Így vesztették el a britek Palesztinát

2012.11.18. 15:47
Izrael harcban született, a britek elleni háborúban. Matthew Hughes, a Brunel Egyetem politikatudomány és történelem tanszékének tanára arra keresi a választ, hogy a brit gyarmati erők a második világháború utáni években miért nem tudtak megbirkózni a zsidó felkeléssel.
Roy Farran
Roy Farran

A brit fennhatóság alatt álló Palesztinában 1947 májusában eltűnt egy Alexander Rubowitz nevű zsidó fiatalember. Szemtanúk látták, amint egy autóhoz viszik, és ezután örökre nyoma veszett. Többé nem látta senki, a holtteste sem került elő. Rubowitz a Stern-csoport néven ismert cionista terrorszervezet aktivistája volt, amely fegyverrel akarta felszabadítani Palesztinát a brit gyarmati uralom alól. Rubowitzot egy angol katonai alakulat rabolta el, amelyet a brit hadsereg különleges alakulatának (SAS, Special Air Service) egy volt tisztje, a második világháború többszörösen kitüntetett veteránja, Roy Farran őrnagy vezetett. Rubowitz minden valószínűség szerint Farran katonái fogságában, a kihallgatások során vesztette életét.

A gyilkossággal gyanúsított Farrannak Szíriába kellett szöknie. A fivérével bomba végzett, amelyet a merénylők bosszúból küldtek Farran otthoni címére az Egyesült Királyságba. Csakhogy Farran nem volt egyedül. Egy a háttérben meghúzódó, titkos brit katonai csoport tagja volt, amely a szokásostól eltérő módszerekkel „piszkos háborút” folytatott a palesztinai zsidó államért küzdő terroristák ellen.

A palesztinai zsidó felkelés volt az első azok közül a gyarmati rendszer elleni fellépések közül, amelyeket Afrika- és Ázsia-szerte az európai hatalmak katonai erővel próbáltak megfékezni, olyan módszerekkel, amelyek később „lázadásellenes hadműveletek” néven váltak ismertté.  A zsidók hadjárata sikerrel járt, és 1947 végére a britek úgy döntöttek, hogy elhagyják az országot. A következő évben, 1948 májusában megszületett Izrael.

Hogyan lehettek a zsidó szabadcsapatok ennyire sikeresek a brit birodalom hatalmával szemben? Az egyik ok feltétlenül abban keresendő, hogy a brit hadsereg olyan elavult katonai módszerekkel lépett fel a lázadókkal szemben, amelyek Palesztinában az 1940-es évek végén egyszerűen alkalmazhatatlanok voltak. 

Alattomos módszerek

A brit hadsereg hagyományos stratégiája az volt, hogy megküzdött ellenfeleivel a harcmezőn, és közben büntetésekkel sújtotta a civil lakosságnak azon csoportjait, amelyek támogatást nyújtottak nekik. Ezeket nevezték büntető intézkedéseknek. Mindezt jól foglalja össze az a könyv, amelyet C. E. Callwell ezredes adott ki 1896-ban Kis háborúk: elvek és gyakorlat (Small Wars: Their Principles and Practice) címmel, és amely „lázadásellenes” módszereket ír le olyan helyeken, mint például India északnyugati határvidéke. Ezeket a módszereket próbálta később alkalmazni a hadsereg Palesztinában. (Nagy-Britannia az első világháborút lezáró békeszerződések eredményeként 1920 óta kormányozta a korábban oszmán fennhatóság alatt álló Palesztinát.)

Palesztin brit-mandátum terültet 1920
Palesztin brit-mandátum terültet 1920

Miként Callwell írta, „amikor az ellenség gerillamódszereket alkalmaz, az szinte szükségszerűen rákényszeríti a reguláris erőket arra, hogy büntető intézkedéseket foganatosítsanak az ellenfelei tulajdonában lévő javak ellen. Ne feledjük: az egyik leghatékonyabb módszer arra, hogy az ellenséget harcra késztessük, az, ha támadásokat intézünk a javai ellen – csak a leggyávább vademberek és gerillák fogják tűrni, hogy elhajtsák a nyájaikat vagy lerombolják a házaikat anélkül, hogy legalábbis valamiféle ellenállást tanúsítanának.” Az olyan kollektív büntetőintézkedések, mint a falvak lerombolása vagy vetemények letiprása már jól bevált módszereknek számítottak a különböző kisebb gerillaháborúkban, amikor Callwell megírta a könyvét, és többször alkalmazták is őket a második búr háborúban (1899–1902), az egyiptomi és az iraki felkeléskor (1919–1920), Indiában és az ír függetlenségi háború során (1919–1921).

Philipps kapitány, a búr háborúban harcoló könnyűlovassági egység tisztje jegyezte fel, hogyan kellett a tábornok utasítására felégetni egy gazdaságot közel a felvonulási útvonalunkhoz. „Odaértünk, és én három percet adtam az ott lakóknak, három nőnek és néhány gyermeknek, hogy szedjék a ruháikat, és hagyják el a házat, majd az embereim szalmakötegeket hoztak, és hozzáláttak, hogy felgyújtsák. A nők sírtak, a gyermekek pedig ott álltak beléjük kapaszkodva, és tágra nyílt szemmel, rémült tekintettel bámulták az égő házat. Ezt a látványt nem felejtik el, azt lefogadom, még felnőttkorukban sem. Ellovagoltunk és otthagytuk őket, a megmaradt holmijaik között álldogáló, kétségbeesett kis csoportot” – írta.

1916-ban egy iraki falu elleni büntetőtámadásban részt vevő brit katona felidézte azt a szokásukat, hogy tűz alá vesznek egy-egy falut – ha netán eltévesztették a települést, hát annyi baj legyen –, utána pedig „megsemmisítünk mindenkit, aki elég ostoba volt ahhoz, hogy bevárjon bennünket”. Ezek az alattomos, szélsőséges módszerek ellentmondanak annak a felfogásnak, hogy a brit erők csak minimális erőszakot alkalmaztak az irreguláris erők elleni harcokban. 

Amikor 1944-ben Palesztinában a brit csapatok szembekerültek a zsidó ellenállással, a „körülzárni és átkutatni” elnevezésű büntetőmódszert próbálták alkalmazni (és csődöt is mondtak vele) a zsidók által lakott vidékeken. Ez elég durva volt ahhoz, hogy az egész világon elítéljék, de ahhoz nem, hogy legyőzzék a zsidó felkelőket. A propaganda, a világpolitika, az információhiány, az elégtelen hírszerzés mind-mind összeesküdött a brit hadsereg ellen.

A hírszerzés szerepe

Az, hogy ki is az ellenfél, döntő fontosságú kérdés volt, ugyanúgy, mint az, hogy milyen hadviselést folytat. A palesztinai zsidók műveltek voltak, jól és hatásosan fejezték ki a mondanivalójukat, és kitűnő volt a Shai néven ismert hírszerző szolgálatuk, amelyből 1948 után a Moszad kialakult. A Shai beférkőzött a brit rendőrség soraiba és a kormányba, támogatást élvezett az Egyesült Államokban, többségében európaiakból állt, és rendkívül jól szervezett volt.

A „faji hovatartozásnak” is megvolt a maga szerepe, nem utolsósorban azért, mert egy Európán kívüli kemény fellépésnek – ha azt nyomásgyakorló erővel nem bíró vagy a brit közéletben jelen nem lévő, nem fehér népességgel szemben alkalmazzák – nyilvánvalóan egészen más lett volna a visszhangja, mintha európai askenázi zsidókkal szemben történnek ilyen intézkedések. A zsidókat nem egykönnyen lehetett úgy kezelni, mint a különféle rasszista gúnyneveken hívott feketéket szerte a Brit Birodalomban.

A zsidó harcosok felértek a brit katonákkal. A zsidó katonai erők a következő három csoportra oszlottak: az Irgun, a Stern-csoport és a Haganah. Mint a legnagyobb létszámú haderő, a Haganah – miközben otthont adott a középutas zsidó erőknek – hasznot húzhatott a sokkal szélsőségesebb terrortámadásokból, amelyeket az Irgun és a Stern-csoport hajtott végre, ugyanakkor erkölcsileg elhatárolódhatott az ilyen tettektől.

A zsidók előszeretettel választották célpontként a brit hírszerzés tisztjeit, különösen azokat, akik beszéltek héberül. A zsidók támadásai ráadásul egy olyan időszakban érték Nagy-Britanniát, amikor az épp átértékelte közel-keleti stratégiáját, és fontolóra vette, hogy egyáltalán szüksége van-e támaszpontra Palesztinában, vagy másutt is megteszi, például Egyiptomban vagy Kelet-Afrikában. A zsidó harcosok összekapcsolták a látványos, nagyszabású terrortámadásokat – például a jeruzsálemi King David Hotel felrobbantását, az elfogott brit katonák kivégzését és a holttestekre szerelt robbanószerek alkalmazását – az Európából illegálisan Palesztinába bevándorló zsidók megsegítésével.

A brit hírszerzés Palesztinában igen gyatra munkát végzett. A Shai vezetésével a zsidók kiépítettek egy alternatív hírszerző hálózatot. A siker vagy kudarc kulcsa a hírszerzés kezében van; ezt a lázadók már küzdelmeik kezdetétől fogva tudták.

Lázadás küszöbén

A britek korábban és másutt zajló hasonló hadműveleteikben jelentős haderőt vetettek be, és azokban az esetekben sikerrel is jártak. Ugyanazok a módszerek a zsidók ellen nem váltak be. Így amikor 1946 áprilisában a Stern-csoport az ejtőernyősezred hét katonájával végzett – ami kis híján lázadást váltott ki a hadseregben –, a 6. légi szállítású hadosztály rangidős tisztje a palesztinai brit főbiztoshoz fordult, és kollektív megtorlásként egymillió fontnyi büntetés kirovását, vagyonelkobzást, a zsidó tulajdonú épületek lerombolását, valamint a vendéglők és üzletek bezárását követelte. Mindebből a főbiztos csak a vendéglők bezárásához járult hozzá.

Miért volt a büntetés ilyen enyhe? Az 1930-as években a palesztinai arabok is harcoltak a britek ellen, és a brit válasz a terrortámadásokra akkor magában foglalta a rombolást, a pénzbüntetést és a börtönt mind a lázadókkal, mind az arab polgári lakossággal szemben. De az 1945 utáni Palesztinában, amikor a zsidókkal álltak szemben, a briteknek volt egy minden más megfontolást felülíró politikai céljuk: fenntartani a jó viszonyt Amerikával, amely viszont támogatást nyújtott a zsidóknak. Ez, továbbá az élénk helyi zsidó demokratikus közvélemény és a világsajtó jelenléte együttesen tarthatatlanná tette Nagy-Britannia helyzetét. 

A „körülzárni és átkutatni” eljárással kapcsolatban gyakorlati problémák is adódtak. Amikor az „elefánt–víziló-hadművelet” keretében brit katonai irányítás alá vonták Tel-Avivot 1947-ben, az egész mindössze két hétig tartott, mert a hadsereg nem volt képes fenntartani azt a csapatlétszámot, amely egy nagy, városias terület ellenőrzéséhez szükséges lett volna.

A módszer Palesztinában keveset markolt, és még kevesebbet fogott. Egyszerűen csak haragot váltott ki a mérsékelt zsidók körében, és jó propagandafegyvert adott az ellenfél kezébe. Sokszor a válaszreakció is igen gyors volt. A „cápa-hadművelet” idején a brit ejtőernyősök körülzárták Tel-Avivot, és 17 ezer katonát vetettek be, hogy ellenőrzés alatt tartsanak egy 170 ezer fő által lakott területet. A hadművelet során Martin rendőr őrmester felismert egy rabbinak öltözött, terroristagyanús személyt. Két hónappal később Martint teniszezés közben lőtték agyon. 1947 végére a briteknek elegük lett. Palesztina problémáját átruházták az ENSZ-re, és 1948 júniusában kivonták az utolsó katonájukat is.

A brit hadsereg szellemi és szervezeti értelemben egyaránt felkészületlenül fogott bele a palesztinai hadjáratba. A zsidó felkelés kivételesnek számított, és az elavult háború előtti módszerekkel nem lehetett megbirkózni vele. Palesztina után a britek tanultak a hibáikból, és némileg nagyobb sikerrel vették fel a harcot felkelőik ellen egészen az 1998-as észak-írországi Nagypénteki Egyezményig és a mai Afganisztánig.

(A cikk a BBC History magazin 2012. júniusi számában jelent meg.)



  • Hírek
  • Hírek