Miért eszünk húst, amikor szeretjük az állatokat?

Pedig több érv is szól mellette, mégsem akar tömegesen elterjedni a vegetarianizmus (és a veganizmus) a nyugati világban. Amíg India majdnem egyharmada nem eszik húst, addig az Európai Unió lakóinak becslések szerint körülbelül 7 százaléka, köztük a magyarok 5 százaléka száműzte csak az állati eredetű ételeket az étrendjéből.

Eredetileg erőszakmentes világnézetek szülték a húsmentes életmódot Indiában és tőle függetlenül az ókori Görögországban, és a legfontosabb érv úgy szólt, és szól ma is, hogy az ember nem okozhat szenvedést érző élőlényeknek. Márpedig a húsimádó többség tökéletesen tisztában van azzal, hogy mi folyik a nagyüzemi állattenyésztő telepeken és a vágóhidakon. Állatok milliárdjai tengetik rövid életüket szűk ketrecekben, vélhetően állandó fájdalmak közepette, folyamatos stresszben. Legtöbbjük soha nem látja meg a szabad eget, mielőtt nagyipari módszerekkel megölik, pontosabban lemészárolják őket, hogy aztán különféle formákban, díszes-dizájnos csomagolásban, fantáziadús elnevezésekkel a boltok polcain landoljanak.

Állandó zavar van az erőben

„Imádom az állatokat” – tiltakozna a húsevők túlnyomó többsége, köztük magam is, ha megkérdeznének csülökevés közben, és valószínűleg azt is hozzátenném, hogy „nem vagyok rossz ember csak azért, mert húst eszem”. Ez így is van, de hogyan állíthatjuk, hogy szeretjük az állatokat, ha tudunk róla, hogy húsevéssel támogatjuk a szenvedésüket?

Akárhogyan is nézzük, ez egy józan észnek ellentmondó, fojtogató dilemma, amelynek neve is van:

Ami pedig eklatáns példája egy folyamatosan velünk élő pszichológiai konfliktusnak, amellyel ezernyi formában mindannyian nap mint nap megvívunk, és úgy hívják, hogy kognitív disszonancia.

A ma már jól ismert fogalmat Leon Festinger amerikai pszichológus alkotta meg 1957-ben, amikor kísérletei során azzal szembesült, hogy az emberek igencsak kellemetlenül és feszülten érzik magukat, ha viselkedésük nincs összhangban azzal, amit gondolnak. Ha hitük, meggyőződésük, értékeik ellentmondanak, sőt frontálisan ütköznek tetteikkel. A finomnak talált téliszalámi esetében például oly módon, hogy falatozás közben is legbelül, mélyen elrejtve aranyosnak, védendőnek tartjuk az állatokat, és határozottan kiállunk a kínzásuk ellen.

Kényelmes hazugság kontra kellemetlen igazság

De a kognitív disszonancia lényege nem is a harsogó ellentmondásban, hanem abban van, hogy ezt a kényelmetlen mentális helyzetet mindenáron enyhíteni, tompítani akarjuk. A húsparadoxon feloldásához két racionális választásunk lehet:

A legtöbbünk számára azonban egyik sem tűnik túl vonzónak, ezért egy harmadik lehetőséget választunk: úgy teszünk, mintha az állatkínzásnak és a mennyei szaláminak semmi köze nem lenne egymáshoz. Egyszerűen nem gondolunk rá, figyelmen kívül hagyjuk a kellemetlen igazságot.

Úgy látszik, a terelés működőképes, mert nem sokan tűnődnek a brutális vágóhidakon a csemegepult előtt, és egy nemespenésszel bevont téliszalámirúd vagy egy serrano sonka látványa és illata csak kevesekben villantja fel a nyomorúságos tenyésztőtelepek ijesztő képét. Akiknek mégis,

A kreativitás szárnyra kap, és nem ismer határokat, és kifogások, magyarázatok színes tárházát vagyunk képesek felvonultatni, csak hogy mielőbb oldjuk a kognitív feszültséget. Húsevők talán egyik leggyakoribb érve, hogy az ember ősidők óta mindenevő, de azért ennél vannak sokkal eredetibbek is.

• Például hivatkozhatunk arra, hogy a húsimádatért (és a húsundorért) génállományunk is felelős. Nem tehetünk ezért arról, ha gyakran pörköltszaftos lesz a ruhánk.
• De meggyőzhetjük magunkat arról is, hogy a húsevés igencsak férfias dolog, ami úgyszintén működőképes lehet, olyannyira, hogy felmérések szerint sok férfi akár tíz évet is feladna az életéből, mint hogy le kelljen mondania a húsról. Bár nem teljesen egyértelmű, talán részben ezért is vannak kevesebben a vega férfiak, mint nők. 
• Ám az önfelmentés csimborasszója mindenképpen az a csábos hiedelem lehetne, hogy a húsevés és a bujaság kéz a kézben jár.

Se szeri, se száma a kognitív disszonanciáknak

Ott van például a határidős feladatok halogatása. Világos, hogy el kell végezni, de mégis odázzuk. A feszültség oldására pedig olyan magyarázatokat szülhetünk, mint hogy még egy sorozatrész megnézése segít felfrissíteni az elmét, utána pedig jobban fog menni a munka.

Vagy a legtöbbünk által valószínűleg legalább egyszer már megélt szerelmi csalódás, amikor az egyik fél jobban vonzódik a másikhoz, mint viszont.

ami lehet szorongás, stressz, harag vagy akár alacsony önbizalom, és először nem akarja elhinni az egészet, ezért többnyire igyekszik felmenteni a másikat. Azzal nyugtathatja például magát, hogy jövendőbelije csak azért távolságtartó, mert biztosan rossz időszakot él éppen át / hányattatott gyerekkora volt / kötődési problémái lehetnek, vagy csak egyszerűen túlságosan elfoglalt. Mélyen, legbelül érzi ugyan, hogy ámítja önmagát, de csak kevesen tudnak azonnal szembenézni a kellemetlen igazsággal és lezárni egy féloldalas kapcsolatot.

A legismertebb kognitív disszonancia azonban (a húsparadoxon mellett) kétségkívül

a tüdőbe beszívott, majd onnan rendszeresen kifújt füstgomolyagok érvényességét ugyanis az égadta világon semmilyen észérvvel nem lehet megmagyarázni. Nincs ember, aki ne tudná, hogy káros, sokan mégsem dobják el végleg a cigarettát. Ehelyett lábra kelnek a nyolcvanévesen is fitt, láncdohányos nagynénik, nagybácsik megnyugtató legendái, előkerül a füsttel együtt elmélyülő gondolkodás és pengébbé váló koncentráció, bármikor előhúzható a harmonikus füstölgőrituálé meditatív ereje, na és persze a kihagyhatatlan gének, amelyek úgyis mindent eldöntenek előre. Nekünk úgy sincs beleszólásunk az egészbe.

A húshoz legalább tudunk legalább egy pozitív tulajdonságot társítani, hogy tele van teljes értékű fehérjékkel. Ráadásul ott van még az egy főre eső húsfogyasztás világrekorderének, Hongkongnak (137 kilogramm évente, mi 80 kiló húst eszünk meg fejenként) a zavarba ejtő példája is, a városállamban ugyanis a várható élettartam is a világelsők között szerepel (85,4 éves átlagos élethosszal). Na, ez aztán tényleg egy megmagyarázhatatlan paradoxon, már csak azért is, mert a WHO által karciogénnek (rákkeltőnek) nyilvánított vörös marhahúsokat kedvelik arrafelé a legjobban.