Túlagyaljuk, túlgondoljuk az életünket, totál feleslegesen

Kevés idegesítőbb van az életben, mint az elménk szűnni nem akaró kattogása, az örökös túlgondolás, rágódás, agyalás vélt vagy valós helyzeteken, múltbeli eseményeken vagy a kiszámíthatatlan jövőn újra és újra, végtelenített gondolatköröket futva, a legrosszabbra számítva, bolhából elefántot csinálva.

„Most jut eszembe, az utóbbi időben mindig érzek is valamit, ahányszor pislogok” – mondja a világ egyik legismertebb agyalója, a hipochonderek örökös bajnoka, Woody Allen, aki a Hannah és nővérei című, 1986-os filmjében egyfolytában azon szorong, hogy agydaganata van, és amikor kiderül, hogy teljesen egészséges, akkor meg azon kezd aggodalmaskodni, hogy attól még, hogy éppen most nem rákos, könnyedén az lehet a közeljövőben.

De Shakespeare Hamletje is nehézsúlyú rágódó, hiszen az egész darabban mást sem csinál, csak azon tépelődik, mi lesz a halál után („lenni vagy nem lenni”), ezért aztán nem is cselekszik, végül ez okozza a vesztét is.

Vajon miért agyalunk ennyit? Mi váltja ki a rendkívül fárasztó és kimerítő túlgondolkodást? Volt vagy van a végeláthatatlan töprengéseknek egyáltalán bármiféle evolúciós előnyük?

Mi lenne, ha…? Mi lett volna, ha…? Miért mondta azt, hogy…?

Ha felütik fejüket ezek a kérdések, akkor bizony már ott állunk egy túlgondolt világ kapujában, és minél többször tesszük fel magunknak ezeket a nem eldöntendő kérdéseket, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy kezdünk belecsavarodni az aggodalmak keszekusza szövevényébe. Mivel rengeteg lehetséges forgatókönyvet el lehet képzelni, akár annyira belebonyolódhatunk az önmarcangolásba, hogy szép lassan gúzsba kötjük saját magunkat, és már mozdulni sem tudunk az önmagukba visszatérő elakadt gondolatcsavarokból.

Pszichológusok megegyeznek abban, hogy a túlgondolkodást legfőképpen a félelem, a szorongás, a bizonytalanság vagy akár a tökéletességre való túlzott törekvés okozza.

Ezeket az egyre csak gomolygó negatív gondolatfolyamokat pedig a fáradtság, magány, csalódottság éppen trauma csak tovább bonyolítja. Ráadásul meg vagyunk áldva (vagy verve?) azzal a tehetséggel, hogy képesek vagyunk tervezni, jövőbeli eseményekről előre gondolkodni, problémákat, akadályokat elképzelni, hát szakmányban ezt is tesszük, nemegyszer megállás nélkül.

Jön a Gólem…

Ha megfogalmazódik egy aggodalom (márpedig meg szokott), akkor könnyen eszkalálódhat, és apró semmiségekből is sötét, idomtalan, önjáró Gólemeket keltünk életre, irreális rémképeket, vészhelyzeteket vizionálunk („Miért nem veszi fel a telefont, csak nem történt valami baj?”), miközben mint valami elakadt lemez (vagy saját farkába harapó kígyó) nem tudunk kilépni a gondolatspirálból, és nem tudunk lezárni egy múltbéli eseményt („Mi lett volna, ha nem azt mondom neki, hogy…?”). Ezt az ismétlődő, önkínzó gondolkodási módot nevezik találóan ruminációnak (kérődzésnek, újra és újra megrágásnak) a pszichológusok.

Egy amerikai tanulmány szerint a 25 és 35 év közötti korosztály majdnem háromnegyede túlgondolja magát, a 45 és 55 év közöttieknek pedig a fele. Mintha a rágódás egy krónikus járvány lenne.

…különben megöl az idill

Na de miért aggódunk egyáltalán? Miért nem éljük meg életünk pillanatait felszabadultan, könnyedén, kedélyesen, mint a mítoszok és legendák paradicsomi aranykorában? Agyalás helyett miért nem feledkezünk inkább bele a bimbózó tavaszi természet idillijébe, bámuljuk a felhőket, látjuk meg mindenütt a cseppben a tengert, hallgatjuk a poszáták, őszapók és barátcinegék észbontó trilláit, miközben derűsen állunk a buszmegállóban sárga csekkel a zsebünkben?

Evolúciópszichológusok szerint azért, mert az egészséges félelem, a lehetséges veszélyektől tartó szorongás, az óvatosságra intő aggodalom a túlélést szolgálta. A hetykén, fütyörészve-dudorászva szavannán lófráló elődeink valószínűleg nem sokáig élvezték a földi paradicsomot,

Az aggodalmaskodás, a vészhelyzeteken őrlődés, rágódás azért lehet jó, mert életet menthet. Ma már azonban nem leselkednek ránk kardfogú tigrisek a bokrok mögül, legfeljebb csak nagy ritkán oroszlánok vagy felbőszült ajakos medvék, a „Mi lesz, ha…?” kérdések viszont továbbra is velünk maradtak.

Egyfolytában problémákat akar megoldani, szüntelenül és sokszor kéretlenül, ha kell, ha nem. Társaink elismerése, elegendő pénz és hatalom kell például az életben maradáshoz és az elégedettséghez, ezért állandóan összehasonlítjuk magunkat másokkal, ragaszkodunk szeretteinkhez, mindenáron meg akarjuk valósítani terveinket, elképzeléseinket, felkészülünk a legrosszabbra, ezek pedig kérdéseket özönét vetik fel: „Vagyok olyan jó, mint ő?”, „Biztos, hogy briliáns ötlet volt azt tenni?”, „Mire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy…?”, „Miért nem válaszolt eddig, vajon megbántottam valamivel?” 

Fárasztó és sehová nem vezet…

Ha ugyanazok a kérdések megállíthatatlanul csak ömlenek és ömlenek, és szükségtelenül sokat agyalunk rajtuk – túlelemezzük például a beszélgetéseket, túlbonyolítjuk a szituációkat, elképzelt következményeken kattogunk –, állandó készenlétbe helyezzük és kivonjuk magunkat a jelenből, ami pedig igencsak kimerítő.

rengeteg mentális energiát emészt fel, és többnyire sehová sem vezet. Nemhogy megoldaná a problémát, hanem megakadályozza a valódi okok felderítését. Ennek ellenére

viszont például a szorongásos zavart már igen, amelynek egyik tünete lehet a mértéktelen, irracionális elmélkedés, amikor sokszor a probléma miatti túlzott aggódás kínzóbb, mint maga a probléma. Mivel az agyalás többnyire negatív gondolatokhoz kötődik (mit mondanak rólunk mások, mi nincs rendben velünk, mit rontottunk el, mi minden rossz történhet velünk stb.) a fárasztó töprengéskavalkád könnyen depresszióhoz is vezethet.

…kivéve Newtont

Megszólalnak persze a szkeptikus hangok is, hogy azért a helyzetek alapos megfontolása, a problémák gyökereinek megtalálása, a lehetséges szituációk szétszálazása nem éppen hátrány, hanem pont a problémák megoldásához, sőt kreatív gondolatokhoz, újszerű ötletekhez vezethet. Nem véletlenül így vagyunk huzalozva. 

Itt van például a tudomány kikerülhetetlen ikonja, Isaac Newton, aki klasszikus neurotikus és vérbeli aggodalmaskodó volt. Feljegyzései és kortársai szerint is megállás nélkül tépelődött a megoldatlan tudományos problémákon, és rögeszmésen rágódott gyermekkori (nem létező) „bűnein”. Viszont megalkotta a gravitációs elméletet, rájött a fénytörés jelenségére, kidolgozott egy színelméletet, mindezek mellett megalapozta a matematikai analízist is.

Korszakos munkássága azonban kivételesnek számít, és meglehetősen kicsi az esélye, hogy agykattogásaink közepette egyszer csak kipattan a fejünkből a világmindenséget leíró Nagy egyesített szuperelmélet. Kutatók szerint a túlzott agyalgatás ugyanis nemhogy fokozza,

méghozzá azért, mert elvonja a figyelmet a jelen pillanatról, az itt és mostról, és legtöbbször csak az időnket pazaroljuk vele. („A tett halála az okoskodás” – írja Madách Imre Az ember tragédiájában, és bár úgy tűnhet, egy alapos agyalással rálelhetünk a megoldásra, valójában nem teszünk ilyenkor semmi mást, csak lebénítjuk az elménket.)

A gyerekek még tudják, mi az itt és most

Ahhoz, hogy kiléphessünk az ördögi gondolatkörökből, rémesen egyszerű technikákat ajánlanak a pszichológusok. Először is fel kell tenni a nagy kérdést, hogy amin kattogunk, az valós vagy csak vélt probléma. Ha megvan a válasz, máris beljebb vagyunk. Aztán érdemes elterelni a figyelmet olyan hétköznapi tettekkel, mint például a séta vagy kirándulás. De könnyen vissza lehet zökkenni a jelenbe az egyre népszerűbb mindfullnessgyakorlatokkal is (például hagyd abba, amit éppen csinálsz, lélegezz mélyeket, és szép nyugodtan nézz körül, figyeld meg alaposan, mi vesz körül).

A legjobb megoldás azonban olyan tevékenységbe fogni, amelyet élvezünk, amelybe bele tudunk feledkezni,

ami örömmel és boldogsággal képes eltölteni minket. Igen, ez a 2021-ben elhunyt Csíkszentmihályi Mihály pszichológus által leírt flow (az áramlás) élménye.

A gyerekek jól ismerik ezt, ezért is játszanak annyira komolyan, hogy ha szólítjuk őket, meg sem hallanak. Teljesen feloldódnak a játékban, nem aggodalmaskodnak, spekulálnak, komplikálják az életet. Ha egy problémával találkoznak, nem nagyítják fel, hanem felszabadultan és gondtalanul megoldják, ha tudják, vagy egyszerűen kikerülik. Nyugodtan mondhatjuk, hogy

Mindannyian megtapasztaltuk már ezt a tudatállapotot, ha máskor nem is, de gyerekkorunkban mindenképp, és ha elképzeljük, milyen is lehet a Paradicsomban, akkor minden bizonnyal a játék ragyogó-szárnyaló élménye, a flow őseredeti, természetes hangulata is felrémlik. Persze azért a Paradicsomban sem minden fenékig tejfel, és a gyerekek között is akadhatnak túlgondolók, pláne ha Brooklynban élnek.