Így nézne ki egy sellő, ha létezne

Hullámokat vert a nemrég bemutatott A kis hableány című film. Volt, akinek tetszett, de még többen lehúzták Andersen meséjének élőszereplős Disney-változatát. Az viszont biztos, hogy senki nem hőkölt vissza a lánytestű és halfarkú főhősön, Arielen, a titokzatos sellők ugyanis már ősidők óta körülöttünk úszkálnak a tengerekben és a mítoszokban, mesékben.

Már az első civilizációkban (Óbabilon, akkádok, Asszír Birodalom) komoly kultusza volt Asratum termékenység-istennőnek, aki az őslegenda szerint megölte szerelemét, majd szégyenében sellővé változtatta saját magát. Ám akármelyik népnél is bukkantak fel, nem angyali musicalbetéteket énekeltek kedves tengeri állatbarátaikkal közösen, hanem

A görögök szirénjei is a hajósok végzetei. Ám nem kellemetlenül szirénáznak, mint azt nevük sugallná, hanem a parti szirtekről próbálták ellenállhatatlan énekükkel magukhoz csábítani Odüsszeuszt és társait. De a ravasz görög hős viaszdugókat tett emberei fülébe, magát pedig kikötöztette az árbochoz, hogy még csak véletlenül se engedjen a bűverőnek. A szirének nem egészen hableányok, hanem félig nő, viszont félig madártestű lények, csak a középkorban kezdték halfarkú sellőkként ábrázolni őket.

Várost is alapítanak, ha kell

Ismeri őket az egész világ, tengerésztörténetek állandó szereplői, még Kolumbusz Kristóf is beszámolt karib-tengeri sellőkről (igaz, hogy Amerikát meg Indiának gondolta és valószínűleg a játékos lamantinokat nézte hableányoknak). Szobruk áll Koppenhágában és Varsóban is (Syrenka), ráadásul a Visztula-parti főváros eredetmondájában egy sellő az egyik (kivételesen jó szándékú) főszereplő, olyannyira, hogy még Varsó címerében is feltűnik karddal és pajzzsal a kezében.

Megszámlálhatatlanul sokszor vélték őket látni a századok során, és annyira egyöntetűek a beszámolók, hogy felmerül a kérdés: valóban létezhetnek sellők? Vagy csak a rum fűtötte képzelet szülte őket a hosszú utakon hánykódó hajókon. Az biztos, hogy már a nagy földrajzi felfedezések korának kezdetén, az 1500-as években állítólagos sellőmaradványokat mutogattak Európában, és mai napig is előkerül egy-egy példányuk.

Ha léteznek halemberek (vagy emberhalak?), akkor hogyan kellene kinézniük, milyen lehet a sellők emberi és tengeri anatómiájának keveréke?

Nem pillangóznak, hanem delfintempót diktálnak

Először is (a történetekből) úgy tudjuk, hogy a hableányok egyetlen nagy farokúszójukat csapkodva mozognak előre. Akárcsak a tengeri emlősök, a lamantin (hívják úgy is, mint karibi manátusz, vagy tengeri tehén), a hozzá megtévesztésig hasonló dongong, a delfinek, vagy a jachtokat vegzáló orkák.

Ezzel nem is lenne baj, felhúzhatunk lábfejeinkre egy monouszonyt (mindkét lábfejet egy nagyobb uszonyba) és elkezdhetünk pillangózni. Csakhogy a karok nem különösebben alkalmasak úszásra. A női 200 méteres pillangó világcsúcsa 2 perc 1 másodperc, amit csak évek kemény edzésével lehet – esetleg – megközelíteni egy átlagos földi halandónak.

(legfeljebb mellúszó mozdulatokat tesznek velük), legfőképpen pikkelyekkel fedett alsó testüket és farokúszóikat használják, delfintempóban.

Észlelések, leírások és ábrázolások alapján a sellők felsőteste egy az egyben emberi, és ha léteznek, akkor ki lehet jelenteni, hogy

mint ahogyan a szárazföldről újra a tengerekbe visszatérő tengeri emlősöknél. (A tengeri emlősök a páros ujjú patások rendjébe tartoznak, távoli őseik békésen legelésző, őzszerű állatok voltak, még a tengeri csúcsragadozó kardszárnyú delfineké is.) Persze, elképzelhető, valamiféle nyomós evolúciós oka van annak, hogy karjaik emberiek maradtak, lehet, hogy fegyverként használják, vagy halakat fognak velük.

Levegőt ugyanúgy vehetnek, mint mondjuk a delfinek vagy mint a pillangóúszók, az emberi tüdő azonban nem alkalmas tartós vízi életmódra. Ha egy búvár alámerül, tüdejének mérete 10 méterenként felére csökken a növekvő nyomástól. A tengeri emlősök azonban egy speciális bordaívvel védik tüdejüket, így alkalmazkodtak az óceáni körülményekhez. Ráadásul izomszöveteik dúskálnak az oxigénkötő fehérjében, a mioglobinban. Egy örökké úszó sellőnek is elkelne egy ilyen adottság.

Teltkarcsú vagy szőrös?

És ott van még a hideg víz problémája. A legtöbb tengeri emlős vastag zsírpárnákat hord magán. De hogyan mutatna egy darázsderekú, nádszálvékony hableány áramvonalasan gömbölyded testtel? Még az is lehet, hogy csinosan, de az ábrázolásokon kizárólag modellalkatú sellők igézik halálra a férfiakat, dideregve pedig eléggé nehéz elbájolni bárkit is.

Akkor viszont nincs más lehetőség, mint egy jól szigetelő szőrbunda, valami hasonló, mint amilyet a tengerek mókás akrobatái, a tengeri vidrák viselnek. Kutatók szerint 

és megint csak oda lenne a mitikus csáberő. A kis hableány helyett pedig így szólna a hirdetés, „A szőrös sellő, hamarosan a mozikban”.

Sehogyan sem akar összeállni a sellőanatómia. Kimondhatjuk tehát, hogy márpedig sellők nincsenek?

Tucatnyian vannak...

Nem egyértelműen. Legalább egy tucat sellőmúmiát tartanak ugyanis számon a világon, azon belül is Japánban, ahol évszázadok óta gyógyító, szerencsét hozó, sőt, halhatatlansággal megajándékozó lényeknek tartják őket. Közülük is az egyik leghíresebb az Enjuin múmia, amelyet egy templomban őriztek Asaguchiban, Okayama prefektúrában egy dobozban.

és abban bíztak, hogy segít enyhíteni a koronavírus-járvánnyal járó megpróbáltatásokat. A mellette hagyott cédula szerint „ez egy sellő maradványa", amelyet a Genbun-korszakban, időszámításunk szerint 1736-1741 között fogtak a halászok Tosa partjainál.

Nehéz belelátni egy egykoron csábító kis hableányt az Enjuin múmiába, ennek ellenére a Kurasiki Egyetem tudósait megigézte a 40 centis, fején szőrös, alul pikkelyes maradvány, és alaposan megvizsgálták minden porcikáját. Röntgen, számítógépes tomográfia (CT), radiokarbonos kormeghatározást és DNS-elemzés után jött a meglepetés:

Fejszőre az emlősökéhez hasonló, a körmei pedig keratinból állnak, úgy mint nekünk. Eddig minden passzol. Kár, hogy a felsőtest papírból, pamutból és egy gipszszerű anyagból készült. A múmia száját egy hal állkapcsából, bőrét pedig gömbhalból alkották meg a biztos kezű, furfangos készítők.

...a sellő-hoaxok

Az Enjuin múmia tehát soha sem élte a sellők szabad életét, csak egy ügyesen összetákolt hamisítvány, amelyet valószínűleg egy japán halász alkotott viccből, vagy árusított pénzért kabalaként.

Találtak már korábban is sellőmaradványokat, például huzalra és fatörzsre erősített haltesteket, emberszerű fejjel és hajjal. Közülük talán

amit P. T. Barnum amerikai polgármester, showman és legendás csaló mutatott be New Yorkban, Bostonban és Londonban az 1840-es években. Több más hoax-sellőhöz hasonlóan egy halfarkat és egy majom felső testét varrták össze, a „Fidzsi-hableány" valószínűleg orangutánból és lazacból készült.

Úgy tűnik tehát, nincsenek sehol férfiakat elcsábító és mélybe rántó gyönyörű hableányok, eddig legalábbis még senki nem futott (úszott) össze egyetlen valódi példánnyal sem.

egy hajó fedélzetről, rumkoktélokat iszogatva, és a Karib-tenger habjai között fickándozó, 3-4 méteres, hárommázsás tengeri teheneket bámulva. Nem tévedünk túlságosan nagyot, a lamantinok ugyanis mind a  sireniák rendjének játékos tagjai.