoz, még akkor is, ha hallottunk olyanról, hogy esetleg az lehet a siker titka.