Hányast kapjon a Horthy-korszak?

A hidat különben 1937-ben adták át, hogy aztán a kapcsolódó, még grandiózusabb terv papíron maradt. A híd budai oldalán állt volna egy hatalmas diadalív, ezen keresztül lehetett volna eljutni a Horthy Miklós (mai Bartók Béla) útra, melyen keresztül az  altengernagy  1919 novemberében befehérlovagolt  Budapestre, hogy megmentse a bűnös várost a bolsevik kárhozattól.

Fotó: MTI

  A Horthy-kultuszt tudatosan építették a kultuszalany 1920-as kormányzóválasztásától fogva, hogy azután 1940-ben, a 20. évfordulón megtartsák az ezt megkoronázó „Magyar Hódolat ünnepét”. Ebben a király nélküli királyságban felségsértésért ítélték el a Horthyt becsmérlőket, megesett, hogy az ingyenkonyha előtti sorból azért tartóztattak le egy várakozót, mert az illetlenül azt találta mondani, hogy még Horthy sem kap olyan moslékot, mint ők.

 Miközben a Horthy-kultusz ma azt mondják, újra virul, és a tankönyvektől az utca- és iskolaelnevezésekig, meg persze a szobrokig és a bizarr Szabadság-téri emlékműig mintha az összes szimbolikus jellegű mai szembenállás a két világháború közötti korszakhoz való viszonyban csapódna le, elég nagy a sötétség arról, hogy is mentek a dolgok  annak idején mifelénk. Ezért jelent meg most egy kis könyvecske Kérdések és válaszok a Horthy-korról címmel, mely nem a szűk történész szakmának, hanem a nagyközönségnek szól.

  A szerzők a baloldali, MSZP-közeli Politikatörténeti Intézet felől jönnek, ez alapján rosszindulatúan akár azt is lehetne feltételezni, hogy egy Horthynak öltöztetett Orbánt akarnak valójában oldalról oldalra leleplezni, de a kis könyvecske szerencsére messze van a színvonaltalan ideológiai brosúráktól.

  Az persze a tárgyilagosság ellenére átjön, hogy  a szerzők nem állnának bele a mai kultuszgyárosok és mítosztermelő kisiparosok közé, de nem akarnak túlegyszerűsíteni. Mint maguk írják, a Horthy-korszak valójában egyáltalán nem volt egységes, a rendszer olyan jelentős átalakulásokon ment át 1920-tól ‘44-ig, hogy igazából Horthy-rendszerről is csak fenntartásokkal, a változások kiemelésével lehet beszélni.

Kép: Napvilág Kiadó

Hasonló dilemma apropóján tört ki néhány éve az átpolitizált magyar történészszakma mostanában legelmérgesedettebb és mocskosabb adok-kapokja, amikor a Horthy-rendszernek - 1938-ig - „közepes fölét” adó Romsics Ignácot leantiszemitázta kollégája, Gerő András. Mint azt a mostani könyv is kiemeli: éppen '38 után kezdődött a nagy változás: hivatalosan is bevezették a cenzúrát, a zsidótörvényekkel fokozatosan megszüntették a jogegyenlőséget, hogy aztán az ismert módon eszkalálódjon tovább a helyzet odáig, hogy 1944-ben magyar állami asszisztenciával gyilkolják le módszeresen a származásuk miatt halálra ítélteket.

A Horthy-rendszer bonyolultságát sok minden más mellett jelzi az is, hogy a historizáló, többnyire giccsesnek látott neobarokk díszítmények mellett a modernista építészet képviselői sorra nyerték a tervpályázatokat, a kislakásépítésen kívül még „az irredenta szentélyként már akkor is szobrokban tobzódó Szabadság tér” rendezésénél is — persze a modernizmusnak fontos vonulata volt a Mussolini-féle monumentalizmus is.

A nem csak fontos, de izgalmas kérdéseket (Imitátor volt-e Gömbös Gyula? Miért nem lett olajsejkség Zalából? Hogyan működött a prostitúció? Könnyen vicceltek-e havi 200 pengő fixszel? Hol termett a nyilas?) blogposztnyi hosszúságú fejezetekben végigvevő kötet a Horthy-korszak nagy részét olyan ellentmondásos rendszerként mutatja be, amely formai szempontból ugyan majdnem végig jogállam volt, de tekintélyuralmi, majd egyre inkább totalitárius tendenciák jellemezték. Az értékelés szerint a Horthy-korszak nagy részében se nem demokratikus, se nem diktatórikus, hanem autoriter volt, melyben nem volt valódi lehetőség leváltani a kormánypártot, a hatalom forrása pedig nem a nép, hanem egy szűk politikai elit volt.

Végül néhány olyan kérdés a könyvből, ami eléggé foglalkoztatta a közvélemény ilyesmire érzékeny részét mostanában is. Először is: valóban gazdagabb volt a zsidóság más rétegeknél? A kérdés ugyan ebben a formában veszélyesen leegyszerűsít, hiszen kimondatlanul is azt feltételezi, hogy „a zsidóság” egy valóságos, nem csak képzeletben létező csoport, és nem vesz tudomást a szegény és gazdag zsidók közötti hatalmas anyagi különbségekről, de azért a történészeket is érdekli, főleg, mert ez volt az egyik fő hivatkozási alapja a korszak részben antiszemita ihletettségű szociálpolitikai törekvéseinek.

Az ezzel kapcsolatos vita apropóján vádolta meg néhány hónapja Bolgár Dániel plagizálással Ungváry Krisztiánt, de inkább tartalmilag és módszertanilag érdekes a probléma, a könyv pedig azt válaszolja, nem tudhatjuk; megbízható adatok nincsenek, az pedig, hogy a nemzeti vagyon negyede lett volna „zsidó kézben” a harmincas években, csak egy antiszemita publicisztikai fordulat volt, valódi háttérszámítások nem álltak mögötte.

A Horthy-korszak meghatározó figurái közül a fideszes emlékezetpolitika Bethlen Istvánt választotta követendő konzervatív példaképnek. Ezért is feltűnő, hogy róla ez a könyv mennyire távolságtartóan nyilatkozik: a miniszterelnöki posztot tíz évig betöltő erdélyi gróf nevéhez fűzött konszolidáció eszerint inkább a problémák elfedését és nem a megoldását szolgálta, a numerus clausus-t pedig valójában ő sem megszüntetni, hanem fű alatt átmenteni kívánta.

1930. Horthy Miklósné Purgly Magdolna, Horthy Miklós kormányzó felesége és gróf Bethlen István miniszterelnök

Fotó: MTI

Legutóbb Hóman Bálint rehabilitációja miatt került elő a magyar hadbalépés kérdése, de egyébként is alapvető, hogy lett volna-e valós lehetőségünk elkerülni a katasztrofálisnak bizonyuló háborús részvételt, volt-e mozgástér a külpolitikai kényszerek között lavírozó ország számára. „Magyarország revíziós külpolitikájából és geopolitikai helyzetéből fakadóan nem tudott volna távol maradni a II. világháborútól” — olvashatjuk itt ezzel kapcsolatban, de egy fontos kiegészítéssel: eszerint az, hogy már 1941 nyarán, önként beléptünk, a magyar politika önálló döntése volt - mint ismert, a Szovjetunió elleni részvétellel mindenekelőtt a revízió biztosítása érdekében akartunk jó pontokat szerezni a németeknél.

És végül a 2011-es Alaptörvény emlékezetpolitikai csodafegyvere, a polgári értelemben vett antigravitációs készülék: a nemzeti történelmet az elveszített szuverenitásra hivatkozva 1944. március 19-én kikapcsoló preambulummal szemben a Mikor ért véget a Horthy-korszak? nem csak azt hangsúlyozza, hogy a megszállás után hivatalban maradó Horthynak komoly felelőssége volt a gyilkos rendszer legitimálásában (ez annyira nem meglepő, hasonlókat a jobboldaliként ismert Veritas-igazgató is mondott például a Parlamentben tartott konferencián), de még a Horthy-korszak és Szálasi uralma között is folytonosságról beszél.

Azt hangsúlyozza, hogy a korszellem megváltozása és a korábbi politikai döntések megágyaztak a nyilas uralomnak, miközben a politikai elit jelentős része még 1944 októbere után sem vonult vissza. Ezzel mintha a külső kényszert (a nyilas puccsot a németek szervezték meg) kicsit alulhangsúlyozná, talán hogy levonja a leginkább a mai baloldalnak szóló tanulságot:

„Nagyjából így látták ezt a baloldali, és nem is feltétlenül kommunista vagy szociáldemokrata politikai erők is. 1944 végétől, egy új Magyarország építésének szándékával, egyként vetették el a Horthy-korszakot és Szálasi (rém)uralmát.”  A befejezés ugyan ezzel kissé vonalasra sikeredett, de a könyv egésze ennél sokkal kiegyensúlyozottabb, és főleg jól fogyasztható — interneten talán még jobban is működne, mint nyomtatásban.

5 könyv
Több mint 600 meghökkentő, érdekes és tanulságos történet!

MEGVESZEM

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!