Nemcsak az eltűnt búvárhajóról, de az óceánokról sem tudunk szinte semmit

Vélhetően mindenki meghalt azon a búvárhajón, amelyik az 1912-ben elsüllyedt Titanic roncsaihoz tartott, de eltűnt. A négy utassal és egy pilótával merülő kabint egy körülbelül Belgium felének megfelelő, 15 ezer négyzetkilométeres területen keresték, bár megtalálásának esélyét már a kezdetekkor csekélynek tartották, mintha egy tűt keresnének a szénakazalban. A furgon méretű merülőkapszula ráadásul bárhol lehet, bármilyen állapotban: lebeghet a víz felszínén, de akár az óceán fenekén is pihenhet, darabokban.

A Titanic, vagyis a korának leggrandiózusabb és legmodernebb hajóóriásának tragikus története (első útján elsüllyedt egy jéghegynek ütközve, Kanada partjainál) annyira megihlette az emberiséget, hogy 111 évvel később is el lehet kérni 100 ezer eurót, hogy az 1985-ben megtalált roncsait közelről megnézhessék.

De a kettétört Titanic-roncson kívül vajon mit láthatnánk az óceánok mélyén?

A Titanic roncsai mintegy 4 kilométerre (3861 méterre) mállanak a vízfelszín alatt, az eltűnt búvárkapszula pedig nagyjából a merülési távolság felénél veszthette el a kapcsolatot az ellátóhajóval. Megtalálói, Robert Ballard és csapata csak üres, iszapos sivárságot találtak arrafelé 1985-ben. De hogy milyen világ tárulna a szemünk elé a végtelen tengerek mélyén, arról jobbára fogalmunk sincs. Mindmáig a világtengerek mindössze öt százalékát kutatták, a tengerek alját, fenekét pedig szinte semennyire (1 százalék).

És akkor jött Cousteau kapitány

Mondhatjuk persze, hogy beláthatatlanul hatalmasak, a Föld felszínének 71 százalékán hullámoznak, de akkor is furcsa, hogy sokkal többet tudunk a Hold felszínéről vagy a világűrről, mint az óceánokról.

Sekélyebb mélységeket is csak az 1950-es években kezdtünk felfedezni, méghozzá Jacques-Yves Cousteau (Cousteau kapitány) jóvoltából, aki még a francia haditengerészet kötelékében alkotta meg a nagy hírnevet szerzett búvár-légzőkészülékét az 1940-es években,

Egész életében a tengereket járta kutatásra átalakított egykori aknaszedő hajójával, a Calypsoval, és amerre csak megfordult, mindent gondosan dokumentált.

A csend világáról és A sötétség világáról című filmjeit a magyar televízió is rendszeresen sugározta az 1980-as években.

Jean Mollard fejlesztőmérnökkel közösen fejlesztették ki a Denise nevű „merülő csészealjat”, az első, tudományos kutatásra szánt víz alatti járművet, amellyel 1959-től már 350 méteres mélységig tudtak lemerülni.

Sötétben tapogatózunk nagy nyomás alatt

Na de mi van a mélyben? Először is sötétség. A fény körülbelül 200 méterre képes lehatolni a tengervízbe, ezután már a sötétségzóna kezdődik. És egyben a halálzóna is, ahogyan 7900 méter magasságtól felfelé a Himalájában. Csakhogy itt nem a kevés oxigén (hosszabb merüléshez elengedhetetlen az oxigénpalack, nélküle legfeljebb percekig bírja a legtöbb ember víz alatt), hanem a hatalmas nyomás miatt.

Minden 10 méternyi merüléssel ugyanis újabb 1 atmoszféra nyomás nehezedik ránk – vagy a szerkezet külső burkolatára, amelyben ülünk. Száz méter mélyen már a felszíni nyomás tízszerese (plusz a vízfelszínt nyomó tengerszinti 1 atmoszféra), azaz 11 atmoszféra, ezer méter mélyen 101, a Titanic roncsainál pedig körülbelül 380-szor akkora nyomás, mint egy tengerparti nyugágyban.

Roppantó erők

Cousteau kapitány 60 méterre merült le búvárruhájában és légzőkészülékével. Speciális eszközökkel és ruhával akár 300 méterre is le lehet merülni, de ennél sokkal mélyebbre már nem nagyon. A testet ugyanis egyszerűen összeroppantja a hatalmas nyomás. Ezért ha egy búvárhajó utasai kiszállnának az óceánfenéken, akkor azonnal összepréselné őket a 3,8 kilométer magas vízoszlop.

A gigantikus erők ellenére, hét és fél évvel a Mount Everest első meghódítása után, 1960. január 23-án a francia Jacques Piccard és Don Walsh lemerült a világ legmélyebb pontjára, a csendes-óceáni Mariana-árok 11 ezer méter mély Challenger-szakadékába. A merülőszerkezet acélburka 12,7 centiméter vastag volt, ami el is kelt, ekkora mélységben ugyanis 110 ezerszer nagyobb erők nyomasztanak mindent, mint a víz felszínén, a szabad ég alatt. De úgy is leírhatjuk az extrém körülményeket, hogy Piccardék merülőhajójának (Trieste) 

Nem elég, hogy a Föld felszínének több mint kétharmadán tengerek hullámoznak, területüknek több mint fele 3000 méternél mélyebb. Ezért valahol érthető, hogy előbb ismerjük meg a Holdat, vagy alaposabban a Marsot, mint hogy részletesen feltérképeznénk bolygónkat. Az viszont borítékolható, hogy óriási meglepetésekben lesz még részünk. Merthogy már eddig is voltak.

• Elég volt egy kicsit jobban megvizsgálni az Atlanti-óceán fenekén 18 ezer kilométer hosszan kígyózó, víz alatti magashegységet, a Közép-Atlanti-hátságot az 1960-as években, máris bebizonyosodott Alfred Wegener német tudós 40 évvel korábbi elmélete, hogy a kontinensek széttöredezett kőzetlemezek formájában vándorolnak. Az Atlanti-óceán két lemeze pedig évente 2-5 centiméteres sebességgel távolodik egymástól, azaz Európa egyre messzebb kerül Észak-Amerikától, a tengerfenék alól feltörő magma pedig egyre csak építi a víz alatti hegyvonulatokat.
• De megdőlt az a megingathatatlannak tűnő tétel is, miszerint az élethez mindenképpen szükséges napfény. 1977-ben ugyanis éppen az Atlanti-hátság mentén feltörő hőforrások mentén bukkantak nemcsak mikroorganizmusok tömkelegére, de teljes sötétségben élő csőlakó férgekre és 30 centiméteres kagylók telepeire is. Kiderült, hogy a mélytengeri élet motorjai, a tápláléklánc alapjai a kénbaktériumok, és azonnal felmerült a kérdés: vajon efféle mélytengeri hőforrásoknál kezdődhetett az élet?

Ilyen lények márpedig nincsenek

Dehogynem.

ám becslések szerint a Föld élőhelyeinek mintegy 90 százaléka a világóceánokban él különböző mélységekben, és nagy részüket még nem ismerjük. Pedig már eddig is már mintegy 20 ezer, roppant nyomású, sötét és fagyos környezetben élő új fajt írtak le. Köztük a különc marianai csigahalat (Pseudoliparis swirei), amelyik 8100 méter mélyen is jól érzi magát, és nem hajlandó hatezer méternél feljebb úszni. Nincs nagy hal sürgés-forgás arrafelé, egyetlen gerinces állat sem él ugyanis ilyen mélységekben.

Héjanász és holtodiglan a sötétben

Ha van izgalmas felfedeznivaló még a Földön, akkor azok az óceánok mélységei és semmihez sem fogható lényei. Sokuk világít magának a sötétben, és a fenti rétegekből lesüllyedő szerves maradékokon vagy körülöttük élő apró lényeken élnek. Ha választani kellene közülük,

Nemcsak kellően morbidan bizarr megjelenésével, hanem párját ritkító szaporodásával is méltón és ikonikusan képviseli a mélységek szürreális világát. A labda méretű nőstényt ugyanis egy golyóstoll kupaknyi méretű hím keresi fel nászra lépés céljából. Nem képes ugyan táplálkozni, de nem is akar, mert csak arra koncentrál, hogy menyasszonyt találjon magának, akinek aztán rátapadhat a bőrére, enzimével feloldhatja azt, hogy szó szerint eggyé válhasson vele, majd szerelemben (és vérkeringésben) egyesülve éldegélhetnek határtalan és zavartalan világukban, míg a halál el nem választja őket.